Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Dick kultikus műve, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? egy globális katasztrófa (Terminus Világháború) utáni Földön játszódik. Az emberiség nagy része emigrált más planétákra, az anyabolygón igen magas a nukleáris szennyezettség, az állatfajok többsége kihalt, mindent elborít, önálló életre kel a szemét. Olyan multinacionális nagyvállalatok és kiszolgáló egységeik uralják a világpiacot, melyek az állatok helyébe lépő másolatok és az emberekhez mindinkább hasonlító androidok gyártására rendezkednek be (utóbbiakat elsősorban a kolóniákra exportálják).
A szökött replikánsokat fejvadászok üldözik, míg a földi népesség lelkéért egy multimediális showműsor (Buster) és egy kétes eredetű kollektív hit (Mercer) verseng. Ebben a szituációban bomlik ki a történet két főszála: Rick Deckard fejvadász Marsról szökött, Nexus 6 típusú veszélyes androidok után kutat; J. R. Isidore vállalati sofőr pedig megpróbálja bújtatni az utolsó három szökevényt. Míg előbbit az igazi állatok vásárlására fordítható fejpénz hajtja, addig az utóbbit az emberekkel való kapcsolattartás távlata vezérli. Első ránézésre a regény két tömegkulturális műfajt variál, science fiction környezetben játszódó krimiként olvasható. Az akció bonyolítása, a detektívtörténet logikai sémáinak kifuttatása és a futurisztikus kelléktár szemléltetése helyett a kérdések azonban egészen másra terelődnek.
A regény egyik alapmondatát az egyik mellékszereplő, Milt Borogrove, az Állatkórház szerelője fogalmazza meg; így hangzik: „a másolatok kezdenek túl valóságosak lenni”. A mesterséges és a természetes létezők közti párhuzamok és differenciák játéka folyamatosan átszövi a mű cselekményét, lépten-nyomon előkerül a párbeszédekben, felbukkan a szereplők tudatában. Hogy miképpen lehet különbséget tenni az eredeti és a másolat, ember és android között, annak egyik figyelemre méltó példája a Voight-Kampff Empátiateszt (vö. Turing-teszt), melynek segítségével ki lehet mutatni a szimulált reakciókat, az álemlékeket (és az „érzelmi sivárságot”).
Egy új generációs modell, Rachael Rosen tesztelése arra kérdez rá, hogy véglegesen eltűnik-e a határ ember és android között. Az eredmény – Rachael szintetikus személyiség – azt a lehetőséget engedi érvényesülni, hogy a különbség továbbra is fennáll. A regény azonban – többszörös csavarok közbeiktatásával – arra épül a továbbiakban, hogy ez a határ rendkívül ingatag: Deckard empátiára hajlamos a nőnemű androidok iránt (a Luba Luft-ügy után teszteli magát, s ez bebizonyosodik), míg a replikánsok is képesek ilyesmire egymás irányában, sőt mintha az állatokat is egy ehhez hasonló látens funkció különítené el másolataiktól.
Emellett a fejvadászok elleni csaliként alkalmazott, azok empátiáját kihasználó Rachael bosszúja (a kecske letaszítása a tetőről) nagyon is emberi gesztus (tudatos fájdalomokozás a másiknak fontos lény megsemmisítése által); míg a hangulatszabályzó rendszerek mesterséges érzelmekkel táplálják a városi lakósságot. Ráadásul az empátia vakká teheti az emberiséget: például J. R. Isidor nem tud különbséget tenni az igazi macska és mesterséges változata, az android és az ember, pók és utánzata között; ahogyan az empátiadoboz realitása is illúzióként lepleződik le (az androidok szerint az empátiaélmény svindli).
Ugyanakkor a Deckard által megtett út – a „bürokratikus mészárlástól” a depresszióig – rávilágít arra, hogy az empátia szintjei (Voight-Kampff Alterált Skála) még ha lehetővé teszik is az emberi és a mesterséges értelem szétválasztását, folyamatos paradoxonokhoz vezetnek az emberi tudatban. Az eredetik és a másolatok átrendeződései (párhuzamok, szerepcserék, tükröztetések stb.) mentén az emberibe radikálisan bekerül az önmaga identitására, eredetiségére vonatkozó kétely. Dicknél ezt hozza a poszthumán jövő. (H. Nagy Péter)
