Eddig azt gondoltam, hogy a háborús szatírák királya A 22-es csapdája. Ezt fenn is tartom, meg nem is. Azért, mert irodalmi szempontból még mindig az, filmes szempontból viszont a Jojo Nyuszi (rendezte: Taika Waititi) felülmúlja. Nem, nem felülmúlja, inkább egy szintre kerül vele és Chaplin örökérvényű Diktátorával. Ez a film olyan, hogy nem lehet tudni, mi jön később, van egy klisészerű helyzet, amire várod a klisés reakciót. De az nem jön. Hanem helyette valami könnyfacsaró, vagy valami groteszk következik, mert ez a film igenis groteszk. Abban, ahogyan a nácikat ábrázolja, abban, ahogyan azok viselkednek.
És itt lép a színre Johannes Betzler, azaz Jojo (Roman Griffin Davis), a tízéves náci fanatikus kissrác, aki azt gondolja, amit a többiek. A film már lelövi az elején, hogy Jojo anyja, akit Scarlett Johansson zseniálisan alakít, egy zsidó lányt bújtat a házukban. A film igazából Jojo és Elsa (Thomasin McKenzie), a zsidó lány kapcsolatáról szól. Arról, hogy egy kisfiú hogyan vetkőzi le azokat az előítéleteket, amiket a szájába rágnak, és legbelül ő sem hiszi el, csak mutatja. De itt senki sem az, aminek mutatja magát az életben maradás érdekében. Akár Elsa kis titkára gondolunk, akár Frau Betzler nézeteire.
A film fenomenális, mind a forgatókönyvet, mind a látványt illetően. A forgatókönyvben (Taika Waititi munkája ez is) minden egyes szónak funkciója van a történet szempontjából, vagy legalábbis előreutal valamire, ami csak később derül ki. Olyan jelképekkel játszik az operatőr, amelyeket csak a szövegkönyv által ismerünk meg. A film vágása is jól ütemezett, nincs olyan képkocka, amely felesleges lenne.
A karakterek is nagyon eltaláltak. Kezdve a romantikus vígjátékok duci nőjével, Rebel Wilsonnal, aki az eddigi karaktereihez képest inkább a szövegeivel, mintsem a játékával (a termetével) fakaszt könnyeket. Mindig és minden helyzetben a legjobbkor odaszúr egy személyes példát, de ez a kutyát nem érdekli, és ettől olyan mókás az ő figurája; elvakult náci, mint a többi felnőtt, de okosabb is náluk sokkal.
Sam Rockwell karaktere, Herr K, ha élt volna, biztos Hitler kedvence lett volna. Egy igazi vérbeli náci, aki a pojácák közül való, olyannyira, hogy saját magának tervez díszuniformist a győztes ütközetre. Rockwell briliánsan hozza a figurát. Minden karakter azt gondolja róla, ő a legjobb, pedig csak annak tartja magát. Apai érzések is kavarognak benne, amiket kifejez Jojo felé, bár nem egy tipikus apafigura. Ha már szülőfigurák, Scarlett Johannson az anyaság derűs oldalát villantja meg, amely egy olyan helyzetben, mint a II. világháború, meglehetősen fontos, különösen a fia számára. (A film humora egyáltalán nem bugyuta, hanem olyan waititisen odaszúrogató, tele filmes és popkulturális képi utalásokkal.) Roman Griffin Davis mint a címszereplő ígéretes új tehetség a gyerekszínészek között, és simán lehet belőle még egy jó karakterszínész.
A film mindenképpen emberi, ezt főleg a gyerekszínészek és Johansson karakterén látni a legjobban, a gondolkodásmódjuk teljesen eltér a többi figurától. A produkció több olyan idézhető szöveghelyet vonultat fel, mint például Elsa – a trailerben is elhangzó – mondata: „Nem vagy te náci, Jojo. Csak egy tízéves fiú, aki szeret vicces jelmezt ölteni, és tartozni akar valahova.” Ez az a mondat, amivel leírható a kis Jojo figurája. Összességében a Jojo Nyuszi vígjáték és szatíra terén eddig a hónap és/vagy az év filmje, szerintem. Kihagyhatatlan. Egyszerűen magával ragadó. Ha pontozni kellene, én 10-ből 9-et adnék rá, de csakis a fent említett elődök (A 22-es csapdája és a Diktátor) miatt. (Csongrádi Ábel)
