Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Korunk legégetőbb problémái többféle értelemben is összefüggenek a tudománnyal. Ennek a komplexumnak sokfajta – megbízható és megbízhatatlan – közvetítő közege van, elég csak a tudományos újságírás mellett a különféle médiaspekulációk jelenségére utalni. Izgalmas fejlemény ugyanakkor, hogy ebbe a közvetítésbe bekapcsolódott a zsánerirodalom is. Például Paolo Bacigalupi mindezidáig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy regényei (gondoljunk A felhúzhatós lányra) olyan jövőbeli extrapolációkon alapulnak, melyek problémahorizontjában saját jelenünkre ismerhetünk. A vízvadász című sf-thriller kiindulópontja ugyanis az ivóvízkészlet ésszerűtlen felhasználása és egyenetlen elosztása, mely dilemma a napi sajtó szintjén is az egyik legtöbbet emlegetett veszélyforrásnak számít.

Norman Myers környezettudós – emlékezzünk csak rá! – már régen megfogalmazta igen szemléletesen, mi az alapvető probléma: „Számos fejlődő országban az egy főre jutó átlagos napi háztartási vízfogyasztás mindössze fele annak, amennyi vizet egy amerikai a WC egyszeri öblítésére használ.” Bacigalupi regényének cselekménye egy olyan jövőben játszódik, melyben ez a tendencia nem csak elérte, de politikai téren rendesen meg is változtatta az Egyesült Államokat: Nevada, Arizona és Kalifornia a Colorado-folyó vízkészletéért harcol. Egy olyan világba csöppenünk tehát, melyben a víz az aranynál is többet ér, az új vízforrás lehetőségének felbukkanása pedig elég ahhoz, hogy az emberélet a nullával váljon egyenlővé.

Bár a történet nagy része pörgős akció, Bacigalupi mindvégig képes a vízhiányból fakadó következményeket úgy adagolni, hogy azok ne puszta háttéranyagként, hanem a cselekmény hajtómotorjaként működjenek. Alighanem igaza volt John Scalzi sci-fi-írónak, aki szerint „A jövőről írni bárki tud. Paolo Bacigalupi azonban arról a jövőről ír, amelyet ezekben a napokban alapozunk meg, ha nem teszünk valamilyen radikális lépést. Ez az írói hozzáállás teszi a könyveit olyan gyönyörűvé… és ijesztővé.” Nos, ennek a „radikális lépésnek” a kiszámításához – remélem, mondanom sem kell –, először is a tudományhoz kell fordulnunk. És akkor elkerülhető lesz az a jövő, amelyről A vízvadász szól. (H. Nagy Péter)

2018. december 8-án rendezte a Próza Nostra a második Világok Találkozása rendezvényt a Bem Moziban. A videón látható kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Fekete I. Alfonz (író, kritikus, Próza Nostra), Horváth Vivien (kritikus, szerkesztő), Keserű József (docens, Selye János Egyetem, MA PKK) és Limpár Ildikó (adjunktus, PPKE). Moderál: Szabó Dominik (kritikus, ekultura.hu).

Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

Mi történik, ha egy regény új kiadásban, új szerkesztésben, új borítóval jelenik meg? Ez a materiális szempont változtat valamin? Az Agave kiadó 2003-ban adta ki Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban c. kultikus regényét. Nemrég a szöveg ismét megjelent, a médium tehát megkettőződött. Vessünk egy pillantást erre a játéktérre.

Az ember a Fellegvárban 2003-as magyar kiadásának – Kuszkó Rajmund tervezte – címlapján egy lógó telefonkagyló látható, s bár a mélységélesség nem érvényesül, vagyis a háttér homályos, az utcarészletben, szemből nézve a jobb oldali házfalon kivehető egy ideológiai jelkép, a birodalmi sas, melynek talapzata egy horogkereszt. A képen a hangsúly azonban a telefonkagylón van, a telefonáló hiányán. A kép alatt, a szerző és a cím mellett piros színű kalligrafikus írásjelek szerepelnek, ami a keleti szféra lenyomataként mintegy kiegészíti az utcarészletet. Az írásnak tehát fontos szerepe lehet a műben, s ez az olvasás során be is igazolódik.

A 2015-ös kiadás címlapja (szintén Kuszkó Rajmund munkája) ehhez képest elmozdul. A borítókép nem avítt vagy archaizáló fotórészlet, hanem az amerikai zászló módosított változata (a szabálytalan körvonalazás miatt lehet persze falfestés vagy ehhez hasonló dolog is). Az eredetileg vízszintes piros csíkok itt függőlegesek, a kéket váltó fekete felületen pedig a tagállamokat jelölő csillagok horogkeresztet formáznak. Míg a 2003-as borítófotó elmosódottsága külsődleges anyagként a múlt reprezentációjára utalhat, addig a 2015-ös módosított zászló – elszakadva a dokumentumfotózás szabályaitól – fiktív teret nyit meg.

Az utóbbi a tényleges, az olvasó jelenével azonosítható kontextus (a valóságos amerikai zászló és a betiltott horogkereszt mint referencia) és egy konstruált világ (náci Amerika) kettőségében ragadható meg (amit a hátlap tovább erősít a horogkeresztes zászló és a híres, 1945-ös Pearl Harbor-i zászlókitűzést ábrázoló kép összeolvasztásával). A fiktív zónát és ezt a hiátust a regény olvasása töltheti fel, amely így a borítókép jelentés-összefüggéseire fog első- vagy másodsorban vonatkozni.

A könyv mint médium anyagisága többek között ezért is nagyon fontos tényező. Az Agave megoldása ügyesen prezentálja ennek a fizikai hordozónak a köztes pozícióját, ami a médiumkapcsolás sikeres alkalmazásának tűnik. A festett zászló mögötti szöveg tehát annak létrejöttét beszéli el, hogy milyen zászlót látunk (vagy azt látunk-e egyáltalán). A Dick-regény bármifajta értelemstabilizáló művelete csak ezután következik. A borítókép fényében. (H. Nagy Péter)

Kim Stanley Robinson: Vörös Hold

A Hold mindig is vonzó témának számított az irodalomban. Mítoszok helyett: Akik érdeklődnek Friedrich Kittler munkái iránt, talán emlékeznek, hogy egy vele készült interjú elején a hard core médiatudós arra is utal, hogy feljegyezte narancssárga A/6-os cédulákon az összes színt, melyet „a Hold a lírában valaha is kapott”. Nyilván ez az optikai médiumot helyettesítő költészet mindenkori aktuális állapotával kapcsolatos, de a prózában is óriási a felhozatal. Verne, Heinlein, Lem stb. után a kortárs sci-fi is nagy érdeklődéssel fordul holdunk felé (pl. Ian McDonald, Anthony O’Neill, Frank Schätzing, Neal Stephenson, Andy Weir), s ennek egyik oka nem feltétlenül a múltban (az Apolló-programban), hanem a jövőben keresendő. Kim Stanley Robinson is beszállt a menetbe, és érdemes lenne a felsoroltak Hold-képét összehasonlítani, de nem erről lesz szó.

Robinson – mondjuk Iain M. Banks és Dan Simmons mellett – igen komplex műveket alkotott, a Vörös Hold pedig ismét igazolja ezt a látásmódot. Ám ennek eredményeképpen számos újabb elemre is figyelni kell a mű befogadása során. Bemelegítésképpen egy példa. A regény egyik főszereplője egy kvantumgépész, s ennek megfelelően a párbeszédekben és a cselekményben is számos utalás történik a kvantummechanikára. Ugyanakkor a határozatlansági állapot a menekülésben lévő két karakter bizonytalan sorsára vetül, a kvantumösszefonódás pedig az amerikai férfi és a kínai hölgy kapcsolatát vetíti előre. Ezek a megoldások azt sejtetik, hogy a tudományos kontextust Robinson könnyedén alkalmazza olyan folyamatok ábrázolására, melyek nem pusztán a világ-, hanem inkább a karakterépítést szolgálják. Remek játék, egy a sok közül. Nézzünk egy picit bonyolultabbat.

A történet végén Csan Csi kislánya megszületik a Holdon, és a tudományos – illetőleg a végig jelenlévő politikai – utaláshálót keresztezi egy olyan jelölőlánc, mely a vizualitás mentén szerveződik. A szkafanderes újszülött kinézete felidézi a 2001: Űrodüsszeia záróképét, a Csillaggyermek születését. A holdbéli táj az épületekkel Malevics Fehér alapon fehér négyzet c. avantgárd festményére utal (kimondatlanul), majd a környezet – hasonlat formájában – az ősrobbanásra emlékeztet. És mindez hozzárendelődik a másik főszereplő, Fredericks nézőpontjához. Na ezt rakjuk össze!

A film, a képzőművészet és a tudomány, a látás, az emlékezet és a képzelet működése itt oly módon reprezentálja az emberi tudatot, hogy a regény végkicsengését az ellenkezőjére fordítja. A Hold elhagyása ezért nem a kilátástalanságba vezet, ahogy az utolsó párbeszéd állítaná, hanem inkább arra játszik rá, hogy az emberi tudat alkalmassá válhat az űr végtelenségének befogadására. A nyitott befejezés tehát egy komplex alakzatsoron vezet át, mely arra készíti fel az olvasót, hogy a vizuális rétegekre áttérve képes legyen eltéríteni a nyelvi jelentéseket. Az intermedialitás ugyanis megnyithat egy másik világot. Nehéz szülés, de megéri a fáradságot… (H. Nagy Péter)

 Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? 

Dick kultikus műve, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? egy globális katasztrófa (Terminus Világháború) utáni Földön játszódik. Az emberiség nagy része emigrált más planétákra, az anyabolygón igen magas a nukleáris szennyezettség, az állatfajok többsége kihalt, mindent elborít, önálló életre kel a szemét. Olyan multinacionális nagyvállalatok és kiszolgáló egységeik uralják a világpiacot, melyek az állatok helyébe lépő másolatok és az emberekhez mindinkább hasonlító androidok gyártására rendezkednek be (utóbbiakat elsősorban a kolóniákra exportálják).

A szökött replikánsokat fejvadászok üldözik, míg a földi népesség lelkéért egy multimediális showműsor (Buster) és egy kétes eredetű kollektív hit (Mercer) verseng. Ebben a szituációban bomlik ki a történet két főszála: Rick Deckard fejvadász Marsról szökött, Nexus 6 típusú veszélyes androidok után kutat; J. R. Isidore vállalati sofőr pedig megpróbálja bújtatni az utolsó három szökevényt. Míg előbbit az igazi állatok vásárlására fordítható fejpénz hajtja, addig az utóbbit az emberekkel való kapcsolattartás távlata vezérli. Első ránézésre a regény két tömegkulturális műfajt variál, science fiction környezetben játszódó krimiként olvasható. Az akció bonyolítása, a detektívtörténet logikai sémáinak kifuttatása és a futurisztikus kelléktár szemléltetése helyett a kérdések azonban egészen másra terelődnek.

A regény egyik alapmondatát az egyik mellékszereplő, Milt Borogrove, az Állatkórház szerelője fogalmazza meg; így hangzik: „a másolatok kezdenek túl valóságosak lenni”. A mesterséges és a természetes létezők közti párhuzamok és differenciák játéka folyamatosan átszövi a mű cselekményét, lépten-nyomon előkerül a párbeszédekben, felbukkan a szereplők tudatában. Hogy miképpen lehet különbséget tenni az eredeti és a másolat, ember és android között, annak egyik figyelemre méltó példája a Voight-Kampff Empátiateszt (vö. Turing-teszt), melynek segítségével ki lehet mutatni a szimulált reakciókat, az álemlékeket (és az „érzelmi sivárságot”).

Egy új generációs modell, Rachael Rosen tesztelése arra kérdez rá, hogy véglegesen eltűnik-e a határ ember és android között. Az eredmény – Rachael szintetikus személyiség – azt a lehetőséget engedi érvényesülni, hogy a különbség továbbra is fennáll. A regény azonban – többszörös csavarok közbeiktatásával – arra épül a továbbiakban, hogy ez a határ rendkívül ingatag: Deckard empátiára hajlamos a nőnemű androidok iránt (a Luba Luft-ügy után teszteli magát, s ez bebizonyosodik), míg a replikánsok is képesek ilyesmire egymás irányában, sőt mintha az állatokat is egy ehhez hasonló látens funkció különítené el másolataiktól.

Emellett a fejvadászok elleni csaliként alkalmazott, azok empátiáját kihasználó Rachael bosszúja (a kecske letaszítása a tetőről) nagyon is emberi gesztus (tudatos fájdalomokozás a másiknak fontos lény megsemmisítése által); míg a hangulatszabályzó rendszerek mesterséges érzelmekkel táplálják a városi lakósságot. Ráadásul az empátia vakká teheti az emberiséget: például J. R. Isidor nem tud különbséget tenni az igazi macska és mesterséges változata, az android és az ember, pók és utánzata között; ahogyan az empátiadoboz realitása is illúzióként lepleződik le (az androidok szerint az empátiaélmény svindli).

Ugyanakkor a Deckard által megtett út – a „bürokratikus mészárlástól” a depresszióig – rávilágít arra, hogy az empátia szintjei (Voight-Kampff Alterált Skála) még ha lehetővé teszik is az emberi és a mesterséges értelem szétválasztását, folyamatos paradoxonokhoz vezetnek az emberi tudatban. Az eredetik és a másolatok átrendeződései (párhuzamok, szerepcserék, tükröztetések stb.) mentén az emberibe radikálisan bekerül az önmaga identitására, eredetiségére vonatkozó kétely. Dicknél ezt hozza a poszthumán jövő. (H. Nagy Péter)

A maszkafander – egy, másodpercenként hamis álcákat variáló holografikus ruha – mögé bújt, és ez által valódi identitását elkendőző, Fred néven jelentő kábítószer-ellenes ügynök feladata, hogy a gyanús és általában a drogtanyáján lazuló Bob Arctor minden lépését kövesse. Bekamerázza a lakását a vécétől a hálószobáig, bizonyítékokat gyűjt ellene, és le akarja foglaltatni a házát a rendőrség számára új megfigyelőközpontnak, miközben fogalma sincs róla, hogy Bob Arctor valójában nem más, mint saját maga. Olyannyira beépült az alvilágba, hogy szó szerint eggyé vált vele.

Philip K. Dick önéletrajzi ihletésű, erősen kábítószer-ellenes regénye, a Kamera által homályosan ezzel a felütéssel indít. A borzasztóan erős, azonnali függőséget okozó H-anyag szedésének következtében Bob két agyféltekéje között megszakad a kapcsolat, és az ehhez vezető úton vele együtt fokozatosan elbúcsúzhatunk a realitástó és a személyiségének konzisztenciájától. Függőségének erősödésével párhuzamosan végigkövethetjük az identitásának folyamatos megkérdőjelezését, a személyiség meghasonlását és végül ebből következő meghasadását.

Persze az egyszeri beépített ember csak egy eldobható eszköz a magasabb politikai tényezők kezében, hiszen a felsőbb szintű játszmákat nem láthatják át a kísérleti egerek. Aki ügynök akar lenni, pokolra kell annak menni. De a modern kor nem ismétli a görög hősök, vagy Dante sikeres, megváltásba forduló pokoljárásait. A rémálom elkezdődik és onnantól fogva nem ereszt, a szereplői pedig egyre mélyebbre süllyednek a mindentől való elidegenedés végtelen mocsarába. Persze, bármikor abbahagyhatod. Felszámolod a nyomaidat, felveszed a maszkafandert, felismerhetetlen leszel és eltűnsz. Csak előtte még ezt az egy tablettát! „A boldogság maga az a tudat, hogy van tablettád.” (18. old.) És újra ott vagyunk, ahol a part szakad.

Az anyagozók élete folyamatos fantáziafilm, egyetlen végtelenített trip blackoutokkal tarkítva. Az emocionális erő, amelyet az író belefektetett az ábrázolásba viszont valódi, ez a legigazibb az egész történetben. „– H mint H-anyag. H mint Hanyatlás és Hervadás és Homály, mint Hasadás a barátok között, mi elszakadunk tőlük, ők tőlünk, mindenki mindenkitől, elszigetelve és magányosan, gyűlölve a másikat és gyanakodva rá. H mint Halál. Lassú Halál, ahogy mi… – habozott. – Ahogy mi, drogosok nevezzük. – Hangja rekedten elfúlt. – Mint azt maguk is tudják. Lassú Halál. A fejben kezdődik, onnan terjed végig a testen, Hát ennyi. ” (29. old.)

Mindeközben, akár a Jerryt kínzó láthatatlan levéltetvek, bekúszik a bőrünk alá a történet során legitimált paranoia: Úgy érezzük, mindenki figyel mindenkit. És tényleg. A rendőrök a dílereket, a drogosok a rendőröket, egymást, no és magukat. Egyes rendőrök más rendőröket, hiszen az ügynökök egymás előtt sem fedhetik fel a kilétüket, így aztán senki sem tudhatja, melyik haverja lehet szintén tégla. Üldözési mánia és voyeurizmus felsőfokon.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy esik szét egyre jobban minden szereplő. A végén már csak az anyag beszél belőlük. Az anyag, amely mindenkit egyforma, szűkölő-remegő ronccsá változtat.

A tudatzavar majd a tudathasadás szövegszinten is megjelenik: a cselekményt vagy a párbeszédeket mondat közben megszakítva kéretlen orvosi beszámolók türemkednek be a textusba az osztott agy-kísérletekről, vagy éppen a Faustból kiragadott, baljósan a kontextusba ágyazott német nyelvű részletek tűnnek fel, mintegy előre jelezve és dramatizálva az elme fölötti kontroll meglazulását, majd végül totális elvesztését.

A történelem folyamán évezredeken át csak tükrök segítségével, azaz fordítva láthattuk önmagunkat, de most sem jobb a helyzet, mert a kamera nem láthat be az agyakba, ráadásul csak a valóság egy-egy kiválasztott szegletét mutatja, így a lencsén keresztül is csak a sötétben tapogatózunk, amennyiben a teljes igazságra vagyunk kíváncsiak. Viszont tény, hogy senki nem árthat többet nekünk, mint mi magunknak. Jobban járunk tehát, ha a hamis boldogság kék virága helyett tovább keressük az ártatlan boldogság kék madarát. Dick világait borzongva olvassuk, de semmiképpen sem szeretnénk élni bennük. Lehetséges, hogy ezzel már elkéstünk? Mosolyogjunk a kamerába! (Babos Orsolya)

Jól működő, akciódús vagy háborús ifjúsági regényt írni nem könnyű. Bizonyos műfajok viszont közelebb állnak a fiatalabb korosztályhoz. Orson Scott Card Ender árnyéka c. sci-fijéhez írt egy előszót, melyben arról tudósít, hogy a Végjáték, amelynek középpontjában egy idegen faj elleni háborúra való felkészülés áll – bár nem ifjúsági regénynek szánta – népszerű lett az iskoláskorúak körében, és sok tanár is bevonta az oktatásba.

Félreértésekhez vezethet viszont, ha az ifjúsági regények kapcsán reflektálatlanul marad ez az olvasási dilemma. Például Gárdonyi Géza műveivel is az történt, hogy bár ifjúsági olvasmányokként kerültek be a köztudatba, mégsem ilyen alkotásnak készültek. Itt azonban arról van szó, hogy ha a téma érdekessége kivívja is az érdeklődést egy ideig, a befogadás műfajilag áthelyezi, és művészileg leértékeli az alkotást, mivel a kérdésfelvetése és a nyelvi megalkotottsága elavult. Rengeteg olyan mű létezik viszont, melyek az ifjúság körében eleve sikert arattak (vagyis innen nézve nem mentek át a leértékelődési folyamaton). Az SF műfajtömbjén belül is sok ilyen akad (a Harry Potter-sorozattól kezdve a Sötét anyag- vagy a Leviatán-trilógián át Az éhezők viadaláig), ezek ugyanis jócskán megmozgatják és fejlesztik a képzelőerőt (korosztálytól függetlenül). Az alábbiakban álljon itt három Locus-díjas, tehát az olvasóközönség által nagyra értékelt példa az intellektuális hadszíntérről.

Neil Gaiman A temető könyve c. regénye minden idők egyik leghíresebb gyerektörténetének, A dzsungel könyvének a szabad újraírása, de a Kipling-mű nélkül is tökéletesen működik. A történet egy árván maradt kisfiúról szól, aki a temetőben talál otthonra és támogatókra: szellemek nevelik fel. A temetőben persze számtalan veszély leselkedik rá (a domb alatt az Indigóember, a kapu mögött egy vámpírváros és egy különös lény, a szlír), ugyanakkor – mint hamar kiderül – mégsem olyan vészjósló a hely, amilyennek látszik. A főhős sok-sok kaland után sikeresen visszatérhet az igazi életbe, s mivel ezt éppen a temetőbeliek által közvetített tapasztalatoknak köszönhetően teszi, Gaiman műve másodlagos értelemben arról is szól, hogy a kísértethistóriák, a vámpírtörténetek stb. is lehetnek nevelő hatásúak.

Témánk szempontjából kiemelendő műfaj az ifjúsági steampunk. Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája (Leviatán, Behemót, Góliát) alternatív történelemben játszódik, melyben Darwin már fölfedezte a DNS-t, sőt új fajok alkotására is lehetőség nyílt. Másrészt a technológia is a miénktől eltérően fejlődött, a hadiipar lábakon járó gépeken alapszik. A Nagy Háború 1914-ben a darwinisták és a barkácsok között robban ki, az események középpontjában a fiatal trónörökös áll, a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd fia, Sándor herceg. Westerfeld joggal hangsúlyozta műve kapcsán, hogy az legalább annyira szól a lehetséges jövőkről, mint az alternatív múltról. „Előrevetít egy olyan kort – írja a Leviatán tömör utószavában –, amelyben a gépek élőlényekre fognak hasonlítani, az élőlényeket pedig úgy gyártják majd, mint a gépeket.” Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy Westerfeld kitűnő trilógiája milyen kérdések megbeszélésére alkalmas a genetikától a politikán át a fikció természetéig.

A jövőben játszódik Paolo Bacigalupi Hajóbontók c. regénye, amelynek nem valamilyen tudományos-technológiai kérdés előrevetítése, hanem az olajválság a kiindulópontja. A címszereplők a Mexikói-öböl partjainál abból élnek, hogy a megfeneklett olajszállító tartályhajókat alkotórészeikre bontják, s ezeket újrahasznosítják. Egy kamasz fiú a hurrikánt követően egy léket kapott luxushajóra bukkan; ezzel választás elé kerül: kifossza a hajót, vagy megmentse a túlélőjét? A fiú az utóbbi mellett dönt, és ezzel kezdetét veszi az akciósorozat, amely végül megváltoztatja a hajóbontók életét. A regény eközben olyan értékszempontokat jár körül, melyek nagyban elősegíthetik az ifjúsági olvasók önértését. Ugyanakkor mindez olyan jövőben játszódik, melyben az egyes régiók között óriási szakadékok tátongnak, a regény legfőbb kérdése pedig éppen az, hogy áthidalható-e az ilyen szakadék, és ha igen, hogyan. Mindez visszavezet korunk egyik globális dilemmájához, ezért Bacigalupi regényének is ott a helye a legaktuálisabb ifjúsági regények között.

Tehát a sci-fi és társai élő kérdések és identitásminták sokaságát közvetítik az ifjúságnak. Tanárként pláne érdemes erre a tendenciára odafigyelni. (H. Nagy Péter)

Brandon Hackett: Az ember könyve

Brandon Hackett Az ember könyve c. hard SF regénye egy olyan földi közösségről szól, melynek tagjai hirtelen egy furcsa (organikus) űrhajó gyomrában találják magukat, majd megérkezik az idegenek bolygójára, ahol egy helyi háború ütközőpontjába kerül. Számunkra a történet egyetlen eleme lesz fontos a továbbiak megértéséhez: az idegenek magas szintre fejlesztették a biológiát, képesek a horizontális génátadásra, melynek hatására – viszonylag gyors folyamat eredményeként – transzgenikus fajokra tagozódnak szét. Az idegenekkel szoros kapcsolatba kerül két földi fiatal (Attila és Auri), akiket szintén alávetnek az átalakítási folyamatoknak.

Főhőseink egy rövid párbeszédet folytatnak a zenei ízlésükről, amikor a kolónia egy rögtönzött koncertre készülődik. „– Tudod már, milyen számokat fognak játszani? – Hát, az biztos, hogy lesz például a Queentől a Mama, a Beatlestől az Imagine és a Yesterday, U2, Jimi Hendrix, Elvis Presley, Abba és egy csomó más régi vacak. Semmi normális zene, mondjuk egy Lady Gaga, vagy Katy Perry. Hogy lehet kihagyni Lady Gagát! De hiába mondtam anyának. – Hát ez tényleg ciki… – felelte kényszeredetten Attila. Ki nem állhatta Lady Gagát.” (18. old.) Ebből a párbeszédből kiderül, hogy Auri kedveli Gaga zenéjét, s ez összekapcsolódik a személyiségével.

A második szöveghely tárgyi rekvizitumokra utal. A véletlenszerűen felszippantott földi holmikból az emberek lakrészeket alakítanak ki. A kislányé így fest: „Auri szobája kevésbé hatott üresnek, mint az övé, a kislány jó érzékkel helyezett el tárgyakat, amitől még otthonosnak is lehetett nevezni. A padlón egy rongyszőnyeg hevert, a deszkapolcot talán Jurij szerelte fel a falra, rajta Auri nemrég talált táskája, a piperetükre, a lemerült iPad-je, guberált újságok, pár talált gyűrű és karkötő hevert. A falon egy szakadt Lady Gaga-poszter függött, a sarokban egy szék állt, előtte az ágya, egy fűvel bélelt kuckó, mint az övé, de Aurinak volt egy zebracsíkos pokróca is hozzá.” (87. old.) Itt már világos, hogy Auri számára Gaga igen fontos, hiszen ideiglenes otthonának is jól látható tartozéka a művésznő képe.

A harmadik idézet a történet azon részéből származik, amikor a kislány az idegenek közbeavatkozása miatt egyre furcsább dolgokat művel, mindenesetre még normális ruházatban látjuk: „A rámpa közepére ért, majd amikor meglátta Jurijt és a többieket, megtorpant. A földi, világos farmerját és a kedvenc, Lady Gaga feliratú sárga pólóját viselte.” (230. old.) Nem sokkal ezután megkezdődik Auri totális átváltozása, melyről a regény végére kiderül, hogy visszafordíthatatlan folyamat.

Ha feltesszük a kérdést, vajon véletlen-e, hogy Lady Gaga háromszor is identifikálja a szövegben Aurit, a felvetésre nem a válasz. Mégpedig azért nem véletlen, mert Gaga szerepeltetésének – bármennyire esetlegesnek tűnik is – itt valóban tulajdonítható funkció. A történet során ugyanis éppen az a szereplő megy át teljes átalakuláson, aki rajong az átváltozó-művész Gagáért. A popkultúrából származó elem és a gének okozta metamorfózis ilyen jellegű, olvasásalakzatot eredményező, produktív párosítása remek megoldás. S ezért az ötletért – véleményem szerint – a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond elismerést érdemel. (H. Nagy Péter)

A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 

és az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

meghív minden kedves érdeklődőt

 H. Nagy Péter: Médiumközi relációk

 című könyvének bemutatójára

Helyszín: Selye János Egyetem, Tanárképző Kar, 504-es terem

Időpont: 2018. november 26. (hétfő), 14:30

A kötetet bemutatja és a szerzővel beszélget: Keserű József

Miért fontos a tudomány népszerűsítése, illetve miképpen tehető népszerűvé a tudomány? Ezt a témát járta körül az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Tudományos és Ismeretterjesztő Irodalom Szekciója, valamint a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke közösen megrendezett szimpóziuma.

Az előadók Markovics Botond (sci-fi író, akinek a transzhumanizmus kérdéseit boncolgató Az ember könyve c. regényével az MA PKK hosszabban foglalkozott, és aki már visszatérő vendége a kutatócsoportnak), Kánai András (jövőkutató, kommunikációs szakember) és H. Nagy Péter (az MA PKK egyik alapítója, a SJE oktatója) voltak.

Markovics Botond előadása arra a kérdésre kereste a választ, hogy mitől lesz tudományos egy science fiction regény, és hogyan formálhatja a sci-fi a jövő iránti gondolkodást. Három témakört körüljárva (mesterséges intelligencia, idegen civilizációk, időutazás) igazolta Yuval Noah Harari azon állítását, miszerint napjainkban a sci-fi a legfontosabb irodalmi műfaj, és egy jó sci-fi többet ér, mint száz tudományos publikáció – mivel közelebb hozza az emberekhez a jövőt.

Kánai András Transzhumanizmus és Nagy Testvér Rt.: science fiction és valóság, avagy egy évvel a Holnap történt után c. előadása lényegében egy „update” a szerző Holnap történt c. sikerkönyvéhez. Kánai a műben öt témakört (3D-s nyomtatás, az USA világuralmi pozíciója, a multik hatalomra törése, transzhumanizmus, Mars-utazás) járt körül roppant alapos és érdekfeszítő módon, előadásában pedig azt vette sorra, hogy mi változott az elmúlt egy évben a könyvben leírtakhoz képest. Az irodalmi kitekintésekkel és gazdasági grafikonokkal teletűzdelt előadás többek között arra a kérdésre is választ adott, melyik jelenlegi mamutcég a legesélyesebb arra, hogy „Nagy Testvérré” váljon.

H. Nagy Péter a tudat problémáját járta körül a harmadik előadásban. Amilyen egyszerű megfogalmazású ez a cím, olyan komplex problémát takar: ami nem is csoda, hiszen mint megtudtuk, a tudat kérdése – a világegyetem eredete és az élet kialakulása mellett – a tudomány egyik legnagyobb rejtélye. A keretes szerkezetű előadás (mely a tudat egy lehetséges definíciójával kezdődött és zárult) rámutatott, hogy milyen sokat és ugyanakkor mégis mennyire keveset tudunk az emberi tudatról, miért avulnak el hihetetlenül gyorsan a már meglévő információk (pl. egy új idegsejt-típus felfedezésével), mely tudományok foglalkoznak a tudat vizsgálatával, hogyan vizsgálható az agy, és mely elméletek próbálják jelenleg megmagyarázni a tudat működését. A roppant komplex előadást H. Nagy azzal a vigasztaló információval zárta, hogy ha átfogóan szeretnénk beszélni a tudatról, ahhoz kb. 25 000 szöveget kellene elolvasnunk, melyek aztán ezres nagyságrendben generálnának további kérdéseket.

A rövid szünetet követő kerekasztal-beszélgetésen a tudománynépszerűsítés kérdései, a különböző tudománynépszerűsítő formátumok, mint a TED-talk vagy a National Geographic-féle dokumentumfilmek előnyei és hátrányai kerültek előtérbe, de szóba került az újabban feltűnő sztár-tudósok (Sam Harris, Jordan Peterson, Yuval Noah Harari) jelentősége és hatása is. (Hegedűs Norbert)

A szimpóziumról szóló beszámoló bővített változata az Új Szó Szalon c. mellékletében lesz olvasható a közeljövőben.