Bár a Xenogenezis-trilógia második kötetének húzóalakzata a metamorfózis, amely a főszereplőre és látensen a Földre utal (kétféle mérettartományban), mégsem erről lesz szó, hanem egy háttértartalomról. „Ma már nem vitatott – írja Lynn Margulis Az együttélés bolygója című könyvében –, hogy az állati és növényi sejtek szimbiózis útján keletkeztek. A molekuláris biológia, beleértve a géntérképezést, sejtszimbiózis-elméletemnek ezt a szemléletét igazolja. A növényi és állati sejtekbe történő állandó baktériumbeépülés plasztiszok és mitokondriumok formájában része »sorozatos endoszimbiózis teóriámnak« (SET), amely ma már egyes középiskolai tankönyvekben is szerepel.” Innen nézve az ember valójában nem más, mint többmilliárdnyi parányi élőlény közössége, ezek az apróságok nem csak a beleinket és a szempilláinkat árasztják el, de minden egyes sejtünkben jelen vannak az ősi szervezetek leszármazottai, amelyek szimbiózisba léptek a sejtjeink őseivel.
Butler Átváltozás című regényének egy találkozási pontján elhangzik egy lényeges párbeszéd két idegen között, melyben az emberiség múltjáról és jövőjéről, identitásának lehetséges változatairól van szó. Az egyik mellékszereplőt így jellemzik: „Sejtjeiben menedékre leltek a mitokondriumok, amelyek egykor még önálló életformának számítottak, most viszont az élőhelyért és az osztódásért cserébe hajlandóak elvégezni a fehérjeszintézist, és energiává alakítani a zsírokat. Jelenleg is be vagyunk épülve a sejtjeibe, amelyek nem löknek ki minket. Sejtenként egy-egy oankáli organizmus, amely a sejtekkel együtt osztódik, meghosszabbítja az életet, és ellenáll a fertőzéseknek. […] Az emberek csak más teremtményekkel szimbiózisban létezhetnek, mégis megijeszti őket az efféle kapcsolat.” Az idegenek tudatában vannak tehát a földi élet egyik jellegzetességével, s itt válik érthetővé másfelől a genetikai állomány megújítására irányuló törekvésük sejtszintű eredménye. „Legalább olyan szimbióták vagyunk, mint eredetileg a mitokondriumok. Az emberek nem fejlődhettek volna nélkülük azzá, amivé váltak.”
A mitokondriumok saját, a sejtmagitól eltérő DNS-sel rendelkeznek, amely egyetlen kromoszómagyűrűbe zárul. A mitokondriumok tehát – ahogy fentebb elhangzott – az élővilág kialakulásának hajnalán baktériumok voltak, melyek nagyobb sejtek belsejében éltek; s ebből a szimbionta kapcsolatból jött létre az eukarióta, valódi maggal rendelkező sejt. Vagyis – ahogy Lynn Margulis, eme felfedezés kidolgozója mondja – „Bárhova megyünk mi, emberek, a mitokondriumok is jönnek velünk, mivel bennünk vannak, és energiával látják el egész anyagcserénket: izmainkat, emésztésünket és gondolkodó agyunkat.” (Az együttélés bolygója) Tehát valamennyien több száz billió olyan sejt közösségéből állunk, melyeket (egyenként) több ezer baktérium közössége alkot. Innen nézve az ember (is) mikrobák közötti, több ezermillió éves kölcsönhatás eredménye. Butler regényében az oankálik aktualizálnak egy ehhez hasonló mechanizmust, mellyel alkalmassá teszik az emberiség hibridjeit a lepusztult bolygón való továbbélésre. A genetikai módosítás a szimbiózis evolúciós sikerét, hálózatfejlesztési produktivitását bizonyítja. Ahogy Butler regénye is a tudomány és az irodalom együttélésének, a hard sf példaértékű teljesítményének tartható.
Mint látható, ezt az allegóriát nem nehéz kiugrasztani a mű jelrendszeréből. Fontos azonban, hogy itt nem valamiféle instanciáról van szó, hanem egy olyan átkódolható mozzanatról, amelyhez releváns kontextusok rendelhetők. Butler regényében azonban egy másik síkon összeütközésbe kerülnek az identitás elemei. Az idegenek ugyanis folyamatos paradoxonokat hívnak elő az önértés terepén, s így az emberi faj szétágazása egy idegen és egy földi változatra az utóbbi kivándorlását helyezi kilátásba. De mi a fontosabb: az emberi identitás megőrzése vagy a bolygó fenntartása? „A Föld önmagában gigantikus biológiai tárházat alkotott, amely minimális oankáli segítséggel képes volt megőrizni ökológiai egyensúlyát.” Míg az emberi tényező hierarchikus rendje körkörösen működik: az új népesség valószínűleg másodszor is megsemmisíti önmagát. Ez a többszólamú kérdés végigvonul a történeten, számos ponton érvelnek a szereplők a válaszlehetőségek mellett, s ez a vita alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk az „emberi” meghaladhatóságáról vs. fenntartásáról egy idegenek által is közvetített globális perspektíva alapján. Az Átváltozás olvasása közben rá lehet érezni arra, hogy mit jelent a transzkulturális gondolkodásmód. Ha nem jön be, irány a Mars!
(H. Nagy Péter)
