Anthony McCarten: A legsötétebb óra. Így rántott minket vissza Churchill a szakadék széléről
„Harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a réteken, az utcákon és a hegyek között; soha nem adjuk meg magunkat.”
(Sir Winston Churchill 1940. június 4-i beszédének kulcsmondata)
Anthony McCarten könyve arra a sorsfordító egy hónapnyi időre fókuszál, ami alatt, megannyi politikai csörte, bizonytalanság és háborús dráma közepette kikristályosodott, végül milyen szerepet is vállal magára Nagy-Britannia a második világégés során. Meghátrál a Blitzkrieg tomboló vihara elől, vagy a végsőkig harcol majd az elnyomás ellen, a demokrácia utolsó európai mentsváraként? Azért, hogy az utóbbi mellett döntött, gyakorlatilag egy ember tehető felelőssé: Sir Winston Churchill.
„A piedesztálok szobrok alá valók, nem emberek alá” – olvashatjuk A legsötétebb óra előszavában, mely megállapítás a kiterjedt kutatómunkával megírt könyv és az annak alapján készült film irányelveként is prezentálható, hiszen McCarten arra vállalkozik, hogy a maga tényleges valójában mutassa be mindenekelőtt a brit háborús miniszterelnök alakját, s a békéltető politika mellett lándzsát törő ellenlábasait, Neville Chamberlaint és Edward Woodot, azaz Lord Halifaxet is. A megfelelő szakaszokon az egyes hősök – mert ebben a körben, legyenek bár egymás kihívói, mégis mindenki az – előtörténetét is felvázolva tudatos építkezéssel éri el, hogy hús-vér alakokként jelenjenek meg előttünk, együtt a maguk elveivel, hóbortjaival és mindenekelőtt kételyeivel.
McCarten remek dramaturgiával adagolja az egyébként zavarba ejtő mennyiségű információt, az egyes szituációkban jelenlévőktől származó számtalan, beemelt naplóbejegyzésre, jegyzőkönyvi feljegyzésre és memoárra támaszkodva, ami által gyakorlatilag óráról órára haladva bontakoztatja ki előttünk 1940 májusának és júniusának kulcseseményeit: Churchill komoly fenntartásokkal való kinevezését – aki mögött soha nem sorakozott fel olyan elhivatottsággal a saját, konzervatív pártja, mint a munkás vagy liberális ellenzék –, az azzal egy napon megindított, nyugati irányú náci villámháborút, a dunkerque-i helyzetet és a Dinamó-hadműveletet, s mindenekelőtt a világégés tényleges neuralgikus pontját, azt, hogy bár egy pillanatra csak, néhány órára még maga Churchill is megingott, és veszélyeztetett országa függetlenségének megtartásáért cserébe nem is csak a békekötést vállalta volna fel, de területi engedményeket is hajlandó lett volna tenni.
És épp ez a kétely és a rajta való felülemelkedés, a megacélozott vezetői tartás éri el azt, hogy ne egy kétdimenziós, urambocsá fanatikus, az ellenérveket figyelembe venni képtelen alakként tekintsünk erre a férfire, hanem valaki olyanként, aki önmagával is megküzdve végül sikeresen rántott vissza minket a szakadék széléről… (Baka L. Patrik)
