A 2016-os Öngyilkos Osztag után sokan egy Harley Quinn-filmre vágytak Margot Robbie-val a főszerepben, és négy év után meg is kaptuk a Harley Quinn csodasztikus felszabadulását. Vagyis nincs Joker, se az Osztag (bár nem tudom, hogyan tér majd vissza Harley az „önállósodása” után a csapathoz), és itt érünk el a Ragadozó madarak… hátteréhez. Harley és Mr. J. szétváltak, ezáltal mindenki, akinek valaha is keresztbe tett, őt akarja. Plusz van egy gyémánt, ami nagyon értékes, és többeknek arra fáj a foga. Ez a kiindulópont.
A film eleje túlságosan felpörög. Egyik karakter jön a másik után, egyszerűen nincs idő arra, hogy megismerjük őket. Persze, Harley narrációja próbál ezen segíteni, de inkább neki is haladnia kéne a sztorival, és nem deadpoolosan kiszólni. Az akció koreográfiája szépen van felvéve, látványosan van megkomponálva. A stílusa az előbb említett Öngyilkos Osztagot idézi, annak a vonalán mozog. Próbálja felidézni, mi volt az, ami jó volt benne, és sajnos azt is felvillantja, ami kevésbé működött.
A karakterek figyelemreméltók, bár elidőzhettünk volna még néhánynál. Ilyen Fekete Kanári, akinek a képessége az, hogy hiperszonikus hangot tud kiadni. Az ő eredetét is bemutathatta volna a film egy flashbackben legalább. Renee Montoya, a nyomozó (Rosie Perez) egy egészen komplex karakán figura, az igazságát keresi, hogy lebuktassa Roman Sionist (McGregor), és rács mögé dugja. A legjobb mégis Margot Robbie mint Harley. Brillírozik a szerepben. Ugyanolyan őrült, mint eddig, vagy most még inkább. (A szakítás kiheverése egy romkomra emlékeztetett, és ebben volt a bája.)
Ewan McGregor bizonyította már, hogy tehetséges színész, de egy ilyen elmebeteg vadállatot eljátszani neki se lehetett könnyű. Keveset írtak neki a forgatókönyvben, amit lehetett, azt kihozta a figurából. A többiek, Vadásznő, Cassandra Cain igazából csak háttértáncosok a filmben. Van valamennyi szerepük a történetben, csak arra kevés, hogy ezt teljes egészében bemutassák.
A film jobb lehetne, ha egyrészt nem azzal lenne elfoglalva, hogy a férfigyűlöletet hirdesse, mert a filmben minden férfi egy hazug taplónak van beállítva. (Nem baj, de nem ártott volna egy kicsit komplexebb témakezelés.) Azt kellett volna tennie, amit más filmeknek is tennie kellene. A karaktereivel és a történettel kell foglalkozni! Ezt a filmet ennyivel el lehetett volna intézni. Kibontani a karaktereket, jobb mondatokat adni nekik. Volt egy-két remek elszólás, de inkább a látványban és az akcióban volt meg a humor.
A DC univerzum filmjei néhány kivétellel (Aquaman, Wonder Woman, Shazam) mind azon hasaltak el, hogy nem volt kidolgozott a történet, kiszámíthatóak voltak a fordulatok, faék egyszerű karaktereket írtak, és „sötét, realisztikus” köntösben próbálták ránk sózni a dolgot. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) viszont valahogy a két ló közé esett. Van benne élvezhető faktor, de igazából klisékből áll, ami a Liam Neeson-ös bosszúfilmektől kezdve a tolvajfilmek zsánereinek elpuffogtatása több-kevesebb sikerrel.
Lezárásnak csak annyit, hogy ez a film azért nem egy katasztrófa, mint a Batman vs. Superman – Az igazság hajnala, de nem is annyira működőképes, mint a Wonder Woman, de jobb, mint az Öngyilkos Osztag. Egy tipikus látványorgia, kevésbé összetett karakterekkel, remek színészek tolmácsolásában, ugyanakkor egy összecsapott történettel, amit túl gyorsan zárnak le. Már csak azért könyörgök, hogy James Gunn ne szúrja el az Osztag következő filmjét, és akkor talán, de csak talán a DC univerzumának nevezhető valami se dől össze kártyavárként. (Csongrádi Ábel)
