Ed McDonald: Kárhozat
2019.11.19. 19:29
A térbeli határok kijelölésének gyakorlata sokféleképpen megközelíthető a fantasy-irodalomban. Az egyik legtipikusabb példája ennek a térképkészítés, amely a sajátot az idegentől (az ismertet az ismeretlentől) elválasztó praxisként is felfogható. A területek elhatárolása ugyanakkor más szempontok felől is elvégezhető. Ilyen szempontot jelent például a mágia jelenléte vagy hiánya. A fantasy-világokban gyakran élesen elkülönülnek egymástól azok a területek, ahol működik (vagy másképp működik) a mágia, és azok, ahol nem.
Ed McDonald A holló jele című trilógiájának befejező kötete már a címével is egy ilyen mágikus területre utal. A Kárhozat nem emberi hatalmak tevékenysége révén jött létre, és már a neve is jelzi, hogy nem tekinthető az ember számára barátságos környezetnek; veszélyes lények és szellemek népesítik be, s az itt található növények szintén halálos fenyegetést jelentenek. A Kárhozat ráadásul olyan hely, amely folyamatosan változtatja az arculatát: a tereptárgyak itt állandó mozgásban vannak, az utak nem oda vezetnek, ahová korábban vezettek (innen akkor sem juthatunk ki, ha visszafordulunk), tájékozódni pedig csak navigátorok segítségével lehet.
Az, hogy Ryhalt Galharrow, a trilógia főhőse nem pusztul el ebben a környezetben, csak annak köszönhető, hogy magába fogadja a Kárhozatot, amely nagymértékben átalakítja őt. Nemcsak immunis lesz a Kárhozatra, hanem – bizonyos mértékig – azonosul is vele. A cselekmény eközben halad tovább: a Névtelenek és a Mély Királyai közötti küzdelem eldőlni látszik – az utóbbiak javára. A Névtelenek vagy nem mutatkoznak (a Hullámok Úrnője), vagy eltűnnek (Nall), vagy pedig legyengülnek (Szarkaláb), miközben a leghatalmasabb Mély Királya, Acradius magához ragadja a hatalmat, és császárrá kiáltja ki magát. A helyzetet az is bonyolítja, hogy további szereplők (a Szunnyadó, valamint a Fénylány) is belépnek a játékba…
McDonald úgy próbálja meg érdekesebbé tenni ezt a helyzetet, hogy elbizonytalanítja a főszereplőket azzal kapcsolatban, hogy valóban ők állnak-e a „jó” oldalon (bár az a tény, hogy egyáltalán felmerül a „jó” oldal lehetősége, sokat elárul a regénybeli világértelmezés kétpólusú jellegéről). Az író a régi ismerősök mellett újabb, érdekesnek tűnő karaktereket (North, Kanalina fonó, Az Első) dob be a sztoriba, a cselekmény mégis döcögősen halad a végkifejlet felé. A felesleges szószaporítás sem tesz igazán jót a könyvnek. Galharrow menetrend szerinti rendszerességgel (olyan háromoldalanként) megállapítja, hogy immár végleg eggyé vált a Kárhozattal (csak hogy a végén kiderüljön, hogy mégsem).
Sajnos a nem emberi karakterekben rejlő lehetőségeket sem sikerült a szerzőnek kiaknáznia. Acradius ábrázolása ebből a szempontból már-már nevetséges (a figura úgy beszél, mint egy négyéves, aki éppen főgonoszt játszik). Pedig a Mély Királyai és a Névtelenek esetében megvolt annak a lehetősége, hogy végre valami igazán félelmetes (félelmetesen nem emberi) hatalmakkal találkozzunk. Kár érte, mert a regény időnként felvillant egy komolyabb és érettebb látásmódot (például amikor azt problematizálja, hogy az elme milyen szerepet játszik a valóság formálásában).
A befejezés egyértelművé teszi, hogy McDonald romantikus alkat. Persze, semmi baj a szerelemmel, vagy azzal a gondolattal, hogy amíg jó emberek vannak, addig van remény, de mindez egy trilógia zárlatában kiábrándítóan laposan hat. Ettől függetlenül fiatalabb, kevésbé tapasztalt fantasy-olvasók számára kellemes olvasmány lehet a Kárhozat. A veteránok azonban valószínűleg nem sok újat fognak benne találni. (Keserű József)
Címkék: agave Kárhozat Ed McDonald
Szólj hozzá!
Az Irha és bőr Komáromban
2019.11.17. 12:58
Az MA PKK nyolcadik, az állatok és az emberek együttélésével, az állati és az emberi kommunikációval, a kvantumszámítógéppel, illetve Moskát Anita Irha és bőr c. regényével foglalkozó szimpóziuma a Selye János Egyetemen teltházas rendezvény volt. Három előadás hangzott el (melyek háromféle megközelítésmódot alkalmaztak az ember/állat-kapcsolat elemzéséhez), majd ezt követte egy beszélgetés, mely Moskát Anita regényéhez kapcsolódott. A szerzővel Keserű József beszélgetett. Az eszmecsere körbejárta a szerzői intenciót, de Moskát Anita hangsúlyozta, hogy a regényéről szóló értelmezések mindegyikét el tudja fogadni releváns olvasatként. A rendkívül szimpatikus hozzáállás nagyon jól passzolt a rendezvény nyitott logikájához és a kutatócsoport előfeltevéséhez, mely szerint az ilyen szimpóziumok – ahogy H. Nagy Péter a bevezetőjében megfogalmazta – nem a szakterületi zártságban, hanem a kutatói hálózatok csomópontjainak egymás felé való megnyitásában érdekeltek. Izgalommal várjuk a következő rendezvényt. (KK)
Szólj hozzá!
Állati emlék
2019.11.17. 09:12
Az MA PKK nyolcadik, a tudomány és az irodalom kapcsolatával foglalkozó szimpóziuma november 13-án a Selye János Egyetem Tanárképző Karán került megrendezésre Állati elmék címen. A szimpózium első előadója Nagy Melinda biológus volt, aki az emberek és állatok közti antropológiai különbségekre és hasonlóságokra mutatott rá Emberek és állatok együttélése a Földön c. előadásában. A következő előadást Lőrincz Gábor nyelvész tartotta Az állati kommunikációtól az emberi kommunikációig címmel, melyben megismertetett bennünket egyes állatok információátadásának mikéntjeivel mind természetes közegükben, mind pedig laboratóriumi körülmények között. Ezt követően H. Nagy Péter A fajzatok eredete és a kvantummacskák c. előadását tudománynépszerűsítő könyvek ajánlásával alapozta meg, majd betekintést nyújtott a kvantumszámítógépek világába, amit végül Moskát Anita Irha és bőr c. regényének világműködésére vonatkoztatott. Miként a regény szereplői a bipoláris rendszer helyett egy spektrumon helyezkednek el, úgy az alapkoncepció modellálható a kvantum-számítástechnika segítségével is. A szimpózium második felében Keserű József beszélgetett Moskát Anitával a szerző Irha és bőr c. regénye kapcsán, mely során az azt megelőző előadásokra is vissza-visszautaltak. A szimpózium sokszínű és eltérő tudományos szempontból vizsgálta témáját, amely iránt nagy volt az érdeklődés, a teltház okán többen állva követték figyelemmel az előadásokat. (Baka Vida Barbara)
Szólj hozzá!
A tehetséges Philip K. Dick
2019.11.13. 05:58
„Vajon milyen cselekedet nem tűnik hiábavalónak, amikor az ember a saját viharvert, megsárgult koponyáját tartja a kezében? Jobban tennék, ha addig élveznék a múló életüket, amíg lehet.” (39.) Épp ezért olvassunk Dicket! Jelen gyűjtemény az első nyomtatásban megjelent történetével, a Ruug-gal kezdődik, melyben arra ad nekünk egyszerre szellemes és mélyen elgondolkodtató választ, hogy kutyája miért ugatja hétről hétre egyre megszállottabban és elkeseredettebben a hulladékot elszállító hajnali kukásokat. Már itt megjelenik az a fajta beleélő képesség, amelynek révén írónk a későbbiekben az embertől teljesen idegen létformák gondolkodásmódját és prioritásait megjeleníti. Ennek tökéletes példája a kötet záró novellája, a Rautavaara-eset, melyben az ember és egy földönkívüli faj egymással antagonisztikus ellentétben álló hitképzetei ütköznek össze – a halál utáni életre és a transsubstanciációra vonatkozóan –, az összecsapás színteréül pedig egy mesterségesen életben tartott űrhajós elméje szolgál.
A kötet tartalma igen sokszínű, mind műfajilag, mind hangulatilag, miközben a történeteket át- meg átszövik az életmű jellegzetes, visszatérő motívumai, anélkül, hogy mindez kifejezetten önismétlő jelleget öltene. A főbb témák között szerepel az időutazás, többféle megközelítésben. A koponya és a Fizetség c. darabokban – ez utóbbi alapján készült A felejtés bére – ami történt, az eleve elrendeltetett, azaz a múlt az időutazás ellenére is fix, míg a Kétbalkezes Orfeusz-ban megváltoztatható, bár egy önbeteljesítő jóslattal itt is találkozhatunk, amely az átalakított múltban születik meg. Ez utóbbi novella felfogható a korábbi, Bradbury által írott 1952-es Mennydörgő robaj ironikus-pozitív kicsengésű utódjaként is. A borzasztóan unalmas, de nagyon lelkes figura, Jesse Slade, mivel maga bárminemű kreatív tevékenységre képtelen, elutazik a múltba, hogy megihlesse kedvenc science fiction íróját. A találkozás azonban annyira félresikerül, Slade ihletése annyira kiábrándítóan hat, hogy a jelenbe visszatérve azt látja, hogy az író gyakorlatilag teljes életműve visszamenőlegesen eltűnt az ő idővonalán. Az őt utaztató cég aztán kármentés céljából és filantrópizmustól vezéreltetve igyekszik kihasználni a férfi ritka antitalentumát.
„Olvassa el, Slade. Az áll benne, hogy eljön hozzám, aztán egyenesen megy is, hogy felkészüljön a nemzetiszocialista pártból, hogy a leghatásosabban ábrándíthassa ki Adolf Hitlert az önéletrajzírásból, így akadályozva meg a második világháborút. Ha pedig nem boldogul Hitlerrel, kipróbáljuk Sztálinon, és ha nem boldogul Sztálinnal, akkor…” (248-249.)
Szerencsénk, hogy magát Dicket ezek szerint nem sikerült meglátogatnia…
Találkozhatunk testrablós/mimikri alapú sztorikkal is. A kolónia egy Édenszerű idegen bolygón játszódik, ahol egyszer csak a gyarmatosítók tárgyai megduplázódnak és orvul gazdáik ellen fordulnak. Dick az utószóban megemlíti, hogy hasonló valójában mindnyájunkkal előfordul. Vannak olyan napok, amikor ballábbal kelünk és megbotlunk a küszöbben, nekimegyünk az asztal sarkának, olyan, mintha a környezetünkben minden ellenünk fordulna. Amennyiben ez ténylegesen bekövetkezne, az emberiség rekordgyorsasággal tűnne el a Föld színéről, átadva a terepet az idilli természet térnyerésének.
A Háború a zidiótákkal kellemesen abszurd műfajparódia, könnyed ujjgyakorlat, de közben arra figyelmeztet, milyen súlyos következményei lehetnek annak, ha valamilyen fenyegetést ártalmatlannak tetsző jellege miatt nem veszünk komolyan. A Zidióták kb. 120 centis űrlények, akik a Föld különböző pontjain felbukkanva a bolygó megszállását tervezik.
„– Parányi ingatlanügynökökként jelentek meg – felelte Lightfoot. Legutóbb benzinkutasnak álcázták magukat, jegyezte meg Hauk őrnagy. Ez a baj a Zidiótákkal. Ha valamelyik felvesz egy alakot, mindannyian követik a példáját.” (313.)
Így aztán könnyű is kiszúrni őket, mindaddig, amíg a lények az emberek gondatlanságából rájönnek, hogy bizonyos élvezeti cikkek (dohány, alkohol, nők) fogyasztásától fizikailag képesek megnőni. Így aztán eljön egy pont, amikor az ingatlanügynökök hadserege megkülönböztethetetlen lesz a normál emberekétől, egészen addig, amíg egy újabb, az embereknél önpusztításra alkalmas tevékenységet kipróbálva végleg túl nem nőnek rajtuk.
A címadó Lenn a sivár földön egészen különleges, mivel a fantasy és a horror zsánert erősíti, vérszagra gyűlő angyalokkal, hibázni képes felsőbb lényekkel és egy, másokat Smith ügynök-szerűen felülíró, azaz saját magává változtató szerencsétlen lánnyal a fókuszban, aki túl hamar vágyott a mennyekbe és végül épp emiatt soha nem jutott el oda. A megszállottsága közvetett úton pusztulásba taszítja az emberiséget. A magasabb rendű dimenziókból rosszul visszatöltött információ elszabadul, és végül mindenkit felemészt. Eredeti apokalipszis-forgatókönyv.
A novellák jelentős része az ’50-es/60-as években íródott, így aztán átjárja őket a hidegháborús paranoia szelleme és sok elemük allegorikusan is értelmezhető. Az Isteni vita a jóval későbbi, 1983-as Háborús játékok c. film alaphelyzetét idézi (egy számítógép téves adatok alapján megsemmisítő háborút akar indítani), hogy aztán néhány csavarral egészen más végkicsengéssel záruljon, mint amire az olvasó számítana. Miben bízhatunk jobban, egy gépben, vagy saját magunkban? Hasonló kérdés vetődik fel Az utolsó mester-ben is, ahol az emberiség az anarchia és a falanszter közötti választásra kényszerül.
Az Aranyember az X-men filmek előfutáraként eljátszik egy mutánsokat felkutató és megsemmisítő titkos kormányszerv, valamint az ezt kijátszó gyönyörű, szupergyors, de pusztán ösztön- illetve programszerűen működő poszthumán entitás létezésének konzekvenciáival. A férfi isteni külseje pusztán a túlélését szolgálja: a történetbeli férfiak magyarázata szerint nem tudnak majd ellenállni neki a nők, ezért szívesen bújtatják, valamint az új faj szaporodásának lehetőségét is biztosítják majd. A feltételezés, hogy két szép szemmel és izmos testtel bármit el lehet érni náluk, a női nemre nézve nem éppen hízelgő, de tudjuk, hogy Dick sokszor megégette magát velük, és az élményei folytán kialakult attitűdje is rendszeresen kiütközik az írásaiban.
A fekete doboz mercerizmusa Az álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-ban köszön vissza, bár a vallás tényleges eredetéről itt sem tudunk meg sokat, inkább vírusszerű terjedéséről, döbbenetes népszerűségéről és az ebből következő vélt és valós társadalmi hatásairól van szó.
A Pisze Pat idejében babaházai a Dra-Zs-vel nyakon öntve a Palmer Eldritch három stigmájá-ban válnak fontos cselekményelemmé. Addig is, amíg a felnőttek játszanak, csak a gyerekek hajlandóak szembenézni a háború utáni világ valóságával, és meglátni ott is a lehetőségeket. Lássuk meg az esélyeket mi is a sajátunkban, de közben ne feledkezzünk meg a fantázia végtelen univerzumairól sem, ahonnan ötleteket és energiát meríthetünk a mindennapok minél teljesebb megéléséhez. (Babos Orsolya)
Címkék: Philip K. Dick Lenn a sivár Földön
Szólj hozzá!
Minden konfliktusnak van egy kezdete - Halo: Kapcsolatfelvétel
2019.11.03. 19:00
A Halo világa az FPS videojátékok (és az Xbox konzol) egyik sarokkövét képezi. Magyar vonatkoztatásban azért lehet érdekes számunkra ez a sci-fi univerzum, mert az emberiség és a Szövetség egyik nagyobb ütközetét a Reach-en vívták meg (Halo: a Reach bukása, Tuan, 2011). Ezen a bolygón számtalan olyan helyszín van, amely bizony magyar eredetű névvel rendelkezik (Esztergom, Visegrád, Aszod stb., illetve a bolygó két holdja: Turul és Csodaszarvas), és helyenként, még ha tört változatban is, de magyarul beszélnek. Bár azt a csatát az emberiség elveszíti, de ennek eredményeképpen aztán rábukkannak egy olyan szuperfegyverre, amelynek a neve: Halo.
Most viszont kanyarodjunk vissza a Halo univerzumában kronológiailag vagy huszonhat évet. A történet szerint 2524/2525-ben járunk, ahol a Harvest (vagy Aratás) bolygóra kirendelnek egy új kiképzőtisztet, Avery Johnsont (igen, őt láthattuk a játékokban is), így ez a történet részben az ő eredettörténete. Emellett megtudhatjuk, hogy az emberiséget belső ellentétek húzzák szét, és a kolóniákon létrejövőben van egy erős lázadó szövetség, amelynek az a célja, hogy az adminisztrációs feszültségekből adódó problémák miatt a Külső kolóniák elszakadhassanak az anyabolygó kormányzatától, és így önállóan létezhessenek (hasonlóképpen, mint a Szeparatisták a Köztársaságtól a Star Wars világában). Ennek eredményeként a kolóniákon biztonsági intézkedések gyanánt helyi milíciákat hoznak létre, míg a háttérben már javában zajlik a Spartanok kiképzése (köztük John-117 vagyis Master Chief) is.
Az olvasó betekintést nyerhet azokba az eseményekbe, amikor a Szövetség, akik több különböző fajból állnak össze, miképpen keresik az Előfutárok ereklyéit a galaxisban, és miképpen bukkannak rá ennek a kutatásnak eredményeképpen az emberiségre is. A problémát az egészben az jelenti, hogy az emberiség genetikailag az Előfutárok leszármazottainak tekinthető, így a szerkezet, amelyet a Szövetség használ, az embereket is ereklyéknek véli. Végeredményben pedig a politika szava dönt (és a vallási elvakultság), és ennek köszönhetően a Szövetség vezetői az egész emberi fajra rásütik az eretnek kifejezést. És ezzel kirobban az a majd 30 évig tartó konfliktus, amely az első Halo-trilógia alapját képezi.
A Halo: Kapcsolatfelvételt mindazoknak ajánlom, akik találkoztak már ezzel a világgal (magyarul már két film is megjelent DVD-n: Halo 4: Kezdetek, Halo: Alkonyzóna) és szeretnének nagyobb betekintést nyerni ebbe az univerzumba, ugyanakkor élvezetes olvasmány lehet azoknak is, akik szeretnének megismerkedni ezzel a világgal, vagy éppen kedvelik a militáns felütésű sci-fiket. (N. Juhász Tamás)
Címkék: Halo: Kapcsolatfelvétel Joseph Staten
Szólj hozzá!
Egy szerelem története: Beren és Lúthien
2019.11.02. 12:57
Talán közhelynek számít, de mint ismeretes, a Beren és Lúthien Tolkien egyik legszemélyesebb története A Gyűrűk Ura világából. Míg Tolkien saját életében nem adta ki a történetet (csak A hobbit és A Gyűrűk Ura jelent meg nyomtatásban), addig fia, Christopher Tolkien már megtette, elsőként A szilmarilok című kötetben. Christopher a 2000-es évek második felében úgy döntött, hogy apja hagyatékának egyes nagyobb volumenű történeteit önállóan is meg fogja jelentetni, mindezt olyan formában, hogy több különböző szövegvariánsból egy-egy koherensebb elbeszélést hozzon létre. Ennek a kezdeményezésnek az első kiadványa A Húrin gyermekei volt (2007, Európa). Ezen „trilógiának” a második kötete a Beren és Lúthien (2019, Európa), míg a „befejezés”, a Gondolin bukása szintén idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
A történet azért is lehet fontos a Tolkien-rajongók számára, mert a másik kettővel ellentétben a Beren és Lúthien A Gyűrűk Ura tükrében is kiemelt jelentőségűnek tekinthető, mivel Aragorn és Arwen történetét is ehhez hasonlítják. A történet szerint Beren, aki egy ember (míg más szövegvariánsok szerint tünde), Morgoth miatt arra kényszerül, hogy elmeneküljön otthonából. Menekülés közben egy erdőbe téved, ahol megpillantja Lúthien Tinúvielt (aki minden változatban tünde), aki énekel és táncol az egyik tisztáson. Beren összeszedve bátorságát megpróbál kapcsolatba lépni a lánnyal, akibe beleszeret. Lúthien először elmenekül, ám idővel ő is megszereti a furcsa férfit. Végül elvezeti az apja házához, ahol Beren megkérdezi Thingol királytól, hogy mit kér a lánya kezéért. A király gőgösen azt követeli, hogy a kérő a Morgoth birtokában lévő szilmarilok egyikét hozza el. Beren útnak is indul, hogy teljesítse a lehetetlen feladatot.
A Beren és Lúthien azért lehet érdekes az olvasók számára, mivel a letisztázott szövegvariánson túl Christopher Tolkien más, korábbi verziókat is bemutat az érdeklődőknek, illetve ezeket helyenként kommentálja. Úgy vélem, hogy talán egy erőteljesebb kommentár sem ártott volna, sőt megkockáztatom, hogy egy kritikai kiadvány is remek lehetőség lett volna ebben az esetben. Az, hogy a Húrin gyermekei, a Beren és Lúthien és a Gondolin bukása ilyen formában jelennek meg, remek lehetőséget biztosítanak nem csak a rajongóknak, de a történetek alakulásának kutatói számára is. (N. Juhász Tamás)
Címkék: J. R. R. Tolkien Beren és Lúthien Christopher Tolkien
Szólj hozzá!
Eljutni a csillagokba - Koréliai hajsza
2019.11.01. 10:02
A Koréliai hajsza a Solo: Egy Star Wars történet kapcsán megjelent második kötet, amely egyben az előzménye is a mozifilmnek. További Han (és Qi’ra) történetet ismerhetnek meg általa az olvasók. A regényt a franchise egyik új szerzője, Rae Carson írta, akinek eddig csupán két rövidebb története jelent meg ebben a világban, és a Skywalker kora c. film regényváltozatát is neki fogjuk köszönni (bár ez utóbbi még a jövő zenéje).
Han és Qi’ra utcagyerekként tengeti az életét, és azért, hogy a fiatalok több élelmet, nagyobb hatalmat szerezzenek, bármit megtesznek. A Fehér Férgek bűnszövetkezet, amely felkarolja a céltalan ifjakat, lehetőséget biztosít nekik, hogy terveiket véghezvihessék. Természetesen Hannak és a lánynak is megvannak a maga álmai. Céljuk, hogy kitörjenek ebből a semmitmondó, és számukra szinte semmit sem adó környezetből. A Férgeket vezető Proxima úrnő felajánlja nekik, hogy nagyobb státuszt kaphatnak, ha elintéznek neki egy nagyon kényes feladatot. A két fiatal mit sem tudva a másik szerepéről azonnal el is vállalja, hogy véghezviszi az elsőre egyszerűnek tűnő megbízást. Qi’ra egy liciten vesz részt, ahol rájön, hogy az árverésre bocsátott hordozható pajzsgenerátor iránt nagyobb az érdeklődés, mint az várható volt. Az úrnő nagyon alábecsülte az odaérkező többi bűnszervezet hatalom iránti vágyakozását, és Proximának nincs akkora felhalmozott vagyona, hogy valójában versenyre kelhessen ellenük. A sértő licit javítására nincs lehetőség. Hannak pedig az a feladata, hogy az árverést követően megszerezze a pajzsgenerátort, amely a zűrzavarban a fiú birtokába is kerül. A két fiatal menekülni kényszerül, és el kell dönteniük, hogy kihez juttassák el a pajzsgenerátort, hogy minél jobb pozícióból tárgyalhassanak az életükért. Nem csupán a többi bűnszervezet, de a sajátjaik is próbálják őket eltenni láb alól. Elindul tehát a hajsza.
Az előzményregények egyik típushibája, hogy az olvasó tudja, hogy egyes karakterek sodródjanak bármilyen veszélyes helyzetbe mindenképpen ki fognak valamiképpen evickélni az adott szituációból, hiszen nem halhatnak meg. Ennek folyománya, hogy az ilyen regények esetében nagy a kihívás, hogy árnyaltabban bemutassák, vagy fokozottan érdekessé tegyék az adott karaktereket. A Koréliai hajsza, lévén előzményregény, eléggé kiszámítható, ugyanakkor a másik feladatát kiválóan ellátja: Han és Qi’ra korábbi életét sokkal árnyaltabbá teszi ez a történet. Bár igazából néhány szereplőn kívül a „környezet” kevésbé ismert, de végül eljutunk abba a pozícióba, ahonnét már egy ismerősebb Han köszön majd ránk. (N. Juhász Tamás)