Messzire vezető és igen összetett kérdés, hogy mi alapján választjuk ki az olvasmányainkat. A személyes érdeklődést meghatározó tényezőktől az életstíluson át a média generálta direkthatásig sok-sok mindennel van ez kapcsolatban. (Erre majd egy másik alkalommal szakmai közegben visszatérünk.) Valamilyen véletlen folytán úgy alakult, hogy 2019-ben több trilógiát olvastam el (vagy újra), mint az előző években együttvéve. Az ilyenkor szokásos év eleji visszatekintő mérleg helyett ezekre szeretnék utalni röviden, többféle szempont mentén, egy laza gondolatmenet erejéig. (Ajánlom ezt a pár sort azoknak, akik az írást és az olvasást nem feltétlenül magányos tevékenységként fogják fel.)
Mivel 2018-ban a GABO Könyvkiadó új fordításban jelentette meg Isaac Asimov zseniális Alapítvány-trilógiáját, 2019-ben ezzel kezdődött az éves termés. Remek kiadvány, a művet aligha kell hosszasan dicsérni. Hogy ki mindenkinek, és miért fontos ez a trilógia, az részben belátható, ugyanis a rajongói között számos tudós akad. Például Michio Kaku Az emberiség jövője c. tudománynépszerűsítő futurológiai munkájában ugyanúgy hivatkozik rá, ahogy Barabási Albert-László A hálózatok tudománya c. alapvető könyvében: „Ez a sci-fi legjobbika: elragadó, elérhetetlen, de valamilyen absztrakt világban mégis nyilvánvaló. […] Isaac Asimov sci-fi-trilógiája sugallta visszatérésemet a hálózatokhoz.”
Szintén még az év elején újraolvastam Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiáját, melynek apropója az volt, hogy konzultációképes legyek a Vida Barbara készülő doktori munkájához kapcsolódó szakmai diskurzusban. Másodszorra ez a trilógia (is) másként működik, a konstrukciós elv jobban érzékelhető, az utalásrendszer és a mintázatok pedig komplexebbnek tűnnek. VanderMeer trilógiájáról írtam is egy tanulmányt, melynek kéziratát magammal vittem a nyáron Kanadába, és az utazások közötti pihenőnapokon ott véglegesítettem a közölhető változatot. A végeredmény az Opus 2019/4-es számában olvasható: A Déli Végek-trilógia (és az X Térség) komplexitása.
Az egyetemi félév kezdetekor, februárban egy újabb elképesztő műhármas következett, Bartók Imre Virágba borult világvége-trilógiája. Szintén fantasztikus teljesítmény, a 2010-es évek magyar irodalmának egyik kulcsdarabja (szerintem). A szerző látásmódja rendkívül összetett, a trilógiában olyan szerteágazó intermediális hálózat működik, melynek feltárása nagyobb műveletsort igényel. Mivel Hölderlin az egyik kedvenc költőm (Baudelaire mellett), Imre trilógiája számomra nemcsak a filozófiai játékok miatt érdekes, hanem azért is, mert példátlanul elgondolkodtató módon használja az olykor rejtettebb költészeti modulokat a prózai szöveg gyújtópontjaiként.
Az év közepe táján kezdtem el, és nem rég fejeztem be Cixin Liu mestermunkáját, a Háromtest-trilógiát. A kínai sci-fi nagymesterének óriási vállalkozása ez, lélegzetelállító ötletekkel, izgalmas tudományos referenciákkal. A kozmológiai háttér például annyira összetett, hogy az ember csak kapkodja a fejét, ugyanakkor a mű világa felvonultat egy csomó érdekes karaktert, s az egyéni sorsokon keresztül is képes globális távlatok megnyitására. A történet még a saját univerzumunkon is túlmutat, és ezt a rétegzettséget figyelve egyáltalán nem véletlen, hogy George R. R. Martin és Mark Zuckerberg ugyanúgy elragadtatással szólt róla, mint Barack Obama.
Margaret Atwood kétségtelenül korunk egyik legelismertebb írója. A Jelenkor Kiadó 2019-ben méltó könyvészeti kódokkal (nagyon szép kivitelezésben) adta ki a kanadai író Maddaddam-trilógiáját. Amikor a nyár elején elkezdtem olvasni a művet, részben tudtam, hogy mire számítsak, viszont az meglepett, hogy ez a trilógia felülmúlja A szolgálólány meséjét. Sokat gondolkodtam azóta arról, hogy ennek mi lehet az oka, és hogy az egyéni ízlésben keresendő-e a magyarázat, vagy témafüggő jelenség lenne-e mindez, de érdekes módon mintha a Testamentumok sem érné el a Maddaddam-trilógia színvonalát. Mindenesetre ez utóbbi kitörölhetetlenül hozzájárult a sci-fi mainstream felőli elismeréséhez.
Az év második felében Moskát Anita Irha és bőr c. regényével kellett a legtöbbet foglalkoznom. Másodszor akkor olvastam el, amikor befutott Lapis Jóska felkérése az Alföldtől, de szisztematikusan elolvastam mellé Anita másik két könyvét is a megírás sorrendjében, először a Bábel fiait, majd a Horgonyhelyet (utóbbit szintén másodszorra). Ennek a többhetes munkának az eredménye olvasható az Alföld 2019/11-es számában, mely írás éppen akkor jelent meg, amikor az MA PKK szimpóziumán az Irha és bőrrel foglalkoztunk. Készítettem egy előadást, melyben a fajzatokat a kvantum-számítástechnika felől írtam le, Anita három regényét pedig menet közben elneveztem Teremtőerő-trilógiának, mert bár nem tekinthetők egymás folytatásainak, mégis több ponton érintkeznek.
A 2019-es olvasmányaim között tehát ezek a trilógiák előkelő helyet foglalnak el, az erényeikkel (elnézést az antropomorfizmusért) alighanem tisztában van mindenki, aki olvasta őket, és az értékinstanciákat nem tekinti műfajfüggő kategóriáknak. 2020-ban valószínűleg kevesebb trilógiára lesz időm, bár úgy kezdődött az év, hogy újraolvastam Az Úr sötét anyagai-trilógia első kötetét, Philip Pullman alkotását, természetesen az HBO-sorozat ösztönzésére. Mivel jön a második évad, valószínűleg folytatni kell majd a trilógia olvasását is, mivel a film az irodalom kontextusában máshogy működik, mint a nélkül, és fordítva, érdemes az adaptációk után visszatérni az irodalmi előzményekhez is. Hogy vannak-e a trilógiaolvasásnak speciális szabályai, írástechnikai, befogadás-elméleti és kulturális következményei, arról szintén majd egy másik alkalommal lesz érdemes beszélni. (H. Nagy Péter)
