Brandon Hackett (Markovics Botond) új sci-fijében a 24. században járunk, az emberiség elhagyta a Földet (kénytelen volt), a technológiai fejlődés pedig elérte azt a szintet, ahol már (látszólag) csak egyetlen leküzdendő probléma maradt: a halál. „A halál az emberiség végső ellensége” – olvashatjuk a könyv borítóján is. De mit is jelent ez pontosan?
A regény Melvin Kadek letartóztatásának jelenetével kezdődik. Kadeket – aki lehetővé tette, hogy az emberiség elhagyja a Földet – azzal vádolják, hogy szándékosan tette tönkre az anyabolygót, hogy elérje célját: az emberiség exodusát a Naprendszerbe. A letartóztatást Vireni Orlando, a Libra nevű igazságügyi szervezet tagja vezeti. Vireni meg van róla győződve, hogy Kadek bűnös (hiszen elegendő bizonyíték van ellene), és mindent megtesz azért, hogy a törvény erejével sújtson le rá. Egy másik szálon egy ezzel összefüggő cselekmény bontakozik ki: a Szellemek pere. A Föld pusztulásakor 200 ezer ember tudatáról digitális másolat készült, és ők most, a 24. században eljutottak a fejlődésnek arra a szintjére, hogy képesek maguknak testeket nyomtatni, amelyekbe áttöltik a tudatukat. Ők lesznek az újhumánok (vezetőjük Marion Cheng, Melvin Kadek egykori felesége). Mivel az újhumánok tudata áttölthető egy másik testbe, az sem érinti őket végzetesen, ha a testük meghal. Ilyenkor egyszerűen eldobják azt, és áttöltődnek egy másik testbe, azaz gyakorlatilag halhatatlanok. A halál – „az emberiség végső ellensége” – tehát legyőzetett, ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnt volna minden probléma. Az újhumán lét ugyanis kérdések özönét szabadítja el.
Embernek számítanak-e az újhumánok? Joguk van-e bármilyen testet birtokolni (például ismert személyiségekét)? Hányszor válthatnak testet naponta? Legfőképpen pedig: ki felügyeli ezeket a folyamatokat? Ki rendelkezik a másolatokban létező újhumán tudatok felett? Hackett regényében nagyon hangsúlyosan jelenik meg a technológia és a jog egymáshoz való viszonyának kérdése. Melvin Kadek így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Amikor a 21. század második felében elterjedtek a neurális beültetések, a földi törvények egyáltalán nem voltak felkészülve arra, mennyi új dolgot el lehet lopni, ha hozzáférünk egy ember agyához, gondolataihoz. Meg kellett változtatnunk a törvényeket, hogy szabályozni lehessen a technológiát. Amikor felpörgött az Exodus, nem voltak a világűrre alkalmazható törvényeink arról, ki vehet birtokba, tehet lakhatóvá egy aszteroidát vagy egy holdat. Most szintén új törvényekre van szükség.” Kadeknek ebben igaza van: az új technológiák új törvények bevezetését igénylik; egyáltalán nem mindegy azonban, hogy milyenek lesznek ezek az új törvények, és ki fogja felügyelni betartásukat.
Vireni két tűz közé kerül: egyszerre kell felvennie a harcot két erős – és egymással is szembenálló – ellenféllel. Bár helyzete egyre kilátástalanabbá válik, egy pillanatra sem inog meg. Melvinnel és Marionnal ellentétben ő nem a saját érdekeit (a saját igazságát) helyezi előtérbe, hanem az emberiség jövőjét. Lenyűgöző és már-már emberfeletti az az idealizmus, amellyel Vireni fel van vértezve. Olvasás közben az ember csak arra tud gondolni, hogy milyen nagy szüksége lenne a világnak ilyen típusú vezetőkre.
Az Eldobható testek mély világ- és emberismeretről árulkodó, nem mellékesen pedig bitang szórakoztató regény. A science fiction legjobb hagyományait követve úgy szembesíti súlyos kérdésekkel az olvasót, hogy egy pillanatra sem feledkezik meg a szórakoztatási faktorról: miközben magába szippant és kikapcsol, egyúttal el is gondolkodtat olyan kérdésekről, amelyek több mint aktuálisak. Csak néhány ezek közül: Mit tehetünk a Föld megóvásáért? Miért vagyunk hajlamosak pozitív tulajdonságokkal felruházni a szép embereket? Hogyan változna a test(ünk)ről alkotott felfogásunk, ha testünk eldobható lenne? Mi lenne, ha képesek lennénk legyőzni a halált? Továbbá: Ha az ember nemcsak adatok halmaza, hanem „érzések, gondolatok, vágyak, örömök, frusztrációk, fájdalmak és fantáziák” szövedéke is – mint ahogy Vireni fogalmaz a regényben –, akkor hogyan válhat áttölthetővé a tudat? És vajon meddig mehetünk el az igazság érvényesítésében anélkül, hogy teljesen fel kellene adnunk azt, akik vagyunk? (Keserű József)
