MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Az egykori kém, a kémregények koronázatlan királya John le Carré legutóbbi és egyelőre legutolsó regénye 2017-ben jelent meg az Agave kiadó gondozásában. Ahogy azt már korábban említettem le Carré (A titkos zarándok című műve) kapcsán: a szerző stílusa nem éppen az akciókat szerető olvasóknak kedvez. Mindezek ellenére kellemes csalódás volt olvasni A kémek örökségét. Ez talán annak is köszönhető, hogy a „kerettörténet”, amely napjainkban játszódik, sokkal izgalmasabb, mint az előző kötet ünnepi vacsorája.

A történet főszereplője a nyugdíjazott kém, Peter Guillam, akit utolérnek a „múlt árnyai”. A jelenkor titkosszolgálata visszahívja őt, hogy figyelmeztessék: egyik volt társának fia előszedett egy régi esetet, hogy megtudja mi történt az apjával (miért kellett meghalnia), illetve, hogy bíróságra vigye az ügyet. Tekintve, hogy napjaink médiája előszeretettel hangoztatja a morális és immorális lépéseket, (főleg) amelyek a hidegháború titkosszolgálatának lépéseit illetik, jószerével szétcincálnák Petert, és ezzel a mai titkosszolgálat sem kerülne jó helyzetbe. Elindul tehát a nyomozás, hogy újra felidézzék mi is történt a régmúltban, hogy a jelen „problémáját” megoldják. Peter Guillam ameddig csak lehetséges, tagadja az ellene felhozott vádakat, ám maga az ügynökség az, amely belekényszeríti abba, hogy a múltat felbolygassák. Peter végül kénytelen belemenni egy olyan játszmába, amely feltépi a régi sebeket. Főhősünk nem csupán magát védi, hanem volt társait és mentorát is (a le Carré regényeiből már ismerős George Smiley-t). Smiley azonban eltűnt, és senki sem tudja, hogy hová mehetett, főhősünk is csupán emlékeinek köszönhetően jön rá, hogy merre lehet. Régi ellenfelek, társak és a nagy (és fájdalmas) szerelem története A kémek öröksége.

A szerző (ismerve a hátterét) tisztában van azzal, hogy működnek ezek a szervezetek, illetve, hogy a hidegháborút követően milyen változások is zajlottak le (az ügynökségen belül és kívül). Ezeket az elemeket nagyon ügyesen használja fel ebben a történetben, mégpedig úgy, hogy ismét karakterközpontúvá tudja azt tenni. Mindazoknak ajánlom ezt a regényt, akik szeretik le Carré történeteit, és szeretnek elveszni a múlt és jelen sakkjátszmáiban. És ezúttal talán kevésbé keserédes szájízzel fejezzük be történetünket, mint legutóbb. (N. Juhász Tamás)

A kartellben Don Winslow ott folytatja, ahol a Drogháborúban abbahagyta. A drogbáró, Adán Barrera börtönbe került, a drogellenes ügynök, Art Keller pedig megpróbál együtt élni démonaival. 2004-et írunk, a drogháború pedig a következő korszakába lépett.

Az írói eszközök nem változtak. Akárcsak az előzményregényben, Winslow itt is a rá jellemző alapossággal mutatja be – több cselekményszálat kézben tartva és számos szereplőt mozgatva – a drogháború alakulását (2014-ig bezárólag). Számos jel utal arra, hogy ez már a háború egy újabb fázisa. Az amerikai drogellenes szervezetek és a mexikói drogkartellek közötti harc (amelynek szabályai is jócskán megváltoztak az évek során) mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az egyes kartellek közti bandaháborúk, amelyek brutalitása minden korábbin túltesz. Ha a Drogháború sokkoló volt, A kartell még inkább az. A szerző kíméletlenül mutatja be a bandák tevékenységét, a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokat, a terrort – és azt a folyamatot, amely idáig vezetett. A regény (egyik) helyszínéül szolgáló Tijuanában megszűnik a rendőrség, a kartellek a rivális bandatagok megcsonkított holttesteit használva üzengetnek egymásnak. A civil lakosság nincs többé biztonságban. A kialakult helyzet megoldására pedig szinte semmi remény, mivel még a kormány is a kartellek zsebében van.

Ez az a pont, ahol különösen fontossá válik az újságírók tevékenysége. A regény azoknak az újságíróknak a – nem teljes, mégis meghökkentően hosszú – névsorával kezdődik, akik a drogellenes háborúban vesztették életüket. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a regény igazi hősei az újságírók (Pablo, Ana, Óscar), akik, ha kell, akár az életük feláldozása árán is szembeszállnak az országukat uraló drogbárókkal. Pablo búcsúlevelében a megfélemlített, megalázott, szabadságában korlátozott kisemberek nézőpontja jelenik meg; azoké, akik a tényleges vesztesei ennek a háborúnak (és talán minden háborúnak). Ez a háború ugyanis már régen nem az amerikaiak és a mexikóiak (a drogellenes szervezetek és a kartellek) között dúl. Míg előző regényében Winslow azt a gondolatot állította előtérbe, hogy a mexikói drogpiacot lényegében az amerikai igények tartják fenn, addig itt már arról is szó van, hogy a drogháború a globális piac részét képezi (lásd Adán Barrera szavait az 574. oldalon), ennélfogva már nem is nevezhetjük kizárólag drogháborúnak, mert összefügg az olajpiaccal és az illegális fegyverkereskedéssel is.

A regény meglehetősen komplex módon láttatja az Egyesült Államok szerepét ebben a történetben. Bár a szerző amerikai (egészen pontosan New York-i), ez nem akadályozza meg őt abban, hogy – finoman szólva is – árnyalt képet fessen hazája kormányáról. Illusztrációképpen idemásolom az egyik fejezet (Bruce Jacksontól származó) mottóját: „Az elmúlt években az Amerikai Egyesült Államok kormánya úgynevezett háborúkat vívott az AIDS, a drogok, a szegénység, az írástudatlanság és a terrorizmus ellen. Ezen háborúk mindegyikének megvan a maga költségvetése, jogszabálya, hivatalai, hivatalnokai, logója. Minden, ami egy bürokráciában ahhoz kell, hogy valódinak tűnjön.”

Elgondolkodtató és – a szerző minden igyekezete ellenére, hogy egy kis reményt csempésszen az utolsó lapokra – mélységesen lehangoló könyv A kartell. Azon ritka művek egyike, amelyek a populáris irodalom eszköztárát is felhasználva mutatják meg nekünk, hogy milyen világban is élünk tulajdonképpen. (Keserű József)

Umberto Eco azt írja A klasszikusok dicséretében, hogy ezeket a műveket „olvasni olyan, mintha pszichoanalízisnek vetnénk alá a saját mai kultúránkat”, nyomokat, emlékeket, sémákat keresve. Ha ez igaz, akkor a Fahrenheit 451 olvasása leginkább egy sokkterápiához hasonlítható.

Az Agave kiadó nemrégiben az HBO által leforgatott film apropóján újra kiadta Ray Bradbury 1953-ban íródott mesterművét, a Fahrenheit 451-et. És mivel a film (sajnos) semmilyen szinten nem ér fel az eredetihez, a téma iránt érdeklődőknek még mindig a könyvet ajánlanánk, mivel Bradbury műve, az abban megfogalmazott konfliktus, a főhős, Montag minden őrlődése és kérdése fájdalmasan aktuális 2018-ban (is).

A mindent elemésztő tűz képével indul az alkotás, ami nem véletlen, hiszen egy olyan világban vagyunk, ahol a tűzőrség feladata már nem a lángok megfékezése, hanem a megmaradt könyvek felkutatása és elégetése. (Innen a cím: a Fahrenheit 451 az a hőmérséklet, melyen a könyvnyomtató papír tüzet fog és elég.) A főszereplő, Guy Montag (a filmben: Michael B. Jordan) egy tűzőr, akiben egy nap kétségek ébrednek, hogy helyes-e könyveket (és embereket) égetni, és emiatt konfliktusba kerül a főnökével/mentorával Beatty-vel.

Bradbury műve egy igen feszesen megírt mestermű – gyakorlatilag nincs benne üresjárat. Minden mondat a helyén van, nincsenek fölösleges magyarázó részek, a disztopikus világot és Montag belső vívódását a sorok között olvasva kell összeraknunk, a lázadás hirtelen jön, impulzív és meglehetősen ostobán kivitelezett – épp ezért olyan felkavaró. Gyors, rövid, feszes próza, ami a mondanivalóra koncentrál, nincsenek benne igazi hősök, és nem is kínál igazi megoldást.

Montag „ébredésének” egyik kulcsmomentuma egy fiatal lánnyal, Clarisse-szel való találkozás. Clarisse Montag szomszédja, aki mintegy véletlenül hinti el a főszereplőben a lázadás magvát. Nem csinál semmi mást, mint hogy szóba elegyedik Montaggal, és a beszélgetés során ráébreszti őt, hogy az élet talán többről is szólhat, mint ahogy a férfi megszokta. Montag pedig maga is gondolkodni kezd, kérdéseket tesz fel, ezt követően egész más szemmel néz saját magára és a tőle teljesen elhidegült feleségére. Érzi, hogy valami rettenetes baj van, de nem rendelkezik a szavakkal, hogy megnevezze a problémát. Ezért már ő keresi Clarisse-t, csakhogy a lány egy napon eltűnik.

A lázadás persze nem marad észrevétlen. Beatty gyanakodni kezd, próbáknak veti alá hősünket. Ráadásul Beatty trükkös „gonosz”, nem igazán tudjuk, hogyan álljunk hozzá: egyszerre bestiálisan kegyetlen és (látszólag) lenyűgözően művelt.

A Fahrenheit 451 dramaturgiai csúcspontja az a jelenet, mikor Beatty arra kényszeríti Montagot, hogy a lángszóróval gyújtsa fel a saját házát. Montagban ekkor elpattan valami, és szembefordul az őt sértegető parancsnokkal. Montag végez Beatty-vel, elégeti a lángszórójával, mely aktus szimbolikusan reprezentálja a múlttal való leszámolását is. A férfiban ugyanakkor kétségek merülnek fel, hogy valóban ő döntött-e, vagy Beatty szándékosan provokálta ki a gyilkosságot. Montag tépelődése mögött több dolog is állhat. Lehetséges, hogy el akarja hárítani a gyilkosság felelősségét. Lehet, hogy annyira a zsarnoki Beatty hatása alatt állt, hogy még a lázadás aktusa mögött is az ő akaratát látja. De az a lehetőség is nyitva áll, hogy Beatty maga is szenvedett, és így akart véget vetni az egésznek. Nem tudjuk meg.

A könyvben a kisregény mellett öt másik, rövidebb írást is találunk, melyek kellemes levezetésként szolgálnak a Fahrenheit 451 után. (Hegedűs Norbert)

A fenti szöveg egy hosszabb, a film kapcsán íródott dolgozat részleteit tartalmazza, mely teljes terjedelmében a dunszt.sk weblapján itt olvasható.

2004 szeptemberében a Bloomsbury kiadta Susanna Clarke debütáló regényét, és azt mindjárt 250 000 darab keménykötésben az Egyesült Államokban, Angliában és Németországban egy időben. A hollókirály (Jonathan Strange & Mr. Norrell) limitált számú, papírba csomagolt és viasszal lepecsételt verziójának darabjáért több mint száz dollárt adtak az eBay-en még a megjelenés előtti héten. Később a gyűjtők több száz fontot is képesek voltak kiadni egy-egy szignált „limited edition”-ért. Az Agave kiadó jó érzékkel, viszonylag gyorsan elkészítette a magyar változatot, amely a kiadó egyik keménykötésű kiadványa volt anno, majd a közelmúltban megjelent a második magyar kiadás, ugyancsak színvonalas kivitelezésben.

A regény egy alternatív 19. századi Angliában játszódik többé-kevésbé a napóleoni háborúk idején, és abból a feltevésből indul ki, hogy évszázadokkal korábban jelen volt Angliában a mágia. A férfit, tündérek nevelte embert, aki a tündérek bölcsességét és az emberi észt összegyúrva létrehozta azt, Hollókirálynak hívták, és a mágusok legnagyobbika lett. A regény idejére azonban puszta legendává fakult, és Anglia, a maga őrült királyával és ellenállhatatlan-csibészes költőivel, nem hisz többé a gyakorlati mágiában.

Gilbert Norrellel és Jonathan Strange-dzsel, az egymással örökös viszályban álló két mágussal azonban az egyszer volt mágia visszatér Angliába. A regény e két fura alak ellenséges kapcsolatán túl az angol létformát, az értelem és az őrület határát is vizsgálja. A kiváló fantasy a műfaj kimagasló példája, ugyanakkor rendkívüli érzékenységgel kombinálja Tolkien sötétebb tónusú mitologikus világát Jane Austen társadalmi komédiájával. A műfajra jellemzően a regény közel 200 tételből álló lábjegyzet-apparátusa körvonalaz egy háttértörténetet, felvonultatva a mágikus tudományok egy teljes, fikcionális korpuszát. A szép új magyar kiadás (melynek elkészítése egyébként nem kis kiadói munka) csábít az újraolvasásra, és bizony ez a monumentális korpusz – a BBC-sorozat után pláne – ki is állja az ismétlés próbáját. (Hegedűs Orsolya)

„Halott csecsemő az anyja karjában...” Brutális képpel indít Don Winslow Drogháború (eredeti címe: The Power of the Dog, szó szerint: ’A kutya hatalma’) című regénye, amelynek nyitójelenetében egy lemészárolt család látványa tárul elénk. Winslow nem kíméli az olvasót, de ha valaki arra számít, hogy az egész könyv nem áll majd másból, mint válogatott kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok sorozatából, az téved. A szerző ennél sokkal többre vállalkozik: megpróbálja tablószerűen bemutatni az amerikai drogbiznisz bő negyed évszázadát (1975–2004).

Winslow-t az amerikai drogellenes háború egyik leghitelesebb krónikásaként tartja számon a kritika. Nem alaptalanul. Az eredetileg 2005-ben megjelent Drogháború (első magyar kiadás: 2008, második magyar kiadás: 2016, mindkettő Agave Könyvek) elképesztő részletességgel mutatja be a kábítószerüzlet működését, főként Mexikóra és az Egyesült Államokra fókuszálva. Bár számos valós eseményre történik utalás a regényben – többek között az 1985-ös mexikói földrengésre és Luis Donaldo Colosio meggyilkolására –, mégsem dokumentarista prózát olvasunk, hanem színtiszta bűnregényt. A regény főalakjai mindannyian a képzelet szülöttei, noha egyeseknek nem nehéz fellelni a modelljét a valóságban.

Ami a kulturális háttér ábrázolását illeti, Winslow ezen a téren is alapos munkát végzett. Aki fogékony az ilyesmire, az nagyon fogja értékelni azokat a részeket, amelyek például a mexikói halottak napjáról, a New York-i maffiacsaládok egymáshoz való viszonyáról, vagy éppen az ír származású amerikaiak mentalitásáról szólnak.

A regénynek nincs kiemelt főszereplője. A drogellenes hadjáratot folytató amerikai Art Keller meglehetősen távol áll a krimikből ismert „Nagy Detektív” figurájától, ráadásul nem kap több szerepet, mint a call girl Nora, a bérgyilkos Callan, vagy a narcotraficante Adán Barrera. Ők, és még néhány további mellékszereplő (a káromkodó pap, vagy a két „barackos” maffiózó) ugyan nem mentesek bizonyos zsánerirodalmi kliséktől, ettől függetlenül azonban mindegyikük története egyformán lebilincselő.

Winslow ugyanis remekül ír. Semmi műmájerkedés, semmi sallang. A stílus – ahogyan a téma megkívánja – lecsupaszított, dísztelen, ugyanakkor gyakran alkalmazza a szabad függő beszédet. Az akciójelenetekre sem lehet panaszunk. Úgy peregnek a képek előttünk, mintha filmet néznénk. Bár az író nem értékel direkt módon, azért nem kétséges, hogy kik a jó- és kik a rosszfiúk (és -lányok) a történetben. (Igen, a drogbáróknak is van emberi arca, de ez nem menti fel őket semmi alól, és igen, az amerikai zsaru sem patyolattiszta lelkületű, az amerikai kormányról nem is szólva...)

A Drogháború lebilincselő olvasmány, minden kétséget kizáróan a műfaj egyik csúcsteljesítménye. Winslow azóta megírta a regény folytatását is A kartell címen; hamarosan arról is írunk itt a blogon. (Keserű József)

China Miéville A város és a város között című regénye remek példája annak, hogy egy jól kitalált konstrukciós elv háttérbe szoríthatja a műfaji kérdéseket. Ez a megközelítési útvonal nem azt jelenti, hogy az utóbbiak érvénytelenek lennének, hanem azt, hogy bizonyos esetekben érdemes másból kiindulnunk, és ideiglenesen késleltethetjük a műfaji eredetű megfeleltetéseket. Miéville művében innen nézve nem feltétlenül, vagy nem csak maga a nyomozás, a krimiszál, hanem annak helyszíne és topográfiája alapozza meg az olvasói figyelem fenntartását.

A produktív koncepció a hasadt városok jelenségére épül. A hasadás nem a felszín és a földalatti régiók, a külső és a belső részek, az elitvilág és a nyomornegyedek (stb.) kettősségére utal, hanem valami olyasmire, ami jóval megfoghatatlanabb. A fikció szerint a valahol Közép- vagy Kelet-Európában lévő Besźel és Ul Qoma egy helyen fekszik, egy időben létezik, és sajátos mintázat szerint rendeződik el. Az elbeszélő három szóval adja vissza ezt a komplementerszerű viszonyt: a „totál, alter és átfedett zónák” a szerint különböztethetők meg, hogy a két város milyen takarásban van egymáshoz képest.

A cselekménybonyolítás szempontjából lényeges, hogy az egyik városból a másikba való átlépés nem történhet automatikusan, az áttűnések ellenére sem. Ha a lakók megpillantják is a máshova tartozó sziluetteket, kizárják a látványt. A határokat felügyelik, az illegitim közlekedést egy speciális alakulat vizsgálja ki. A nyomozást egy furcsa eset indítja el: a gyilkosság az egyik városban történik, a hullát viszont a másikban találják meg. Menet közben pedig felmerül, hogy valószínűleg a két város között a repedésekben egy harmadik is létezik: Orciny. Ez a háttér folyamatosan megkettőzi és elbizonytalanítja a szimpla nyomozást, melynek részletei itt most nem érdekesek.

A Kafka-, Dick-, Escher-párhuzamokon túl van ennek az elképzelésnek egy különleges aspektusa, amely mentén elgondolható a hasadt városok ontológiája. A regény vége felé az egyik gyanúsítottat Schrödinger gyalogosaként aposztrofálja az elbeszélő, mivel az precízen egyensúlyoz a két város között. Majd pár oldallal később ezt a „képességet” a szuperpozíció szóval adja vissza a főszereplő. Ha összerakjuk a képet, és értelmező alakzatként működtetjük, azaz kiterjesztjük a konstrukciós elvre is, az alapötlet megközelíthetővé válik a kvantumfizika felől.

Schrödinger híres gondolatkísérletében a dobozba zárt macska mellé egy radioaktív sugárforrást helyezünk, mely adott időn belül 50% eséllyel bomlik el, kinyiffantva ezzel a cicát. A kvantummechanika szerint a rendszer az élő macska és a halott macska szuperpozíciójából áll össze addig, amíg ki nem nyitjuk a dobozt, és bele nem nézünk. Miéville regényében ehhez hasonlóan szituálható az említett gyalogos, ahogy az emberek is egyszerre élnek a két városban, de tudatosan kizárják valamelyiket. Innen nézve a város és a város (a „között” nincs az eredeti címben) valójában nem egy hely meg egy másik, hanem a kettő szuperpozíciója. Egy emberi mérettartományba helyezett kvantumvilág.

Mindettől függetlenül persze az olvasó élvezheti pusztán a krimiszálat, ám valószínűleg ekkor sem fogja elkerülni a figyelmét a hasadt városok jelenségét övező néhány furcsaság. Mivel a nyomozás nem csak a gyilkos után folyik, hanem a városok történelme és megalkotottsága után is, az olvasás funkciója is megkettőződik. A befogadó ily módon egyszerre láthat el két szerepet, s minden bizonnyal Miéville regénye akkor válik komplex olvasmánnyá, ha ezt a kettősséget nem adjuk fel. Ha volna az olvasatlehetőségek rendszerének szuperpozíciója, akkor az éppen az ilyen típusú játéktérben keresendő. A város és a város között ebből a perspektívából nézve is küszöbhelyzetű alkotás a kánonok és a kultúrák között. (H. Nagy Péter)

Az MA PKK immár visszatérő vendég a felvidéki magyarság egyik legjelentősebb rendezvényén, a Gombaszögi Nyári Táborban. Ezúttal Németh Csilla és H. Nagy Péter tartott előadással egybekötött beszélgetést a művészi testfelhasználás területeit körüljárva a populáris irodalom és a popzene kapcsán.

Július 19. 12.30, B-612: Materiális lányok, poszthumán testek – előadásokkal egybekötött beszélgetés a kortárs testképekről

Előadók: H. Nagy Péter és Németh Csilla

Rezümé: A program a művészi testfelhasználás területeit járja körül a populáris irodalom és a popzene kapcsán. A kortárs horizont kialakulásához két tendencia járult hozzá a legerőteljesebben, a poszthumán és a posztbiológiai testkoncepciók burjánzása, ami a testhatárok és testképek kulturális és technikai felülírásával járt együtt (vö. technotest). Az előadások Bowie, Madonna és Lady Gaga tevékenységéből kiindulva, a biopunk regényeken át a tetkokultúráig jutnak el, többféle médiumot és platformot kínálva fel megközelítési útvonalként.

Az előadások bármikor megszakíthatók, a közönség közbekérdezhet. Az előadásokhoz kép- és hanganyag társul, ezzel is mintegy sugallva, hogy az irodalom a többi médium kontextusában tanulmányozható releváns módon.

Találkozzunk Gombaszögön!

Anthony McCarten: A legsötétebb óra. Így rántott minket vissza Churchill a szakadék széléről

„Harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a réteken, az utcákon és a hegyek között; soha nem adjuk meg magunkat.”

(Sir Winston Churchill 1940. június 4-i beszédének kulcsmondata)

Anthony McCarten könyve arra a sorsfordító egy hónapnyi időre fókuszál, ami alatt, megannyi politikai csörte, bizonytalanság és háborús dráma közepette kikristályosodott, végül milyen szerepet is vállal magára Nagy-Britannia a második világégés során. Meghátrál a Blitzkrieg tomboló vihara elől, vagy a végsőkig harcol majd az elnyomás ellen, a demokrácia utolsó európai mentsváraként? Azért, hogy az utóbbi mellett döntött, gyakorlatilag egy ember tehető felelőssé: Sir Winston Churchill.

„A piedesztálok szobrok alá valók, nem emberek alá” – olvashatjuk A legsötétebb óra előszavában, mely megállapítás a kiterjedt kutatómunkával megírt könyv és az annak alapján készült film irányelveként is prezentálható, hiszen McCarten arra vállalkozik, hogy a maga tényleges valójában mutassa be mindenekelőtt a brit háborús miniszterelnök alakját, s a békéltető politika mellett lándzsát törő ellenlábasait, Neville Chamberlaint és Edward Woodot, azaz Lord Halifaxet is. A megfelelő szakaszokon az egyes hősök – mert ebben a körben, legyenek bár egymás kihívói, mégis mindenki az – előtörténetét is felvázolva tudatos építkezéssel éri el, hogy hús-vér alakokként jelenjenek meg előttünk, együtt a maguk elveivel, hóbortjaival és mindenekelőtt kételyeivel.

McCarten remek dramaturgiával adagolja az egyébként zavarba ejtő mennyiségű információt, az egyes szituációkban jelenlévőktől származó számtalan, beemelt naplóbejegyzésre, jegyzőkönyvi feljegyzésre és memoárra támaszkodva, ami által gyakorlatilag óráról órára haladva bontakoztatja ki előttünk 1940 májusának és júniusának kulcseseményeit: Churchill komoly fenntartásokkal való kinevezését – aki mögött soha nem sorakozott fel olyan elhivatottsággal a saját, konzervatív pártja, mint a munkás vagy liberális ellenzék –, az azzal egy napon megindított, nyugati irányú náci villámháborút, a dunkerque-i helyzetet és a Dinamó-hadműveletet, s mindenekelőtt a világégés tényleges neuralgikus pontját, azt, hogy bár egy pillanatra csak, néhány órára még maga Churchill is megingott, és veszélyeztetett országa függetlenségének megtartásáért cserébe nem is csak a békekötést vállalta volna fel, de területi engedményeket is hajlandó lett volna tenni.

És épp ez a kétely és a rajta való felülemelkedés, a megacélozott vezetői tartás éri el azt, hogy ne egy kétdimenziós, urambocsá fanatikus, az ellenérveket figyelembe venni képtelen alakként tekintsünk erre a férfire, hanem valaki olyanként, aki önmagával is megküzdve végül sikeresen rántott vissza minket a szakadék széléről… (Baka L. Patrik)

Valamiért azt gondolom (persze ez csak megérzés; statisztika nem áll a rendelkezésemre), hogy Ray Bradburyt magyarul kevesebben olvasnak, mint kellene. Pedig az Agave Könyvek rendületlenül szállítja az újabb és újabb zseniális Bradbury-köteteket, nemrég például a mester horrornovelláit tartalmazó 1955-ös Októberi vidéket. Horrort írok, pedig Bradbury igazából kategorizálhatatlan, vagy még pontosabban: minden kategória felett áll. A könyv impresszumában az áll: „Műfaj: szépirodalom”. Maradjunk hát ennél.

A tizenkilenc novellát és egy rendhagyó előszót tartalmazó kötet minden írása tartogat felfedeznivalót az olvasó számára. Bradbury ötlettára elképesztően gazdag, még a legelcsépeltebb(nek tűnő) témákból (vámpírok, élőhalottak) is képes eredeti történeteket kreálni. (Utoljára Neil Gaimannél találkoztam ilyen szintű kreativitással, és most már értem, hogy miért hivatkozik Gaiman annyit Bradburyre. Ő tudja a legjobban, hogy maga is Bradbury októberi köpönyegéből bújt elő.) És akkor még nem szóltam a – mondjuk úgy – nem hagyományos horrortémákról. Mert vajon kinek jutna eszébe, hogy egy dunsztos üvegről írjon novellát? Bradburynek pedig nemcsak eszébe jut, de olyan történetet kerekít belőle, hogy leesik tőle az ember álla. (Ez egyébként a könyv olvasása során többször megesett velem.)

Bradbury lépten-nyomon képes meglepni. Alig van olyan történet a kötetben, amelyben sejteni lehet előre a végkifejletet. Még a látszólag hagyományosan induló történetek is tartogatnak kisebb-nagyobb meglepetéseket. Hogy csak egy példát mondjak: aligha gondolná bárki is a cím és a felütés után, hogy kicsoda a kis orgyilkos az azonos című novellában. S ahol a történet befejezése a várakozásnak megfelelően alakul, ott is képes Bradbury meglepő húzásokra. Kiváló példa erre a perspektíva elmozdítása a Volt egyszer egy öreg hölgy végén. Előfordul (nem is ritkán), hogy a szöveg mondatszinten okoz meglepetéseket. (Ó, azok a képek!) A kötetben nagyjából kétféle novella található: jó és zseniális. Az utóbbira – a már hivatkozott Dunszton kívül – a Kaszát (ez nálam az abszolút kedvenc), az Állóvíz címűt (amelyben Bradbury nem egész hét oldalon megcsinálja azt, amihez Proustnak hét kötetre volt szüksége) és a kötet utolsó írását, a Dudley Stone csodálatos halálát (ezt a fájdalmasan bölcs írást az írásról) említeném. De mások biztosan más kedvenceket is találnak.

Lenyűgöző, hogy Bradbury mennyiféle gondolatot, hangulatot és érzelmet képes megragadni, miközben végig könnyed ecsetvonásokkal dolgozik. A fantasztikum jóformán csak eszköz a kezében, hogy valami mélyebbet tárjon fel abból, amit a nagy gondolkodók létezésnek, az egyszerű halandók pedig csak simán életnek hívnak. Bradburyt egyszerűen olvasni kell! Nem csak októberben. (Keserű József)