Az MA PKK hetedik, a tudomány és az irodalom kapcsolatával, illetve a tudománynépszerűsítéssel foglalkozó szimpóziuma november 14-én lesz a Selye János Egyetem Tanárképző Karán (társszervezők: SZMÍT, SJE Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék). Markovics Botond, Kánai András és H. Nagy Péter előadásai hangzanak majd el, ezeket egy kerekasztal-beszélgetés követi, melybe Keserű József és Sánta Szilárd is bekapcsolódik. A részletes program hamarosan megtekinthető lesz a blogon.

Caleb Carr: A halál angyala

Eleged van a túlbonyolított, nézőpontok és tér-időmomentumok közt ugra-bugráló irodalmi alkotásokból? Kifárasztanak az olyan művek, amelyekben néha azt sem tudod, ki beszél és mikor? Averziót érzel a hosszas spekulációval járó kikövetkeztetést igénylő, elhallgatásokon alapuló történetvezetéssel szemben? Unalomig csüggesztőleg hat rád a minden mélységet mellőző akció- és kalandhalmozás, de az izgalmak hiánya sem ínyedre való? Ha a válaszod ezekre a kérdésekre igen, akkor íme, itt a megoldás! Caleb Carr regénye lineáris cselekményvezetéssel és dús részletgazdagsággal vonja bele olvasóit egy izgalmas történetbe.

A halál angyala az 1896-os New Yorkba kalauzolja olvasóit, ahol egy riporter, egy pszichiáter, két nyomozó és egy rendőrnő igyekszik kinyomozni, ki állhat a brutális gyermekgyilkosságok hátterében. A történetet az újságíró, John Shuyler Moore elmesélésében ismerjük meg, aki mesteri alapossággal jár el három szempontból is. Egyrészt valódi mélységeiben láttatja velünk a fő- és mellékszereplőket egyaránt, így valódi érzelmeket tud belőlünk kiváltani egy-egy, szinte már baráti szinten megismert karakter öröme vagy balsorsa.

Másrészt John a nyomozás folyamatát olyan részletességgel mutatja be, hogy a regény korának technológiai, pszichológiai és jogi lehetőségeibe is betekintést nyerhetünk. Izgalmas az, ahogy a gyilkos profilját akkori, kezdetleges módszerekkel igyekeznek kidolgozni. Emellett engem, személy szerint megörvendeztettek azok a Laszlo Kreizler, a lengyel származású pszichiáter által kezdeményezett párbeszédek, melyekben a hőseink az őrület valódi mibenlétét, fizikai vagy lelki mivoltát próbálták megragadni.

A harmadik dolog, melyben szerintem ez a regény párját ritkító, az, hogy a 19. század végének Amerikájáról, a politikai harcokról (Theodore Roosevelt is karakterként szerepel), a korrupcióról, a nagyvárosi életről, a migránshelyzet és az alacsony szociális réteg viszontagságairól olyan átfogó képet nyújt, hogy Balzac is megemelhetné a kalapját! Emellett pedig ki kell emelnem azt, hogy a sok részlet beemelése ellenére az ügyes ütemezésnek hála egyáltalán nem unalmas ez a mű. Sőt! Ritkaság, hogy egy regény merne olyan témákhoz nyúlni, mint a nyomor szülte gyermekprostitúció.

Tehát, vágysz egy olyan regényre, amely visszarepít a múltba, megmutatja annak gazdag árnyalatskáláját, miközben belehúz egy izgalmas, forgatagos történetbe? Szeretnél betekintést nyerni egy őrült elméjébe úgy, hogy közben egy fiktív újságíró választékos stílusát és történetvezetési bravúrjait élvezheted? Igen? Akkor Caleb Carr A halál angyala című regénye csak rád vár. (Juhász Kornélia)

Molly Bloom: Elit játszma

Az első benyomásom erről a könyvről (modern, magenta-fehér betűszedése, fekete-fehér merengő hölgyet ábrázoló borítóképe, hatásvadász fülszövegei, egyszóval borítója alapján ítélve) az volt, hogy valami könnyed, tipikusan a „nőcis” jelzővel illethető olvasmány vár rám. A mű nyelvezete tekintetében sajnos nem kellett csalódnom, ugyanis túlzott egyszerűségétől már szinte bukdácsolóra sikeredett a szöveg, de tartalmi és szerkesztési szempontból több van az Elit játszmában, mint egy ócska ponyvában.

A regény igaz történeten alapszik és azt tárja olvasói elé, hogy miképp lépett életbe az Egyesült Államok kontra Molly Bloom elnevezésű peres ügy (legalábbis ezt ígéri). Magam negatív fejlődésregénynek titulálnám ezt az alkotást, ugyanis a főhősnő egy nyerés- és teljesítményorientált családból (amelyben például a hátgerincsérülés sem jelentett kifogást arra, hogy az ifjú hősnő felhagyjon a versenyszerű sízéssel) kiszabadulva új életet kezd. Los Angelesben egy üzletember jobbkezévé válik és lassan, ügyes helyezkedéssel megszerzi a város elitje számára szervezett pókerjátszmák menedzselésének jogát.

Nem csoda hát, hogy az egész mű a póker körül forog. Megismerhetjük, valóságos receptet kapunk ahhoz, hogyan kell kialakítani a körülményeket egy elit játszmához, milyen ételeket kell felszolgálni, milyen jelentősége van a játékosok egyéni igényei ismeretének, miért fontos, hogy a krupiénak lapkeverő gépe legyen stb. A regény szerkesztése szempontjából kimondottan tetszetősnek találtam a tényt, hogy az egyes főfejezeteket pókerszakkifejezések neveivel jelölték, mint A kezdők szerencséje, Hollywoodizás, Nyerő széria, Hidegzuhany, Döglött pakli, és ezek definíciójával is gazdagították a pókerben laikusabb olvasókat. Az alfejezeteket jelölő számokat pedig a francia kártya szimbólumaival (pikk, káró, kőr, treff) keretezték.

Molly Bloom lassan maga is a pénz, a luxus és a játékszervezés rabjává válik. Szerencséje, ahogy azt már az előszóból megtudjuk, egy végzetes razziával ér véget. Annak ellenére, hogy a póker világából bőséges információáradatban részesülhet az olvasó, maga az ügy, a gondok sora, melybe a főhősnő juttatta magát, olyan halovány felszínességgel kerül kifejtésre, hogy az már kissé zavaró.

Összefoglalásul annyit, hogy ha valakit érdekel a póker és a társadalom krémje számára végzett rendezvényszervezés világa, és nem zavarja a részletek elhallgatása és az olyan túljátszott titokzatoskodás, melyben a balladai homály verőfénynek látszik, akkor teljes szívvel ajánlom neki ezt az alkotást. (Juhász Kornélia)

Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

„Az életért küzdeni kell, kockáztatni, hogy az ember igazán értékelni tudja.” 

A Dishonored világának tulajdonképpeni támpilléreiként a csontokat kellene megneveznünk, elvégre a mágia sötétebb dimenziói is ezekhez kötődnek – egy dark fantasy univerzumban pedig mindenekelőtt ezekről a szférákról érdemes beszélni. A legtöbbek által már elfeledett karcok és rúnák életre keltik a csontokban lakozó erőt, a hétköznapi ember képességeit és lehetőségeit nagyarányúan meghaladó hatalommal ruházva fel őt. Korántsem mindegy azonban, hogy mi, azaz ki volt az, aki az alapanyagot „szolgáltatta”: egy egyszerű sírrabló, dokkmunkás, bandatag vagy vezér, esetleg egy ősidőkbe vesző lény – amelynek a létezése is a régi legendák ködébe vész már –, egy leviatán?

A Dishonored univerzuma spekulatív fikciós műfajok ütközési pontjában helyezkedik el. Egyszerre visel magán a már említett dark fantasy jegyek mellett disztópikus ismérveket, a történelemből merített társadalmi/politikai mintázatokat és nyomokban steampunk sajátosságokat is. Egy igazi hibrid közeg tehát, ami háttérként kiépül előttünk, s ahol az egyszerre orgyilkos-tanonc (nyomokban kétségkívül az Assassin’s Creed-re hajaz a környezet) és császárnő, Emily Kaldwin kénytelen átverekedni magát a hétköznapok és az udvari protokoll kihívásain. Közben a főváros, Dunwall egyre éledezik körülötte, a korábban tomboló pestis patkányaiból is egyre kevesebb van már, és a bálnazsír-kereskedelem is mindinkább felélénkül, amire a háttérbe szorított utcai bandák is újra boldogan rátennék a kezüket. Az ellenséget mindazonáltal csak a csontok érdeklik, a végső összecsapás során Emilynek azonban nem is annyira vele, mint inkább saját magával kell megküzdenie: hű marad a saját valóságához, továbbra is magán viselve a múlt gyötrelmeit és édesanyja elvesztését, vagy pedig megragadva a lehetőséget, átírja azt, amit a legtöbben átírhatatlannak gondolnak?

Adam Christopher regénye a nagysikerű Dishonored videojátékok univerzumát teszi transzmediálissá, hisz általa egy újabb platform, az irodalom felől is beléphetünk ebbe a kétségkívül sötét hangulatú világba. A könyv egyszerű nyelvezetet használ, tele van akcióval és képességleírással, melyek által számos példát szolgáltat arra, miként is konvertálhatók át, adhatók vissza egy más médium, esetünkben az irodalom és annak lehetőségei révén azok a jelenségek, amelyeket a videojátékok korábban már kiépítettek. Kétségkívül nem csak a zárt terekben véghezvitt rövid távú teleportálások, sem a kimerültséget pillanatok alatt felszámoló elixírek fogják elérni, hogy az olvasó mind kíváncsibb legyen vagy visszakívánkozzon a virtuális világba, ahhoz viszont bizonyosan hozzájárulnak, hogy esetenként úgy érezzük, nem is igazán váltottunk platformot.

Appendix: érdemes hát továbbra is tenni a dolgunkat, pörgetve vadul a taxiórát, hogy minél több fuvart végezhessünk el, továbbra is szépen kanyarítani a betűk szárát a krétával a táblán, mert a forma sem lehet lényegtelen, és vigyázni az emléknapokon tartott beszédek ütemére is, hogy össze-összevillanjanak azok a mondatvégek, sajátos ritmust és hatást teremtve. Ugyanis nagy valószínűséggel a mindennapi tetteink – elvégre leginkább ezek által vagyunk körvonalazhatók – minősége határozza meg egyebek mellett a csontjaink értékét is. (Baka L. Patrik)

A Médiumközi relációk a költészet, a populáris irodalom, a kortárs tömegfilm és a kritikai gondolkodás kapcsolatrendszereit elemzi egymás kontextusában. Olyan elméleti kombinatorikát működtet, melyben a tudományos módszerek alkalmazása számtalan ponton segítheti az irodalmi és művészeti kultúrtechnikák megközelítését. Ezzel a gyakorlattal a kötet írásai – médiaelméleti szempontból – túllendülhetnek a szövegként felfogott irodalom, az esztétikai ideológia és a kánonhierarchia zárt horizontján. Az olvasó ennek köszönhetően megpillanthatja a komplexitást ott is, ahol előzetesen nem, vagy kevésbé számított rá.

Veres Attila novelláskötete a 2018-as Ünnepi Könyvhét alkalmával jelent meg. A kötet tizenöt novellát tartalmaz, melyek mindegyikét a weird irodalom szeleteiként érdemes fogyasztani. Három fejezet 5-5-5 szöveget tartalmaz. Az egyes fejezetek címe Testetlen-lelketlen, Éjszakai bőr, Nulla óra nulla perc. A kötet végén Veres Neil Gaimanhoz hasonlóan a novellák keletkezésének háttértörténeteiről is beszámol az arra kíváncsi rajongók számára.

A Pornó éjfél után az első a sorban, bár mind közül a legrégebben íródott. Az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el nekünk első szexuális élményét, amely bizarr véget ért. A szerző több szövegéhez hasonlóan itt is az abszurd megoldásokkal próbál tabukat dönteni. A hétköznapi kényes helyzeteket borzalommal tálalja, így változik át egy általános, kellemetlen stresszhelyzetből adódó félelem valós iszonyattá.

Egyértelműen nem ez a kötet legmarkánsabb szövege, mégis több szempontból fontos. Először is, ez a történet jelölte ki Veres Attila számára a csapásirányt a későbbiekhez. Másodszor, ez a novella a kötet szövegeinek legalább a felét áthatja, mintegy füzérként működik. A könyv elolvasása után egy másik történet is összeállni látszik, méghozzá a pornaftermidnight.com című felnőtt tartalmú oldal mögött álló szereplők, a dolgozók és nézők története, akik külön-külön szerepelnek egy-egy szövegben. A novella a közönség tetszését is elnyerte, olyannyira, hogy néhány héttel ezelőtt megegyező címmel tűnt fel egy online felület, így, ha közvetett (és bizarr – ami egyébként tökéletesen illik a weirdhez) módon is, de ezáltal transzmediálissá vált a szövegvilág.

A Ködváros című opus már sokkal kimunkáltabb, kliséket és rettegést mellőző, érzékekre ható, misztikumra építő szöveg. Leginkább a novella matrjoskaszerű felépítése adja annak különlegességét. Az első egy link, mely egy blogra „irányítja” az olvasót. A szöveg maga tehát egy blogbejegyzés, mely egy ki nem adott könyv, Magyarország ki nem adott könyveinek történetét meséli el. A könyvön belül szereplő egyik ilyen Péterfy Balázs A titkos város – helyi rocktörténet című lett volna. Péterfy több mint kilencvenhét interjút készített el, azonban könyvét nem fejezte be, ugyanis rejtélyes módon eltűnt. Az interjúkból megtudjuk, hogy egy idő után már csak a Ködváros nevű zenekar után kutatott, s az ezt követő diskurzusokból megtudta, hogy „tulajdonképpen mindenki ismer valakit, aki már járt Ködváros-koncerten, vagy aki el akart menni egy koncertre” (35. o.). Az a hír járta, hogy soha senki nem tudja, hol fognak játszani, s ha játszanak is, őket magukat nem, csak a homályból átszűrődő lebegő árnyékokat lehet látni. Balázs legutoljára kedvenc rock-kocsmájában volt, ahol a tervezett koncert elmaradt, azonban éjfél után mégis egyre többen jöttek a vigadóba, rövid időn belül pedig el is kezdődött egy másik koncert. A novellában szereplő zenekar párhuzamot sejtet az Odakint sötétebb zenekarával. Nem ez az egyetlen novella, melynek figurái, elemei kísérteties hasonlóságot mutatnak a regénnyel. A Borostyán-komplex című szövegben például szintén felismerhető egy onnét eredeztethető karakter.

A Lovecraft előtt való tisztelgés szintén két szövegben vehető markánsan észre, ezek a Közöttetek és a Szorozva nullával, mely szövegek (A présházbannal egyetemben) első ízben a The Black Aetherben voltak olvashatók. A Nem elevenszülő című textus a kötet egyik legizgalmasabbja, mely az abszurd, groteszk és fantasy elemek segítségével idézi elő a weird hatást. Leginkább Gaiman stílusával és László Zoltán Egyszervolt című regényével vonható párhuzamba, mind a megoldások, mind pedig a karakterek szintjén. A novella főszereplője beleszeret az új szomszédasszonyba, aki, mint később kiderül, nem ember. A történet kettejük bonyolult kapcsolatáról, a nő eleve elrendelt feladatáról, a szülésről és a védelmező szerepről, az elképzelt ideális partnerről szól, aki csak külsőségeiben tud eleget tenni a kívánalmaknak, s a valós szerelem mellett tökéletessége megfakul. Továbbá a panellakók bezártságáról, az abból eredő feszültségről és a férfitípusról, akiről a nőnek kell gondoskodnia.

Veres Attila novelláskötete azokaz az olvasókat célozza meg, akik szeretik az abszurd és groteszk megoldásokat a szövegeken belül, a fantáziadús, ámbár borzongással teli helyszíneket, akik a hétköznapok egyhangúságából a megmagyarázhatatlan, megválaszolatlan kérdésekkel teli világokba menekülnének. (Vida Barbara)

Az érsekújvári IrodalmiKorzó legutóbbi estjén a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat legutóbbi, Poptechnikák c. lapszáma volt terítéken. A kávéházi összejövetelen H. Nagy Péter és beszélgetőpartnerei, L. Varga Péter, a folyóirat főszerkesztője és Keserű József röviden felvázolták a magyarországi irodalmi folyóirat-kultúra helyzetét, a Prae szerkezeti felépítését, majd elhelyezték azt a pedagógiai horizontban. Az 1999-ben indult Prae az irodalom, a vizuális művészetek, a zene, az építészet, a színház és a film témaköreiben is közöl írásokat, valamint teret ad a kortárs szépirodalmi alkotók műveinek is. 2015-től új felállásban dolgozik a szerkesztőség, s a folyóirat külleme is új designt kapott. Az egyes lapszámok különféle tematikákat ölelnek fel, melyek szorosan kapcsolódnak a popkultúra-kutatáshoz, a médiatörténethez és más kultúratudományos diskurzusokhoz hazai és nemzetközi viszonylatban is. A hard core tudományos hangvétel a folyóirat egyediségének húzóereje, a tematikus blokkokban boncolgatott jelenségeket (antropocén, Lady Gaga, Giger, Trónok harca, Kittler, poptechnikák, zaj, térkép stb.) pedig olyan tanulmányok prezentálják, amelyek aktuálisak, kutatás-módszertani szempontból pedig feltétlenül relevánsnak tekinthetők. A szerkesztőség nem kis munkájának köszönhetően olyan, a nemzetközi élvonalban publikáló elméleti kutatók elemzései olvashatóak magyar nyelven (Friedrich Kittler, Hans Ulrich Gumbrecht, Eva Horn stb.,) amelyek abszolút hiánypótlóak. Az egyes számok szerkezeti szempontból is elkülönülnek, a fiatalos, változatos design és rendezési elv megtöri a folytonosság és az állandó ismétlések érzetét, a lapszámok külön is megállják a helyüket, mégsem keltenek hiányérzetet az olvasóban. Annak ellenére, hogy a folyóirat viszonylag kevés példányszámban jelenik meg, szerves részét képezi a felsőoktatási rendszernek, bátran alkalmazható elméleti kutatások alapjául is. Ugyanakkor szórakoztató, nem csak egy szűk réteg számára íródott tanulmányokból áll (lásd Trónok harca-szám, vagy a popikon Lady Gagát elemző blokk). A beszélgetés végén Keserű József pedagógiai-módszertani perspektívából fejtegette a témát: miként közelíthető meg a popkultúra felől egy-egy irodalmi klasszikus, ill. mennyiben serkenti a közönség érdeklődését az olvasás iránt. Az est folyamán komplex képet kaphattak az érdeklődők a Prae egyedülálló kulturális teljesítményéről. (Németh Csilla)

Wesley Chu Időrabló-duológiájának második kötetét két idézetből kiindulva fogjuk megközelíteni, előtte azonban elevenítsük fel, mit mondtunk az első rész tematikus ívéről: Az alapszituáció a következő: az időutazás felfedezése lehetővé teszi, hogy az ún. kronotropok a múltból ritka technológiai eszközöket szállítsanak át a jelenbe, méghozzá úgy, hogy nem változik meg az idővonal. (Pontosabban az apróbb hullámok kisimulnak, a nagyobbak megváltoztatják a kronofolyamot, de ez alig fordul elő.) Főhősünk – megszegve az időutazásra vonatkozó törvényeket – áthoz egy nőt, s ezzel váratlan eseményeket indít el a jövőben. Ezt a hölgyet – teljes joggal – Időanomáliaként emlegetik a karhatalom erői. A második részben az utána való hajsza a történet egyik hajtómotorja, de most nem erről lesz szó. Nézzük a két idézetet.

Az auditorból kalóz időugróvá, illegális behatolóvá alakuló szereplőnek a következőt mondja az időutazás feltalálója, az Idő Anyja: Fogadd el, hogy ugyanannyira szükséged van ránk, mint nekünk rád. Van benned egy belső kényszer, hogy kordában tartsd a káoszt. Szükséged van egy ügyre, amiben hihetsz és amiért harcolhatsz. Pár oldallal később a Valta vállalat különleges műveleti osztályának ügynöke így bíztatja beosztottját az ostrom közben: Estig tartsátok meg az állásokat! Még két órán át fokozzák a káoszt. […] Amikor a védők elfáradnak, és azt hiszik, uralják a helyzetet, támadunk. Ez a pár mondat nem pusztán azért alkalmas kiindulópontnak, mert a káoszra hivatkozik, hanem azért, mert azt kétféleképpen hozza játékba.

Talán azonnal feltűnik, hogy a káosz külső és belső tényezőkkel, elmeállapottal és tömeges rendezetlenséggel van kapcsolatban, illetve stratégiaként is bevethető. Bizonyos típusú kaotikus rendszerek fontos tulajdonsága a kezdeti feltételekre való érzékenység. A bemenetnél még egészen elenyésző, apró eltérések óriási különbségekké nőhetnek a kimenetig – fogalmazza meg a pillangó-hatás lényegét Gleick. Nem részletezzük itt, hogy ez mi mindenre alkalmazható (az időjárástól az emberi pszichéig); mindössze azt a kérdést tennénk fel, hogy miképpen kapcsolható össze a káosz a regénybeli idővel, pontosabban az idővonal megváltoztatásával.

Érdekes, hogy Chu regényében a nagyobb mértékű változásokat emlegetik olyanként, melyek befolyásolják a kronofolyam eltérülését. Ugyanakkor a káoszra való utalások egy ellenirányú dinamikát kezdenek el működtetni, mintha az elbeszélő azt sugallná, hogy a kisléptékű változások is legalább annyira lényegesek lehetnek. Vagyis egy apró beavatkozással ugyanúgy elérhető a radikálisan különböző output. Ez a kétszintű szerveződés áthatja az Időostrom világát, a szereplők tudatát, sőt a narratíva értékinstanciáit is. A mű végén az Időanomália kezelésére vonatkozóan elhelyezett csavar innen nézve olyan, mintha egy mozzanat megváltoztatása mentén újraprezentált történet ez által kaotikussá válna. A kimenet megkérdőjelezésével Chu eléri, hogy máshogy tekintsünk az idővonalra és magára a cselekményre is. Tehát egy viszonylag egyszerű képlet (néhány mondat) mentén újracsavarodik a történet, az olvasó pedig érzékelheti, hogy a káosz a bemenetnél, de a kimenetnél is elkezdődhet. Visszafelé. (H. Nagy Péter)

Tekintve, hogy magam is játszom számítógépes játékokkal (manapság már ki nem?) mindig is érdekelt, mások hogyan közelítik meg az egyes alkotásokat (legyen az fps-first person shooter vagy akár rpg-role-playing game stb.). A videojátékok manapság már szinte bármilyen platformon megtalálhatóak (konzol, pc és telefon is), vagyis könnyen elérhetőek (bár néha igen megkérik az árukat). A játékok köré a megjelenésüktől fogva rajongóbázisok alakultak ki. Mi több, egyes alkotások olyannyira elismerté váltak, hogy hasonlóképpen a filmekhez stabil franchise-ok jöttek létre (Assassin’s creed, Mass Effect, Halo stb.).

Már a legelső videojátékok között is találhatunk olyanokat, amelyek kétjátékos módot kínáltak fel (pl. az 58-as Tennis for two vagy a 72-es Pong). Nem sokkal később megjelentek az olyan játékok, amelyekben már többen tudtak megküzdeni egymással, és a civil internet megjelenésével egyre több olyan videojáték került a felhasználókhoz, amely lehetővé tette, hogy földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül (vagyis a világhálón) játszhattak egymással vagy egymás ellen. Az online felületnek köszönhetően egyre nagyobb tömegek voltak képesek felvenni a küzdelmet. Ennek köszönhetően pedig aztán egy új sportág jött létre: az e-sport.

Ennél a pontnál eljutunk bemutatásra váró kötetünkhöz, amelyet Andrejkovics Zoltán írt Láthatatlan játék: a győztesek gondolkodásmódja az e-sportban címmel. (A könyv 2017-ben jelent meg az Agave kiadó gondozásában.) Andrejkovics olyan témaköröket jár körül, mint a felkészülés mentális oldala, a motiváció, az érzékelés vagy az érzelmeink stb. Vagyis a könyv olyan témákkal foglalkozik, melyek egy e-sportoló mentális és pszichológiai oldaláról közelítik meg az adott jelenséget. Talán pont ez az egyik gyengesége is a kötetnek, mivel a „játékos” olvasó a cím alapján azt feltételezhetné, hogy valós, megtörtént stratégiák és azok elemzése is sorra fog kerülni; így úgy vélem, hogy a szerző egy nagyon komoly fegyvertényt hagyott ki pusztán a pszichológiai oldal prezentálásával.

Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik kezdőként vagy laikusként állnak az e-sporthoz, ugyanakkor nem ajánlom azoknak, akik inkább a technikai vagy stratégiai oldalára kíváncsiak, mert akkor csalódni fognak a kötetben. (N. Juhász Tamás)