MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Széles körben ismert a Donner karaván hírhedt esete a pórul járt vándorokról, akiket foglyul ejtett a hegyek között a hó és a túlélésük kulcsa a kannibalizmus lett. Említés szintjén ez már számos rémtörténetben megjelent, például Stephen King Ragyogásában vagy a mostanság felkapott The Dark Pictures horror videójáték-sorozatban. Csak idő kérdése volt, hogy valaki vegye a fáradságot és egy teljes regényt építsen a vérfagyasztó legenda köré. Alma Katsu a regénye utószava alapján alapos kutatómunkát végzett történelmi horrorja megalkotásának érdekében. Az eredmény, az Éhség megérte a befektetett munkát, nem hagyja éhezni a félelmetes izgalmakat habzsolni vágyókat.

Az 1846-47-ben játszódó regényben felvázolt alapszituáció is izgalmas. Egy megterhelő karavánút mindennapjaiba nyerhet betekintést az olvasó Észak-Amerika nyugati feléről keletre, Independence-ből Kaliforniába a középső területeken égbe nyúló hegyeken át. Lassan világossá válik a befogadó előtt, hogy mindegyik szereplő valamilyen bűn miatt menekül a távoli cél felé vagy egyéb sötét múltelemet hordoz magában. Lelkileg súlyosan terhelt, stresszes és titkaik miatt elmagányosodott individuumok alkotják a karaván népét. Emellett az előítéletek és hatalmi játszmák labirintusai bonyolítják az utazást. A hősöket kínzó belső vívódásaik és a szereplők közti feszült kapcsolatrendszerek mind-mind érdekesebbé teszik a regényt.

Ráadásul kíséri a széthúzásra hajlamos csapatot sok idegborzoló kellemetlenség:
gyerekek rejtélyes eltűnései, furcsa hangok éjszakánként, szerencsétlen balesetek, folyamatos félsz a közelben ólálkodó indiánoktól, szájról szájra terjedő szellemhistóriák. Üldözi a karavánt valami sötét. A rémületes eseményekre keresett magyarázatok esetében az írónő ügyesen feszíti egymásnak a tudományos és a babonás szemléletet. Vajon Addison-anémia, a vérszegénység különleges formája, melynek tünete, hogy a beteg húst, vért, belsőségeket kíván fogyasztani, áll a dolog mögött vagy a na’it nevű indián rém szedi áldozatait, s ültet vérszomjat áldozataiba?

Ez tipikusan egy olyan könyv, ami alig érzékelhető finomsággal behúz a világába. Egy idő után szinte látod az út mellett elhagyott nyomasztó karavánmaradványokat, érzed a hideget és a kilátástalanságot. Tehát, ha részt veszel ebben a „nagyszerű amerikai kalandban”, ahogy régen a kontinenst átszelő karavánutakat nevezték, vigyázz, mert megérint, megfertőz az Éhség. (Juhász Kornélia)

A Lúzerek éjszakájának helyszíne Argentína, azon belül egy gazdasági értelemben hanyatlófélben lévő falucska, O’Connor. Aki csak teheti, igyekszik kitörni onnan, így csak a mélyszegények ragadnak ott. Az ország sincs sokkal jobb helyzetben, így rendszeresen mennek csődbe vállalkozások, zárnak be gyárak, süllyed kilátástalanságba sok-sok terv. A reménytelenséget némi ügyeskedéssel próbálják a falusiak kompenzálni, köztük a főszereplők is (Fontana, gumiszerviz tulaj és Perlassi ex-focista és mostani benzinkutas). Ők egy öreg baromfifarm silóit akarják felajánlani a földművelőknek, hogy a bérleti díj fejében ott tárolhassák terményeiket addig, amíg kedvezőbb áron tudják eladni, mint a jelenlegi krízis idején.

Többen összeadják a pénzüket, ám a csődeljárási kártérítésekből, segélyekből, hosszú éveken át kuporgatott spórolásokból még mindig nem jön össze az ingatlan ára, így banki kölcsön kerül kilátásba. Itt jön a baj: a bankigazgató ráveszi Perlassit, hogy rakja folyószámlára az összegyűjtött összeget, hogy könnyebben menjen a hitelkérelem, ám néhány nappal később  beüt a corralito. Ez egy olyan, pénzügyminiszter által hozott megkötés, melynek fényében havonta csupán ezer dollárt szabad kivenni a számlákról. Így az összegyűjtött, kétszáznegyvenkétezer dollárt húsz évbe telne kivenni. Se pénz, se remény nem marad. Azonban kiderül, hogy a bankigazgató egyik cinkosa meggazdagodott a krízis alatt, ugyanis kivette Perlassiék pénzét is a megszorítások érvénybe hozatala előtt.

A mű cselekményére hat a politika és az argentin kultúra. Matétea kortyolgatása közben gyakran emlegetik Alfonsínt és Cavallo de la Rúát (ottani politikusok), valamint a kommunisták, peronisták és a katonaság ténykedései is sokszor tematizálódnak. Van a regényben egy társadalomkritikai vonal is, de a mű izgalmasabb oldala akkor tárul elénk, mikor a szociális helyzet nyomorának ismertetése után inkább a szereplőkre és az akcióra kezd helyeződni a hangsúly. Hőseink rájönnek, hogy Manzi, a fiskális főgonosz egy szántóföld közepén lekerített tehénkarám közepén egy, riasztóval védett verempincében rejtegeti a pénzét. Indul a tervezés a Hogyan kell egymilliót lopni? című Audrey Hepburn film mintájára. A mű optimista játékossága is elő-elővillan, például Perlassi fia az ellenség utáni kémkedés közben, annak irodájában talál rá a szerelemre, illetve a López testvérek ostobasága mindig szül valami komikus helyzetet vagy dialógust.

Ha sikerül a kezdeti, pesszimistább szakaszon átverekednie magát az olvasónak, akkor utána beindul a történet. Bár nem az a fajta regény, amely szinte beszippantja a befogadóját, de akaratlanul elérkezik az a pont, ahol már érdekelni kezdi az embert, mit fognak azok a szerencsétlenek kitalálni és sikerül-e megvalósítaniuk a tervüket. A címhez híven, valóban lúzerek a hősök, de talán pont ezért kedvelhetőek és csetlés-botlásaik sora pihentető, könnyed olvasmánnyá teszik ezt a könyvet. (Juhász Kornélia)

Sam James ügyesnek tartott pszichológus, aki kivételes szintű empátiával közelít betegei helyzetéhez. Érti, átérzi az őrültek életét megnehezítő tényezőket, ugyanis – az olvasók előtt apránként világossá válik – a legtöbbel kapcsolatban személyes tapasztalattal rendelkezik.

Tárgyilagos, nemtörődöm szenvtelenséggel beszél hétköznapi életéről, mely tele van zavarba ejtő, vészterhes mozzanatokkal. Nincs panaszkodás, csak a mindennapi események ismertetése, például alkoholos üvegekkel van tele az óriási méretű szemetese a konyhájában, reggelente ápolatlanul, másnaposan jár dolgozni, egyre bizonytalanabbnak érzi magát abban, vajon tud-e segíteni pácienseinek stb. Sam emberi kapcsolatai is toxikusak. Rendmániás párjához, Lucashoz inkább egyfajta megmentési szándék fűzi szerelem helyett, és a drogok, alkohol és kölcsönös megcsalás mellett a mentális és fizikai bántalmazás is teret nyer a férfi és Sam viszonyában. Barátsága Daviddel, a kollégájával is kisajátító jellegű. Agressziót és a szeretethiány érzetét váltja ki Samből, ha a férfi más kollégákkal is barátkozik.

A főhős görcsösen kapaszkodik a munkahelyi, derűs, összeszedett, megbízható imidzsébe, de egyre gyakrabban csúsznak ki kezéből a dolgok. Közrejátszik ebben az a regényt még inkább valóságszagúvá tevő tény, hogy a Typhlos intézményben, ahol Sam már hat éve dolgozik, túl sok beteg jut egy-egy pszichiáterre, és a rengeteg feladat (adminisztráció, csoportterápiák vezetése, egyéni foglalkozások) mellett nem jut elég idő a dolgozók mentálhigiénés karbantartására. Pedig erre fokozottan szükség lenne, ugyanis Sam olyan megrázó közjátékokkal, emberi sorsokkal szembesül nap mint nap, amelyek bárki lelki épségét kikezdenék. Emellett pedig hatalmas felelősség nyomja a vállát, egyebek mellett a szuicid hajlamokkal küzdő egyének öngyilkossági késztetésére utaló jelekre is figyelnie kéne. Lépten-nyomon hibákat vét. Az államilag elrendelt globális pszichológiai alkalmassági vizsgálat eredménye (személyiségzavar gyanúja merül fel hősünk esetében) és egy új, titokzatos beteg (Richard McHugh) is tovább rontják a helyzetet.

Ez határozottan nem egy könnyed olvasmány, befogadói bőre alá kúszik és megviselheti az idegeket. Azonban, ha kibírja az olvasó a nehezebb szakaszokat, azzal a pozitív üzenettel gazdagodhat, hogy az általános nemtörődömség, toxikus emberi vakság légkörében is pozitív véget hozhat az önismeret, ha mi magunk szembe nézünk a rosszal, és hajlandóak vagyunk küzdeni a javulásért. (Juhász Kornélia)

A Togo tavaly decemberében jelent meg a Disney+ platformján. A filmet az operatőrből lett rendező, Ericson Core jegyzi. A forgatókönyvet pedig az a Tom Flynn írta, aki A Tehetség című filmért is felelős volt. A film tulajdonképpen az 1925-ös szérumfutás történetét dolgozza fel, és az esemény legfontosabb tagjára, Togóra, a kutyára fókuszál. Illetve az ő gazdájára, akit a mindig zseniális Willem Dafoe alakít. Emellett a feleségét játszó Julianne Nicholsont is illik megemlíteni, aki Dafoe gyengédebb és megértőbb oldalát alakítja nagyon jól.

A történet szíve és lelke nem más, mint az ember és állat közti láthatatlan kapocs. Ugyan a történet (mint a legtöbb valós eseményeket feldolgozó filmnél) itt is kiszámítható, mégis magával ragadó és érdekes tud maradni végig. Ehhez sokat hozzátesz a gyönyörű alaszkai táj is, mely nemcsak csodálatos, de egyben kegyetlen és hárborzongató is. Külön dícséret jár a film készítőinek, amiért nem lépték meg, amit például a Harrison Ford főszereplésével készült A vadon hívó szava követett el, melyben számítógéppel animált kutyát kaptunk, és alig lehetett kilátni a film CGI halmazából. Ennél a filmnél érezni, hogy a készítők maguk is tisztelik az ember–kutya kapcsolatot, mégpedig annak legmélyebb és legtisztább formájában. Mivel mégiscsak egy hollywoodi filmről beszélünk, így előfordul párszor, hogy a film gyorsabb tempót diktál néhány olyan helyen, ahol mi, nézők még elidőznénk. Legnagyobb negatívumaként a filmnek azt lehet felróni, hogy nem használja ki a helyszínek természetes gyönyörűségét eléggé, épp a gyors tempója miatt. Ez persze nem annyira komoly, hiszen az igazi hangsúly, ahogy már említettük, a kutya és az ember barátságán van, mely talán a Lasse Hallström-féle Hachiko óta nem volt ennyire megható.

A Togo egy további bizonyítéka annak, hogy mennyire zseniális volt a 2019-es év a filmművészet számára. A helyzet iróniája, hogy ahogyan a valódi Togo sem kapta meg soha azt az elismerést, amit érdemelt volna, úgy ez a film is gyakorlatilag észrevétlenül surrant el a fű alatt. Ez legfőképp azért szomorú, mert ez a film az ékes bizonyítéka annak, hogy van még lélek ebben a nagy pénznyelő masinában, melyet Disney-nek hívunk, és nem csak olcsó és ötlettelen élőszereplős újradolgozásokra futja az egeres bandának. A filmet erősen tudjuk ajánlani bárkinek, aki egy igazán jó és szeretnivaló családi mozira vágyik, illetve azoknak is, akik újra szeretnék élni azt, milyen is volt, amikor a Disney stúdiónak lelke volt. (Tóth Márk)

A Palmer Eldritch három stigmája metafizikai szatíra, amely felvonultatja a dicki életmű jellegzetes motívumait, toposzait. A regényben fontos szerepet játszanak a telepaták, az evolúciós terápia transzhumán útjára lépett emberek, a valóságérzékelést és magát a valóságot is megváltoztató drogok, valamint a vallás és személyes drámák.

A regényvilágban a globális felmelegedés következtében a Föld kezd lakhatatlanná válni, ezért a bolygó népességének nagy részét besorozzák, majd kiküldik az űrbéli gyarmatokra, mostoha körülmények közé, hogy ott új közösségeket alapítsanak és megvessék a civilizáció alapjait. A telepesek új életük viszontagságait a Dra-Zs (Can-D) nevű droggal próbálják átvészelni, amelynek révén az emberek tudatukat makettházban élő, Barbie-szerű babákba vetítik. A nők Pisze Pat, a férfiak pedig Walt, a lány barátja bőrébe bújnak, és az átváltozás ideje alatt közösen irányítják a testüket, és ugyanazokban az észleletekben osztoznak. Ez az idillihez legközelebbi élmény, amelyben részük lehet, ráadásul közben sok használó vallásos élményt, teljes átlényegülést tapasztal meg, így aztán a Dra-Zs fogyasztása közösségépítő szeánsszá, kultikus eseménnyé is válik.

A drogpiacon azonban hamarosan feltűnik Palmer Eldritch, aki hosszú űrutazásáról egy új szerrel, az Ét-R-rel (Chew-Z) tér vissza. Az Ét-R használata során az időérzékelés annyira megváltozik, hogy a fogyasztók másodpercek alatt akár éveket is átélhetnek a saját, privát bejáratú világaikban, ahol bármit megtehetnek – legalábbis a beharangozó szerint. Az új szer szlogenje: AZ ÚR MEGÍGÉRTE AZ ÖRÖK ÉLETET, MI EL IS HOZZUK NEKED Csakhogy az Ét-R világából az első kóstoló után – a legvalószínűbb olvasat értelmében – nincsen ébredés. A valóság lehetetlen módokon változik meg, miközben a világ egyre több lakóján jelennek meg Eldritch jellegzetes stigmái: az acélfogak, a mesterséges szem és a műkéz (robotkar). Ugyanakkor ez egy szolipszista valóság, egy kihasított szelet a nagy közös egészből, megtévesztő másolata annak a világnak, amelyben a történelem és a társadalmi együttélés zajlik, és amellyel a szerhasználó a fogyasztást követően valójában egyáltalán nem érintkezik.

A Dra-Zs fogyasztása aktív részvételt indukál, míg az Ét-R passzív élvezete révén az olvasó maga válik lejátszó eszközzé. A termék használja a fogyasztót, kisajátítja és kényszeríti az újabb fogyasztásra. Miután Palmer Eldritch bekerül a valóság állandóan változó áramlatába, eloszlik benne, mint a tintacsepp a vízben. Többé nem vonható ki belőle, mint ahogy valaminek a tudása sem vonható vissza, nem lehet ismét nemtudássá.

Mindezek értelmében az Ét-R világába beszippantott emberek kiszolgáltatottsága – egy felsőbb hatalomnak, valamint akár önnön tudattalanjuknak is – Tarkovszkij Sztalkerének egyik fő problémáját idézi. Az, aki belép a Szobába, hogy kívánjon, szintén elveszti a kontrollt önmaga felett, mivel nem az akaratlagos, esetleg fennhangon is kimondott vágya valósul meg, hanem valami más, ami a tudattalanjában él, és amit a Szoba erősebbnek, igazabbnak értelmez. Olyannak, ami automatikusan felülírja az akaratlagos választást, de ezáltal éppen az emberségétől fosztja meg a belépőt, tehát a tudatos választás szabadságától és ezáltal a saját magában élő rossztól való elhatárolódás révén a jó választásától. (Vö. A jó és rossz tudásának fája, bűnbeesés.) Az ellenkező ígéretek ellenére az Ét-R konstruálta valóság sem ad lehetőséget erre, sőt, kiszámíthatatlan és kegyetlen volta inkább egy rémálomhoz teszi hasonlatossá. A „bármit megtehetsz” szlogen helyett a „bármit megtehetnek veled” látszik érvényesülni. Eldritch saját szavai is ezt támasztják alá:

„Bolygóvá változom.
– Barney nevetett.
– Viccesnek találja? – Dühös volt.
– Szerintem maga bolond. Akár ember, akár egy izé a csillagközi űrből: magának elment az esze.
– Még nem magyaráztam el – mondta méltósággal –, hogy pontosan mit is értek alatta. Úgy értem, én leszek mindenki a bolygón. Tudja, melyik bolygóról beszélek.
– A Terráról.
– Egy fenét. A Marsról.
– Miért a Mars?
– Mert… – keresgélte a szót. – Új. Fejletlen. Tele potenciállal. Én leszek minden telepes, aki megérkezik ide. Én irányítom a társadalmukat, én leszek maga a társadalom!” (216)

Mindezek értelmében Eldritch mém, illetve vírusszerűen felülír mindent, amivel érintkezésbe kerül. Az Eldritch és az általa terjesztett valóság előretörése értelmezhető a fasizmus, illetve a nácizmus metaforájaként is: a lény a saját túlélését éltető szubjektum, és mint ilyen, az evolúció legfőbb nyertese. A szociáldarwinizmus szellemében minden egyéb kritériumot megelőzően önmagát választja, és nem számít, milyen áron – jelen esetben komplett világok bekebelezése által – kell biztosítania önnön fennmaradását. Miközben teljesen más kategóriában, illetve súlycsoportban játszik, mint a többiek – akiket meg sem kérdeztek, hogy egyáltalán be szeretnének-e szállni a játékba – de ez őt nem érdekli.

Eldritch felfogható a szerző, illetve a nyelv allegóriájaként is. Minden karakterben immanens módon benne van, bármikor megjelenhet, szinte bármit megtehet, célja pedig a fennmaradás, az örök élet, valami maradandó létrehozása. A konstruált (szöveg)világ(ok) korlátlan ura. A mű egyik legfőbb érdeme, hogy minden újraolvasásnál újabb értelmezési lehetőségekre bukkanhatunk. Akár az első, akár a második kiadást olvassuk, a befejezés után egy ideig gyakran a hátunk mögé fogunk pillantani, hiszen sosem lehetünk biztosak benne, hogy valamelyik ismerősünk arcán nem sejlenek-e föl a pillanat törtrészéig Eldritch nyugtalanító stigmái. (Babos Orsolya)

Matt Ruff Lovecraft Country című regényével – és a belőle készült sorozattal – kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A műnek a címben jelölt hagyománnyal való összefonódása sok szempontból érdekes, és véleményem szerint jól passzol a szegregáció kibontásának alakzataihoz. Másrészt kevés szerzőről tudunk, akinél a peremműfajok olyan mértékű burjánzásnak indultak, mint Lovecraftnél, ezért elindítható lenne ebből a horizontból is egy relevánsnak tűnő gondolatmenet. Ugyanis a Lovecraft-művek többsége a mitologémákat nemcsak egymás mellé, hanem egymásba is helyezi. A keveredés hangsúlyozottan szinkretikus, vagyis mindig többdimenziós. Tétje pedig a nem-emberi tényező dezantropomorf megragadására irányul, ami mindenkor képes kiváltani a szorongást és a rettegést. Másrészt, a Lovecraft-klisékből építkező hálózatot olyan szövegek írják tovább, melyek vagy foglyai maradnak a szisztémának vagy „belülről” próbálják szétrobbantani azt. Matt Ruff alkotása az utóbbiak közé tartozik, de éppen ez az a pont, ahol nem maradhatunk szimplán Lovecraft „földjén”, fel kell figyelnünk egy remekül működő stratégiára, amihez egy fontos mű ismeretére van szükség.

Ha feltennénk a kérdést, melyik a 19. század legfontosabb szövegkorpusza, válaszunk nagyban függne attól, hogy mely vonatkozási rendszernek vagy kulturális mintázatnak keressük az előzményeit. Stephen King például – a horror-hagyomány felől olvasva – Danse Macabre című könyvében azt írja, hogy a 19. század három legfontosabb, halhatatlan műve a Frankenstein, a Drakula és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete. A horrorkirálynak bizonyos szempontból igaza van, hiszen ez a három alkotás a popkultúra számos területére – így a rémtörténet-hagyományba is – behatolt, hatásuk szinte felmérhetetlenül nagy (az expresszionista filmtől kezdve Hollywoodon át Lady Gaga videoklipjeiig). Az utóbbival, Stevenson alkotásával, Arany Zsuzsanna Gonosz alakok megjelenése az irodalomban: a vámpír című tanulmányát idézve, „Olyan határpontra jut el az irodalmi mű a Gonosz »emberré válásának« útján, mely a kettősség problémáját az átváltozás-metaforában rajzolja meg.” Valóban, az alapképlet szerint Dr. Jekyll a kívülről bevitt anyag hatására testi-tudati metamorfózison megy keresztül, Mr. Hyde-dá változik, mely utóbbi az előbbi sötét énjét reprezentálja. (Egyes teóriák szerint ez a séma a farkasember-elv.)

Nos, a Lovecraft Countryban Stevenson metamorfózis-alakzata a szegregáció kontextusába kerül, amely magával rántja, és módosítja eredeti funkcióját. Az egyik női karakter, Ruby belemegy egy furcsa játékba, elfogadja Braithwhite elixírjét, melynek hatására átváltozik, ideiglenesen Hillary lesz belőle. A metamorfózis a test egyik megkülönböztetett rétegére irányul, a stigmatizáció alapját érinti. Ruby tehát képessé válik az alakváltásra, feketéből fehérre vált és vissza, így észrevétlenül tud intézkedni, ugyanis a bőrszín átváltása védelmet nyújt számára. (A megbélyegzést egyébként a regény az adott ponton a Káin-mítoszból vezeti le, de a szereplők – Ruby kérdéseiből kiindulva – értelmezési lehetőségekkel rukkolnak elő a Stevenson-történet kapcsán is.) Ha tehát valaki tetszés szerint váltogathatja a bőrszínét, kijátszhatja a megkülönböztetésére épülő szegregációs logikát. A regényből készült sorozat – szerencsére – megtartja ezt a szálat, többször is brutális képsorokkal közvetíti az átváltozást, például a két szeretkező ember aktusa közben. Mivel a férfi karakter pedig nővé alakul át, a metamorfózis mentén többféle kérdés nyílik fel a történet menetében, melyek a szegregáció-kritikát átfedésbe hozzák a nemi megkülönböztetés társadalmi gyakorlataival is. Innen nézve, a Lovecraft Country túlmutat az irodalmi olvashatóság határain, égető problémákkal (is) szembesít, amit éppen a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetének a Lovecraft-hagyománnyal való ütköztetése, érintkezése generál, a pigmentre épülő démonizáció terepén mozogva. Ez Lovecraft földje. (H. Nagy)

Nem kevés szomorúság öntötte el lelkünket, amikor szeptember elején értesültünk Jiří Menzel haláláról. A mester távozása egy hatalmas tátongó űrt hagyott maga után a cseh mozi világában. Menzel olyan rendezőkkel együtt, mint Miloš Forman, Ján Nemec, Vera Chytilová, vagy épp Juraj Jakubisko, a csehszlovák új hullám egyik meghatározó alakja volt. Országukon kívül Forman tarolt, azonban odahaza kérdés nélkül Menzel viszi az arany pálmát.

1966-ban a fiatal Jiří Menzel elkészítette a Szigorúan ellenőrzött vonatokcímű nagysikerű filmjét, amiért az Oscar-díjat is elnyerte az idegennyelvű filmek kategóriájában. Ez többek között azért is nagy dolog volt, mert az első egészestés filmjéről volt szó. Menzel csupán rövidfilmeket, illetve apróbb részleteket rendezett olyan filmekben, mint a Bűntény a leányiskolában, vagy épp a Gyöngyök a mélyben. Zseniális egyedi látásmódja már itt megmutatkozott. Szarkasztikus, csípős, provokatív, de mégis visszafogott és emberi stílusa hamar megfogta a világ nézőit. Ehhez még hozzáadjuk Václav Neckář megunhatatlan kotnyeleskedését, és a siker garantált.

Menzel okosan nyúlt az erotikus filmek tabu témáihoz, ugyanakkor nem egy nyomasztó és fojtogató atmoszférát teremt, hanem inkább vicces, kellemes, néha-néha kínos, de nagyon humánus és hihető szituációs vígjátékot farag belőlük. Persze, ebben a folyton változó világban a film sok témája ma már lerágott csontnak bizonyul, melyeket leginkább már csak a rengeteg Amerikai pite utánzatban látunk. Azok a filmek valamit mégsem tudnak, amit Menzel igen. Ez pedig Menzel intellektualitása, ugyanis filmjében a szexualitás nem a poénokért, meg a trágár gagekért van jelen. Nem egy buta tinipoénnak szánja azt, hanem úgy áll hozzá, ahogyan ahhoz a természet rendelt minket.

Továbbá, mint kortársai legtöbbje, úgy Menzel is belekóstolgatott a csehszlovák politika világába, mely témában leginkább tán a Pacsirták cérnaszálon című filmje maradt fenn, máig idézett poénokkal töltve. Menzel másik visszatérő konfliktusa a modern vs. régi társadalom, illetve a város kontra falu. A tradíciók kontra új dolgok. Számomra (és gondolom, nem vagyok egyedül) Menzel épp ebben a témában készítette el legnagyobb mesterműveit, melyek igazán közel állnak megannyi ember szívéhez. A Magány az erdőszélen című 1976-os komédiája egy kiváló példa. Ugyanúgy nem feledkezhetünk meg a legalább annyira kiváló Sörgyári capriccióról sem, négy évvel későbbről. Majd egymás után készítette el mai szemmel nézve a két tán legismertebb mesterművét, a Hóvirágünnepet és az Én kis falum című megunhatatlan vígjátékait. 

Ahogy Menzeltől megszokott, ezek a filmek is a mindennapi kisemberek történeteit mesélik el. A Hóvirágünnep esetében ez például egy apró csoport, akik el szeretnék kapni az előlük menekülő vaddisznót. Ezekben a filmekben (ahogy megannyi más Menzel-filmben is), feltűnik a legendás cseh filmszínész, Rudolf Hrušinský is, aki tán soha nem volt viccesebb, mint a folytonosan kifogásokat kereső orvosként Az én kis falumban. Nem szabad elmenni Marián Labuda és Bán János zseniális párosa mellett sem. Utóbbi akár a Menzel-féle főszereplők sztereotípiája is lehetne a maga szerethető ügyetlenkedésével. A megannyi feledhetetlen jelenetre tíz oldal sem lenne elég. Látni kell! Utolsó nagy dobása a rendezőnek az Őfelsége pincére voltam cí,ű filmje volt, melynek jó néhány aspektusában visszatért azokra a vizekre, melyek sztárt csináltak belőle hajdanán. 

Jiří Menzel halálával lassan egy korszak is lezárul a csehszlovák filmtörténelem világában. Hogy máig nem kaptunk a Menzelhez, vagy épp a Formanhoz hasonlítható nevekből, bizonyítja, hogy mennyire utánozhatatlan is az, amit ők véghez vittek. Az én személy szerinti cseh filmes szenthármasom (Miloš Forman, Oldřich Lipský, Jiří Menzel) pedig már odafentről figyelik a jelenlegi cseh filmgyártás krízishelyzetét.

Nyugodjon békében! (Tóth Márk)

H. Nagy Péter Karanténkultúra és járványvilág című könyve remek példája annak a jelenségnek, amit a szövegek különböző felületek közötti vándorlásának nevezhetünk. A könyv két részből áll: az első fele 40 darab rövid terjedelmű írást tartalmaz, amelyeket a szerző eredetileg Facebook-bejegyzésekként tett közzé a közösségi hálón 2020. március 22-e és 2020. június 15-e között. A könyv második részében pedig tizenkét olyan cikk található, amelyek eredetileg szintén az interneten – a Trafik.sk-n, az 1749 Online Világirodalmi Magazinban, a Dunszt.sk-n és itt, az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport blogján – jelentek meg. Ezeknek az írásoknak – illetve magának a könyvnek – a megszületéséről részletesen olvashatunk a könyv előszavában.

A Bekezdések egy karanténkultúráról szóló monográfiából 1–40. címet viselő első rész egy érdekes játék megvalósulásaként is felfogható. A szerzői önértelmezés szerint ezek a bekezdések egy a koronavírus-járványól szóló, 2025-ben megjelent (azaz majd csak a jövőben megjelenő) monográfia bekezdéseiként olvashatóak. Vagyis egy olyan feltételezett jövőbeli nézőpontból, ahonnan a jelenlegi járvány természete és annak egyes kísérőjelenségei már (valamelyest) megértett tapasztalatként értelmeződnek. A kivitelezés aprólékosságáról az is árulkodik, hogy a 2025-ös könyvnek még a bibliográfiai adatait is feltünteti a szerző (NAP Kiadó, Dunaszerdahely, Kaleidoszkóp Könyvek 43.). Az, hogy a Facebook-bejegyzések most egy másik könyv (Prae Kiadó, Budapest) részeiként jelentek meg, nem kell, hogy megzavarjon bennünket. H. Nagy Péter tervezőkészségét ismerve egyáltalán nem tűnik valószínűtlennek, hogy 2025-ben tényleg megjelenik majd a NAP Kiadónál az a bizonyos monográfia is. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a mostani könyv megjelenése után is folytatódnak a karanténkultúráról szóló bejegyzések a szerző Facebook-oldalán.

Bár a Bekezdések egy jól körvonalazható jelenségcsoport – a karanténkultúra – köré szerveződnek, azonnal szembeötlik a tematikus és modalitásbeli sokszínűségük. A legkülönfélébb kulturális jelenségekről esik szó bennük, a karanténversektől a grafitiken át a karanténkoncertekig. Eközben nemcsak arra nyílik lehetősége a szerzőnek, hogy kommentálja az aktuális jelenségeket, hanem arra is, hogy különböző megszólalásmódokkal kísérletezzen. Paradoxonnak tűnik, de a súlyos téma ellenére talán ez H. Nagy Péter eddigi legjátékosabb könyve. Rengeteg mindenről szó esik benne, ám a könyv mégsem válik túlterheltté. Ez részben a formának köszönhető, részben pedig a folyamatosan elmozduló beszédmódnak. A szakmai nyelvről ezúttal sem mond le a szerző; a korábbi tanulmányait idéző, retorikai szempontból kellően összetett mondatok azonban másfajta megszólalásmódokkal keverednek. Vannak itt szép számmal személyes, ironikus, önironikus, aforisztikus stb. mondatok is, amelyek megmutatják, milyen az, amikor a tudományos látásmód szépirodalmi íráskészséggel társul.

Az olvasmányos jelleg a könyv második részének írásaira is jellemző. Ezek a cikkek elsősorban tudománynépszerűsítő írásokként olvashatóak, s a jelenlegi járványhoz kapcsolódva mutatnak be érdekes és tanulságos könyveket és filmeket. H. Nagy Péter kedvencei – William Gibson, Kim Stanley Robinson, Richard Dawkins stb. – persze ezúttal is előkerülnek, de azért az életművét jól ismerők is találhatnak új szempontokat, könyveket, gondolatmeneteket ezekben az írásokban.

Ha röviden kellene jellemeznem a Karanténkultúra és járványvilág című könyvet, akkor azokkal a szavakkal tenném, amelyekkel a szerző jellemezte Brandon Hackett A poszthumán döntés című regényének egyik gondolatát: „ez nem semmi”. (Keserű József)

Képzeld el, hogy a világ egy ház, számtalan csarnokkal, udvarral, ablakokkal, szobrokkal, madarakkal; az alsó szintet víz árasztja el (dagálykor a középső szintet is), a felső szinten pedig néha felhőfoszlányokba botlik az ember. Ebben a házban nincsenek bútorok, székek vagy asztalok, sőt semmi olyan, amit hagyományos értelemben berendezésnek lehetne nevezni. Nincsenek itt intézmények sem: nincs egyetem, rendőrség, kórház stb. Különös ház (különös világ) ez; mindössze ketten lakják: Piranesi és a Másik.

Susanna Clarke Piranesi című regényének helyszíne olyan szerzők műveit idézi fel, mint Jorge Luis Borges és C. S. Lewis. Borges novellája, az Aszterión háza nemcsak tematikusan, de helyenként mondatszinten is kapcsolatba hozható a Piranesivel. Mindez nem véletlen: egy interjúban maga Clarke is utalt erre, ahogyan a C. S. Lewis Narniájához való szoros kapcsolódásra is. Ez utóbbit már a paratextus is jelzi; a regény egyik mottója A varázsló unokaöccséből származik.

Borgeshez és Lewishoz hasonlóan Susanna Clarke sem áll meg a világ bemutatásánál. A világ önmagában lehet ugyan különös, de ha nélkülözi a drámát, akkor hamar unalmassá válik. A regény cselekménye az elbeszélő Piranesi nézőpontjából bontakozik ki. Érdekes figura ez a Piranesi: egyrészt a világ (vagyis a Ház, ahogy ő nevezi) kiváló ismerőjének bizonyul, másrészt kiderül róla, hogy fogalma sincs alapvető dolgokról. Nemcsak a Ház másik lakójáról, a Másikról tud nagyon keveset, de saját múltjával sincs tisztában. Mindössze annyit tud, hogy a Másik kutatást végez a Házban (a Nagy és Titkos Tudást kutatja), ő pedig segítségére van ebben.

A fiktív történetvilágokhoz sosem férhetünk hozzá közvetlenül, hanem elsősorban a világ lakóin keresztül. Hogy milyennek látjuk az adott világot, attól is függ, hogy milyennek látja azt az adott szereplő. Szembeöltő, hogy mennyire másképp viszonyul a Házhoz Piranesi és a Másik. Piranesi számára a Ház olyan környezetet jelent, amely állandó, élő kapcsolatban van a lakójával. Egyfolytában beszél hozzá, sőt gondoskodik róla, ez a párbeszéd és gondoskodás ugyanakkor kölcsönös: Piranesi is szeretettel és odafigyeléssel viszonyul a Házhoz. Olyan mértékben a részét képezi a Háznak, hogy szinte eggyé válik vele. Vele szemben a Másik a Házban csupán egy eszközt lát saját céljai megvalósítására. A Másik nem hallja meg a Ház szavát, nem érti meg annak nagyszerűségét (Gyönyörűségét és Jóságát – ahogy Piranesi mondja), ennélfogva nem is találja meg benne a helyét. Számára a Ház pusztán azért érdekes, mert – reményei szerint – közelebb viszi őt az áhított tudás megszerzéséhez.

E kétféle attitűdben kétféle világfelfogás tükröződik. A Másik a világra mint értelmezendő adatok halmazára tekint, és egy olyan tudás megszerzését reméli tőle, amely majd felülmúlja (felülírja, megkérdőjelezi) a korábbi ismereteket. Piranesi viszonya a Házhoz ezzel szemben egy egészen másfajta mentalitást tükröz. A regényben hangsúlyosan jelenik meg az a gondolat, amelyet C. S Lewis egyik barátja, a szintén az Inklingek körébe tartozó filozófus, Owen Barfield „eredendő részvételnek” (original participation) nevezett. E szerint az elképzelés szerint a régi korok embere másképp viszonyult a világhoz, mint a mai; sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt a világgal, amely számára nem értelmetlen volt, vagy valami olyan, ami értelmezésre vár, hanem inkább egy olyan környezet, amely már eleve jelentésteli. Clarke regényében Piranesi mintha ezt a felfogást képviselné.

A világhoz való viszonyulásnak ez a formája természetesen visszahat a személyiségről alkotott felfogásra is. Ha a világ lakója úgy viszonyul a világhoz, ahogy Piranesi a Házhoz, akkor személyisége sem választódik le úgy a világról, mint a modern emberé. Nem szembenáll a világgal, hanem benne van a világban. Nem megismerendő (és legyőzendő) közegként tekint rá, hanem benne él. Amikor Piranesi megtudja, hogy nem ez az igazi neve, nem kezd a valódi neve után kutatni, ahogyan valószínűleg mindannyian tennénk. Azért nem, mert számára tökéletesen elegendő, hogy ő a Ház gyermeke; Piranesi nem igényel más identitást.

Susanna Clarke gyönyörűen megírt, bölcs és helyenként nagyon szívszorító regénye mélyen elgondolkodtatja az embert arról, hogy mi is a világ és hogyan kellene viszonyulni hozzá, de arról is, hogy mik vagyunk mi, emberek valójában (mi az, hogy személyiség) és mit jelent számunkra a másik ember jelenléte (mit jelent egyedül lenni). Nem kétséges, hogy A Hollókirály után Clarke újabb mesterművet alkotott. (Keserű József)

Brandon Hackett (Markovics Botond) új sci-fijében a 24. században járunk, az emberiség elhagyta a Földet (kénytelen volt), a technológiai fejlődés pedig elérte azt a szintet, ahol már (látszólag) csak egyetlen leküzdendő probléma maradt: a halál. „A halál az emberiség végső ellensége” – olvashatjuk a könyv borítóján is. De mit is jelent ez pontosan?

A regény Melvin Kadek letartóztatásának jelenetével kezdődik. Kadeket – aki lehetővé tette, hogy az emberiség elhagyja a Földet – azzal vádolják, hogy szándékosan tette tönkre az anyabolygót, hogy elérje célját: az emberiség exodusát a Naprendszerbe. A letartóztatást Vireni Orlando, a Libra nevű igazságügyi szervezet tagja vezeti. Vireni meg van róla győződve, hogy Kadek bűnös (hiszen elegendő bizonyíték van ellene), és mindent megtesz azért, hogy a törvény erejével sújtson le rá. Egy másik szálon egy ezzel összefüggő cselekmény bontakozik ki: a Szellemek pere. A Föld pusztulásakor 200 ezer ember tudatáról digitális másolat készült, és ők most, a 24. században eljutottak a fejlődésnek arra a szintjére, hogy képesek maguknak testeket nyomtatni, amelyekbe áttöltik a tudatukat. Ők lesznek az újhumánok (vezetőjük Marion Cheng, Melvin Kadek egykori felesége). Mivel az újhumánok tudata áttölthető egy másik testbe, az sem érinti őket végzetesen, ha a testük meghal. Ilyenkor egyszerűen eldobják azt, és áttöltődnek egy másik testbe, azaz gyakorlatilag halhatatlanok. A halál – „az emberiség végső ellensége” – tehát legyőzetett, ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnt volna minden probléma. Az újhumán lét ugyanis kérdések özönét szabadítja el.

Embernek számítanak-e az újhumánok? Joguk van-e bármilyen testet birtokolni (például ismert személyiségekét)? Hányszor válthatnak testet naponta? Legfőképpen pedig: ki felügyeli ezeket a folyamatokat? Ki rendelkezik a másolatokban létező újhumán tudatok felett? Hackett regényében nagyon hangsúlyosan jelenik meg a technológia és a jog egymáshoz való viszonyának kérdése. Melvin Kadek így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Amikor a 21. század második felében elterjedtek a neurális beültetések, a földi törvények egyáltalán nem voltak felkészülve arra, mennyi új dolgot el lehet lopni, ha hozzáférünk egy ember agyához, gondolataihoz. Meg kellett változtatnunk a törvényeket, hogy szabályozni lehessen a technológiát. Amikor felpörgött az Exodus, nem voltak a világűrre alkalmazható törvényeink arról, ki vehet birtokba, tehet lakhatóvá egy aszteroidát vagy egy holdat. Most szintén új törvényekre van szükség.” Kadeknek ebben igaza van: az új technológiák új törvények bevezetését igénylik; egyáltalán nem mindegy azonban, hogy milyenek lesznek ezek az új törvények, és ki fogja felügyelni betartásukat.

Vireni két tűz közé kerül: egyszerre kell felvennie a harcot két erős – és egymással is szembenálló – ellenféllel. Bár helyzete egyre kilátástalanabbá válik, egy pillanatra sem inog meg. Melvinnel és Marionnal ellentétben ő nem a saját érdekeit (a saját igazságát) helyezi előtérbe, hanem az emberiség jövőjét. Lenyűgöző és már-már emberfeletti az az idealizmus, amellyel Vireni fel van vértezve. Olvasás közben az ember csak arra tud gondolni, hogy milyen nagy szüksége lenne a világnak ilyen típusú vezetőkre.

Az Eldobható testek mély világ- és emberismeretről árulkodó, nem mellékesen pedig bitang szórakoztató regény. A science fiction legjobb hagyományait követve úgy szembesíti súlyos kérdésekkel az olvasót, hogy egy pillanatra sem feledkezik meg a szórakoztatási faktorról: miközben magába szippant és kikapcsol, egyúttal el is gondolkodtat olyan kérdésekről, amelyek több mint aktuálisak. Csak néhány ezek közül: Mit tehetünk a Föld megóvásáért? Miért vagyunk hajlamosak pozitív tulajdonságokkal felruházni a szép embereket? Hogyan változna a test(ünk)ről alkotott felfogásunk, ha testünk eldobható lenne? Mi lenne, ha képesek lennénk legyőzni a halált? Továbbá: Ha az ember nemcsak adatok halmaza, hanem „érzések, gondolatok, vágyak, örömök, frusztrációk, fájdalmak és fantáziák” szövedéke is – mint ahogy Vireni fogalmaz a regényben –, akkor hogyan válhat áttölthetővé a tudat? És vajon meddig mehetünk el az igazság érvényesítésében anélkül, hogy teljesen fel kellene adnunk azt, akik vagyunk? (Keserű József)