MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

A Star Wars kánon egyik legutóbbi ifjúsági regénye Az erő nyomában volt. Az ifjúsági regényekből viszonylag kevés kötet jelenik meg, ám ezek általában igen ügyesen összerakott történetek. Ez alól a jelen alkotás sem kivétel.

A cselekmény három évvel Az ébredő Erő előtt játszódik. Az Első Rend már egyre erőteljesebben jelenik meg a galaxis ismertebb régióiban is. A kötet főhőse Karr Nuq Sin, aki átlagos családból származik, de van egy különleges képessége: ha megérint egy-egy történelmileg fontos tárgyat, akkor annak látja a múltját. Ennek azonban van egy hátulütője is: erőteljes fejfájás és ájulás kíséri. Míg családja szerint ez valami „betegség”, addig nagyanyja igyekszik neki olyan dolgokat elmondani, hogy mi is az az Erő, és hogy kik voltak a jedik és hogy használták fel azt a titokzatos energiát.

Nagyanyja halála után Karr kissé kiábrándul a történetekből, bár továbbra is keresi a különleges tárgyakat/eszközöket. Ekkor az iskolájában egy új lány jelenik meg, Maize Raynshi (akinek az apja az Első Rendnek dolgozik), és miután látja, hogy mire képes a fiú, ráveszi őt, hogy szökjenek meg. Karr nem sokáig tétovázik és útra is kelnek. A történet során bejárják a galaxist, és az univerzum rajongói számára ismerős helyekre jutnak el, ugyanis ezeket már korábban is láthattuk a filmekben (pl. Utapau, Kijimi stb). Az egyik helyszínről úgy jutunk át a másik helyre, mint valami galaktikus nyomozók.

Bár nagyon úgy tűnhet az olvasóknak, hogy a kötet így próbál kikacsintani a szélesebb kánonra, a fan-service csupán egyfajta kenőanyag és nem maga a könyv motorja. Kevin Shinick ügyesen mutatja be a peremvidéki életet, a politikai helyzetet, és mindazt, amit a Palpatine-propaganda okozott. A jedik mint valami legendákban létező és/vagy a Köztársaságot eláruló alakokként vannak nyilvántartva. Karr látomásai pedig olyan helyeket és eseményeket mutatnak be, amelyeket bár akár láthattunk is, mindig kapunk egy másik „bizonyos szemszöget”. Karr a kutatás során végül rájön arra, hogy mi is a célja a galaxisban, és talán ez a történet üzenete, lényege.

Az erő nyomában című regényt mindazoknak ajánlom, akiket érdekel a Star Wars univerzum egy igen sajátos nézőpontból. (N. Juhász Tamás)

B. A. Paris, a New York Times bestseller szerzője, előző regényeivel (Zárt ajtók mögött, Összeomlás) már bizonyította az olvasóinak, hogy ügyesen mozog a thriller műfaji keretei közt, és remekül tudja adagolni a feszültséget. Új könyve a magyar nyelven a Művelt Nép Kiadó gondozásában megjelent A dilemma sem marad le az írónő régebbi alkotásai mögött, bár zsánerét tekintve ez inkább családregény és a pszichológiai dráma ötvözete.

Az írónő egyedi elbeszélői módot alkalmaz új könyvében. A főhősök (Livia és Adam) szólamai váltják egymást fejezetenként, s mindkét karakter jelen időben beszél az aktuális történésekről, amitől az olvasó azt érezheti, mintha ő is megélné azokat. Nem csoda hát, hogy ez a regény beszippant és olvastatja magát.

A történet titkoktól terhelt családi dráma. A főhősnő 40. születésnapja alkalmából rendezett parti előkészületeibe sodródunk bele, mely rendezvény felettébb fontos Livia számára. Ezzel akarja ugyanis kárpótolni magát azért, hogy leányanyasága miatt szülei nem engedték, hogy ifjúkorában nagyszabású menyegzőt tartson. Az impozáns szülinapi parti kapcsán minden ütemesen alakul, ám a karakterek gondolataiból lassan kibontakozik előttünk a tény, hogy a pompás felszín alatt múltbéli sérelmek és súlyos titkok feszülnek. Frusztrációk, régi sebek, jóvátehetetlen hibák és Marnie nevű lányuk személyét övező sajgó bizonytalanság kínozzák Liviát és Adamet. A házaspár mindkét tagja rejteget valamit, a címadó dilemmát pedig az a kérdés szüli, hogy meddig ildomos elhallgatni az igazságot a családi béke és boldogság érdekében.

Ez a feszült és nyomasztó hangulatú regény beleránt az eseményekbe és nem ereszt, amíg végig nem száguldunk a történeten. A dilemma garantáltan megkínozza a lelket, mégsem lehet pesszimista alkotásnak tekinteni. Bemutatja ugyanis a család és a szeretet erejét is, és megerősíti olvasóiban a tényt, mennyire fontos emberi kapcsolatainkban az őszinteség. (Juhász Kornélia)

Mi történne, ha Star Wars-ot, a Mass Effect-et, és az Alient beledobálnánk egy nagy lábasba, és jól összekevernénk? Elsőre lehet, hogy furán hangzik ez a kombináció, de a végeredmény, amelyet esetünkben kapunk, egy igazán „tökös” űropera. Drew Williams neve szerintem sok olvasónak ismeretlenül csenghet. A szerző bemutatkozó regénye a Gazdátlan csillagok, amely az Agave kiadó gondozásában jelent meg.

Általában nem szeretem az olyan köteteket, amelyek borítóján feltüntetik, hogy ilyen-olyan jó, mert az az elvárásokat jócskán feltornázza. Persze, érthető, hogy marketingfogásról van szó, de sok esetben azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ilyen kötet vagy teljesen átlagos, klisék tömkelege, vagy csupán koncepció szintjén működik, azonban a kivitelezése eléggé megkérdőjelezhető. Nos, kijelenthetem, hogy ebben az esetben jogosak voltak a pozitív „előrejelzések”.

Jane Kamali a világűrt járja, amelyet száz évvel azelőtt technikailag szinte lenullázott az Impulzus. Ez egy olyan esemény volt, amely szinte minden elektronikus és/vagy fejlett technológiai eszközt egyfajta sugárzásnak köszönhetően tönkretett, ezzel véget vetve az évszázadokig tartó háborúskodásnak a galaxisban. Természetesen maradtak olyan világok, amelyeket kevésbé érintett ez az esemény, így most ezek a szekták igyekeznek megszerezni a hatalmat a világban. Jane feladata, hogy olyan gyermekeket gyűjtsön össze, akik a sugárzásnak köszönhetően különleges képességekkel bírnak, mint például a telekinézis. Ő és a szektája (az Igazak) úgy véli, hogy a gyerekek segítségével képesek lesznek az Impulzus visszatértét megakadályozni. Egy másik szekta, a Pax eközben igyekszik egy olyan hadsereget felállítani, amivel minden más szektát/bolygót elsöpörhetnek vagy magukba olvaszthatnak, hogy agymosás útján katonákká alakítsák a világűr népességét (ahogy azt a Borg tette a Star Trekben). Kamali a küldetése során rájön arra, hogy a Pax szintén igyekszik a különleges gyerekeket felhasználni, azonban egy jóval nagyobb terv nyomára is rábukkan, mégpedig arra, hogy az ellenséges szekta olyan játszmába kezdett bele, amely elsöpörheti az összes életet a világban. Elindul a versenyfutás az idővel.

Williams jó érzékkel nyúlt a hagyományos és modernkori űreposzok kelléktárához. Ha az egyes karakterek nem is túl szimpatikusak, de abban biztosak lehetünk, hogy megértjük motivációikat, és alkalomadtán az alkotó csavarint is rajtuk egyet. Az akciójelenetek leírásai feszesek, de jól követhetőek. A világépítés fokozatos, nem túl leterhelő az olvasó számára. Természetesen számtalan apró kikacsintást is felfedezhetnek a popkultúra rajongói: például az Igazak szektájának Mesterséges Intelligenciáját John Henrynek hívják – mint a Terminator: Sarah Connor krónikái-nak egyik MI karakterét. A regényt mindenképpen ajánlom az olvasók figyelmébe, nem fog csalódást okozni. Várjuk a folytatást! (N. Juhász Tamás)

A chicagói 7-ek tárgyalása az író/rendező Aaron Sorkin legújabb filmje. A 90-es évektől Sorkin forgatókönyvíróként sikeresen felküzdötte magát az elitbe. Olyan sorozatok, filmek forgatókönyveit készítette el, mint Az elnök emberei, Híradósok, Egy becsületbeli ügy, vagy a David Fincher által rendezett A közösségi háló. Sorkinnak ez mindössze a második filmje rendezőként. Debütálását 2017-ben rendezte meg, mely Elit játszma címen futott Jessica Chastainnel a főszerepben.

A történet annak a hét embernek a perét dolgozza fel, akiket a hatóság 1969-ben letartóztatott azzal a váddal, hogy zendülésre buzdították a tüntetőket a 68-as Demokrata Nemzeti Konventen. A film igazi sztárparádét vonultat fel. Olyan színészeket láthatunk a képernyőn, mint Joseph Gordon-Levitt, Frank Langella, John Carroll Lynch, Mark Rylance, Yahya Abdul Mateen II, Sacha Baron Cohen, Michael Keaton, vagy épp Eddie Redmayne, akit jó volt újra egy erős szerepben látni az Oscar-díja óta. Sztárparádéja ellenére a filmnek nincsen főszereplője. Mégis szinte az összes színésznek megvan az adott pillanata, amikor tombolhatnak minőségükkel a vásznon. Limitált szerepük ellenére minden egyes karakternek saját jelleme van, és egyik karakter sem tűnik olyannak, mint a másik.

Sorkin matematikai precizitással bánik a forgatókönyvével. Két órája, és viszonylag egyszerű története ellenére, mégsem lehetett azt érezni, hogy a film vontatott lenne. A dialógusok golyózáporként repkednek egyik karaktertől a másikig, és sokszor könnyen elsuhanhatnak az információk a fejünk felett. Sorkin ugyanakkor ismert vizekre is evezett ezzel az alkotással, hiszen karrierje első nagy dobása, az Egy becsületbeli ügy, melyet az akkori kiváló rendező Rob Reiner rendezett, szintén a bíróság keretei között játszódott le javarészt. A legzseniálisabb ebben a filmben, ami minden Sorkin-filmről elmondható, hogy olyan történetekkel képes az embert lekötni, melyekkel a forgatókönyvírók javarésze valószínűleg csak egy unalmas, középszerű televíziós film erejéig foglalkoznának.

Sorkin ugyan elköveti azt a hibát, amit sok író elkövet, mégpedig, hogy önmaga is oldalt választ, így az úgynevezett „tipikus Hollywoodi befejezés” elkerülhetetlenné válik, azonban ennél a filmnél szerencsére ez annyira nem zavar bele az élménybe, hiszen nem nehéz eldönteni azt, hogy egy olyan oldalon akarunk-e állni, mely egy felesleges háborúba uszítja saját embereit, vagy egy olyan oldalon, mely ezt mindenáron meg akarja akadályozni. Ugyanakkor hőseink sem hibátlanok, és megvannak a maguk sérelmei. A feldolgozás többnyire helyén van történelmileg, bár azért előfordul a jó öreg kis csűrés-csavarás bizonyos pontokon. Ez persze a szórakoztatás nevében általában minden igaz történeten alapuló filmnél előfordul.

A chicagói 7-ek tárgyalása egy jó és erős film. Akik imádják a dialógusokra épített filmeket, azok mindenképpen tehetnek vele egy próbát. Talán ki lehet jelenteni, hogy Aaron Sorkin valószínűleg bezsebeli magának és a Netflixnek a legjobb forgatókönyvért járó Oscart. De ne szóljuk el magunkat. Meglátjuk. (Tóth Márk)

Tim Jamieson, a kissé életunt, elvált, leszerelt rendőrt DuPray-be viszi az útja. Hirtelen ötlettől vezérelve elvállalja a kisváros héttagú rendőrőrsének egyik alulértékelt posztját: éjszakai kopogtató lesz, akárcsak nagyapja volt hajdanán. Ellenőrzi az éjjeli órákban az ingatlanok és az utcák biztonságát. A regény elején nem is sejti, milyen fontos szerepe lesz egy kivételes gyerek, Luke Ellis megmentésében. Luke egy mindenre emlékező és felfokozott lelkiállapotban tudatával tárgyakat mozgató tizenkét éves srác. Globális zseni, akit telekinetikus képességei miatt elrabolnak. Szüleit legyilkolják, s őt magát az Intézetbe viszik. Hogy TK-ból (telekinetikus képességű) TP (telepata) legyen, azaz fejlődjenek az adottságai, kísérleteknek vetik alá.

King több regényében (pl. Atlantisz gyermekei) emlegetnek egy titkos helyet, ahová elviszik a különleges képességűeket, de ebben a műben végre részleteiben láthatjuk ezt a nyomasztó intézményt. Ez az alkotás többféle irodalmi elődöt mozgat meg. Dickens Karácsonyi énekére a kis Tim személyével játszik rá, aki a regényben a legerősebb telepata és a legkisebb elrabolt is egy személyben. Az intézet jellege, a tények és tervek teljes mértékű elfedése, a nyilvánosság háta mögött zajló gonoszságok, valamint a koncentrációs táborok emlegetése által a holokauszt-irodalom is megidéződik. Emellett a King-univerzum elemeivel is rokonságban áll az író legújabb regénye. Az előbbiekben említett Atlantisz gyermekei mellett, a Setét Torony és a Ragyogás is szorosan kapcsolódik Az Intézet világához, de átvitt értelemben (egy karaktertrió sorsán át) rájátszik a Halálsoronra is.

King ügyesen fricskázza az olvasói elvárásokat és meglepően pozitív véggel örvendeztet meg bennünket. Tudatos hanyagsággal burkolt Trump-ellenes propaganda bújik meg a regényben, s a mondanivalója is azt sugalmazza, hogy ha nem adjuk át magunkat a tudatmódosító szerek engedelmesítő erejének, akkor az intelligencia és a kreativitás legyőzi az elnyomókat. Nem tűnnek el sosem a háttérből manipuláló hatalmak, de van esélyünk arra, hogy elveszítsék a befolyásukat az életünk felett.

Végre, talán azért, mert kötődik A Setét Torony univerzumhoz, King visszatalált a számomra legélvezetesebb hangjához. Kedvelhető karakterekkel operáló, emlékezetes, gazdag művet sikerült összehoznia. Szívből tudom ajánlani minden King-rajongónak és kezdő King-olvasónak is! (Juhász Kornélia)

A legendás amerikai rapper, Eminem egy újabb albumot hozott el nekünk az év utolsó hónapjára. Kevésbé egy önálló albumról beszélünk, sokkal inkább egy folytatásról, melyet az idei év első hónapjában adott ki. A Revival csalódást keltő fogadtatása óta Eminem nem reklámozza albumait, és ez már a harmadik albuma, amely bármiféle előjel nélkül érkezik. A Music To Be Murdered By: Side B tulajdonképpen a Music To Be Murdered By „másik oldala”. Az album posztere Hitchcock-rajongók számára ismerős lehet, ugyanis az 1963-as, Hitchcock által rendezett Madarak című film ihlette. Alfred Hitchcock szelleme nemcsak a poszteren van jelen, hanem egyben narrátorként is szolgál az albumon, ahol épp ő vezeti át néhány helyen az egyik dalt a másikba.

Eminem Hitchcock sötét és száraz humorát próbálta átvenni és azzal átszőni saját stílusát. Ez hol működik, hol nem. Mivel az album hol komolyabb, hol poénosabb, így sok helyen az inkonzisztensnek tűnik. Ezzel alapjáraton talán nem lenne gond, ha az album nem úgy lenne beállítva, mintha lenne egy teljes narratívája. Az A és a B oldal közötti tán legnagyobb különbség az, hogy a B oldal mintha visszafogottabb lenne. A hangkeverés, illetve az ütemek harmóniája a szöveggel és a rímekkel hatalmasat ugrott színvonalban a Revival óta, mely sok helyen úgy hangzott, mintha egy demót sóztak volna a készítők ránk. Az album legnagyobb hibája az önismétlés és a kevés innováció, melyet már sokan megemlítettek. Míg már az Infinite óta folyamatosan egészen a Marshall Mathers LP 2-ig olyan érzésünk volt, mintha minden albumon egy picit más ember, más stílussal, más hangnemben beszélne hozzánk, addig a Revival óta gyakorlatilag ugyanazt a hangot halljuk, csak jobban kidolgozva, hála a hozzáértőbb produkciós csapatnak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az album nem jó. Eminem nyelve és agya még mindig pörög, mint egy géppuska. A rapper örömmel nyúl régi bevált fegyvereihez, olyanokhoz, mint a slapstick humor, a nyelvet derékba törő rím, a dobhártyákat átszaggató rap-rock dübörgések, vagy épp a horrorcore figura, az ördög egy személyben, az alteregó Slim Shady. Tematikailag többnyire ismert dolgok kerülnek előtérbe, azonban pár új releváns téma is felbukkan az albumon. Az ismert témái közül például szó van a családi erőszakról, mely legjobban tán a Stepdad című dalában bontakozik ki, mely már-már filmbe illően meséli el egy kissrác történetét, kit mostohaapja bántalmaz. Egész gyerekkorán át tűri, mígnem felnő és egy nap megöli mostohaapját. Emellett kereszttűzbe kerül az internet-generáció, a rajongók és azok elvárásai, Eminem régi és az új énje közti különbségek, Amerika politikája, a koronavírus, vagy épp a Las Vegas-i és a Manchesteri lövöldözések, melyek heves vitákat váltottak ki megannyi embernél. A Darkness című dal, mely Simon és Garfunkel megasikerű The Sound of Silence című dalának nyitómondatát vette ihletül, dramaturgiai szempontból magasan a legkiválóbb és a legkidolgozottabb dala az album mindkét részének. Zseniális, ahogyan Eminem párhuzamokat von önmaga és a Las Vegas-i merénylő között. A merénylő utolsó pillanatainak vagyunk szemtanúi, és leírást kapunk mindenről, ami élete utolsó perceiben lejátszódik a fejében.

A Music To Be Murdered By ugyan nem lesz akkora klasszikus, mint Eminem régi lemezei, ugyanakkor az album mindkét része lényeges elmozdulás az utóbbi két albumhoz képest. Innentől kezdve csak ennyit kérdezhetünk magunktól: „Vajon ez egy nagy visszatérés előszele, vagy ez a terminális halál előtti utolsó nagy dobás?” (Tóth Márk)

A sötétség kora egy sorozat ötödik kötete, amely önálló regényként egyáltalán nem értelmezhető: nincs eleje, sem vége – csak közepe, de az majdnem kilencszáz oldalon keresztül tart. Soknak tűnik ez a kilencszáz oldal? Sok is. Úgy tűnik, Pierce Brownt utolérte George R. R. Martin végzete. Bár a Vörös lázadás-széria komplexitás terén meg sem közelíti A tűz és jég dalát, Brownnal bizonyos tekintetben ugyanúgy elszaladt a ló, mint Martinnal. Kár érte, mert én mostanáig nagyon kedveltem ezt a sorozatot.

Az előző részről – többek között – ezt írtam: „Brownt jól láthatóan leginkább a karakterek döntései és azok következményei foglalkoztatják. Ezek a döntések ugyan olykor meghökkentőek, de sosem erőltetettek. A regény sokszor azáltal éri el a kívánt érzelmi hatást, hogy egy-egy cselekményszál nem úgy folytatódik, ahogyan azt várnánk; ez pedig mindenképpen a könyv előnyére válik.” Sajnos ebből semmi sem marad az ötödik részre. A karakterek döntései háttérbe szorulnak és alárendelődnek egy meglehetősen erőltetett és kiszámítható narratív logikának. Brown most is ért el ugyan nálam érzelmi hatást, de ezúttal ez sokkal inkább a könyv tökéletlenségei miatti bosszankodást jelentette. Többször is előfordult az, aminek egyszer sem kellett volna, és amit én magamban csak Bobby-szindrómának nevezek a Dallas című szappanopera híres megoldása alapján: hogy egy fontosabb szereplő meghalt, majd kiderült róla, hogy mégsem. Egy idő után ez teljesen tönkrevágta a regény érzelmi síkját. Az sem tett jót a könyvnek, hogy időről időre ugyanazok a narratív sémák ismétlődtek: a szereplők bajba kerültek, majd jött egy kis lövöldözés és csihi-puhi, aminek a végén még nagyobb bajba kerültek, mint előtte voltak. A szerző sok embernek megköszöni a könyv végén a segítségét. Talán nem ártott volna, ha valaki szól közülük Brownnak, hogy vannak olyan dolgok, amiket egész egyszerűen nem szabad íróként elkövetni. Például SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem hozzuk vissza a főgonosz klónozott változatát.

De ne legyünk igazságtalanok. Voltak azért jó részek is a könyvben. Nagyon tetszett az időnkénti cinikus humora. Például amikor azt látjuk, hogy a hétköznapi embereknek – akiknek jobb sorsáért hőseink állhatatosan küzdenek – lövésük sincs arról, hogy mi történik a Naprendszerben, véleményük pedig az őket befolyásoló média üres visszhangja csupán (kb. mint a való világban). Vagy amikor az Aranyak egymás között arról beszélnek, hogyan találták ki a marsi Vörösök számára a Völgy mítoszát, amelyre a Vörösök vallása épül. Ezeket az üdítő részleteket azonban beárnyékolta a sok öncélú – és öncélúságában olykor már nevetségessé váló – erőszakos jelenet, amelyekben a szerző mintha korábbi önmagára próbált volna rálicitálni. (Nehezebb annál abszurdabb gyilkolási módszert kitalálni, mint amit Lyria talál ki a Vörös Ököl tagjai ellen: húzd ki a fogad, ültess be a helyére egy olyat, amelyikben sav van, majd a megfelelő pillanatban a savat köpd rá az ellenségre. – Nem viccelek, ez tényleg benne van a könyvben.) Az sem járult hozzá a pozitív összképhez, hogy a szereplők nagy részét csak úgy tudta az író átlökdösni a történeten, hogy erőltetett helyzeteket teremtett számukra. A kedvencem ebből a szempontból Lyria, akinek a szerepe az előző részben még teljesen világos és jól megalapozott volt: ő biztosította azt a nézőpontot, amelyen keresztül a hatalmat alulról láttuk. Mivel azonban ebben a könyvben erre már nem volt szükség, így Lyria funkciója narratív szempontból kimerült. Brown azonban – ahelyett, hogy eltette volna őt láb alól, ahogyan azt ilyenkor kell – kínos és hiteltelen jelenetek sorozatában valamiféle supergirllé próbálta őt átalakítani (azt inkább el sem mondom, hogyan).

A csapongó cselekményvezetés és a narratív ritmus szinte teljes hiánya is azt mutatják, amit a fentiek: az író egész egyszerűen túlvállalta magát. A negyedik kötetet Homéroszhoz hasonlítani a részemről valószínűleg ugyanolyan túlzás volt, mint ezt a mostanit a Dallashoz. De hát minden túlzásban van egy kicsi igazság. (Keserű József)

Stephen Kingre az utóbbi időben rájárt a rúd. Fiaival írt művei és A kívülálló nem igazán ütötték meg a tőlük várható szintet. Emellett sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a horror királya művei alapján homofób és nőgyűlölő, valamint az Oscar-díj kapcsán is kirobbant körülötte egy kisebb cirkusz. Ugyanis azt a nyilatkozatát, hogy bőrszíntől függetlenül csak a művek minőségét értékelik, páran úgy értelmezték, hogy rasszista is, mert szerinte csak a fehérek tudnak minőségi filmet csinálni. Szerintem Kingnél betelt a pohár, és ennek a bizonyos edénynek a túlcsordulása az Emelkedés.

Középkorú, fehér férfi főszereplője (Scott) folyamatosan veszíti el a súlyát, valamint az általa megfogott tárgyak elveszítik a tömegüket. Minden jel szerint hamarosan teljesen súlytalanná válik. Felszínes és silány kapcsolatok töltik meg a hősünk életét, Bob doktor, az orvosa is csak kedves ismerős barát helyett, és egy kutyapotyadék miatt kirobbant vita folytán megromlott a viszonya a szomszédaival is, akik történetesen házasok és leszbikusok. Végül Scott elmúlása tudatában arra jut, hogy tesz valamit a közösségért és közvetlen ismerőseiért. Ügyeskedése útján egy jótékonysági futóversenyen győzelemhez segíti szomszédasszonyát (ezzel megmenekül a pár étterme, melytől elpártoltak Castle Rock konzervatívabb lakói), valamint tesz róla, hogy Bob doktor családja (metodista neje is) összebarátkozzon a számkivetett leszbikusokkal.

A mű szimbolikus. A fizikai tömegvesztés tragédiája csökken azáltal, hogy a főhős jótetteivel lelki terheit is leteszi. King pedig megalkotta jótékonyságra buzdító LMBTQ-t támogató kisregényét, hogy művészetével mutassa fel középső ujját a rossz nyelveknek. Azoknak is, akik rasszizmussal vádolták, ugyanis a megmentett étterem mexikói étterem volt. Ha valaki viszont azt tudakolná tőlem, hogy a propagandisztikus kiszólás felszíni burka alatt miért érdemes elolvasni ezt a könyvet, azt mondanám, azért, mert meglepően pozitív. Kedves könyv minden gúny vagy irónia nélkül, és filozofikussága miatt azoknak érdemes elolvasni, akik King A coloradoi kölyök, a Hosszú menetelés vagy Az átkozott út című műveit is élvezték. (Juhász Kornélia)

Eddig, ha King valamelyik regényéről beszéltem vagy írtam, elismerő szavak és lelkendező szuperlatívuszok vihara kerekedett belőle. Ám mindig kellenek kivételek, hogy erősítsék a szabályt. A kívülálló cím azért is találó, mert ez a regény nem illeszkedik bele a szokott sémába, az átlag Stephen King művek jellemzői ennél nem érvényesek. A nyitánya jól sikerült, szépen felépült a feszültség, a bizonytalanság, hogy az ábrázolt személy bűnös-e vagy valóban valami fura összeesküvéssel, esetleg természetfeletti jelenséggel állunk szemben. Beindultak a történet fogaskerekei és már be is rántottak volna a regény világába, ám a rém túlságosan korai és alapos ismertetése, a lény gyermeteg megoldásainak sora, a felesleges jelenetek és a jogi cécók részletes ismertetése egyre csak rontották az összhatást. Nem is beszélve arról, hogy a szörny áldozatai szempontjából már ismertetett jeleneteket újraolvashattuk a nyomozók rekonstrukciójában is, ami rettentően hosszadalmassá, akadozóvá tette a történetet. A hanyag, gyakran tőmondatokká csökevényesedett nyelvezet és a lapos karakterek ellehetetlenítették a regénybe való belefeledkezést.

Fény volt a jellegtelen mű homályában, hogy a Bill Hodges nyomozóról írt trilógia mellékszereplője, Holly Gibney főszereplői rangra emelve jelent meg ebben a regényben, és ez jótékony, nosztalgikus érzetet hozott magával. Legalább akadt egy valaki, akit lehetett kedvelni, de még ez sem mentette meg A kívülállót. A regény főgonosza, El Cuco, az alakváltó, gyerekrabló, félelemzabáló rém olyan fájdalmasan együgyű volt (annak ellenére, hogy az átalakuláshoz használt emberek tudását is ellopta, meg állítólag évszázadok óta élt már a Földön), hogy egyszer már annyira felcukkoltam magam, hogy körülbelül negyven oldallal a lezárás előtt polcra tettem a könyvet, és komoly önbíztatásra volt szükségem, hogy újra elő bírjam venni (kb. fél évbe telt). Ijesztgetni embereket nyíltan, amikor a túlélésünk feltétele, hogy senki el se higgye, hogy létezünk? Hagyni, hogy egy csörgőkígyó megcsípje a segítőnket? Elbújni egy veszélyes bányában azzal a tudattal, hogy jönnek a ránk vadászók, de nem tenni semmit? Se csapda, se gyilkos terv? Kínos, dühítő, kellemetlen jelenség volt ez a szörny.

Zárásul annyit mondanék még, hogy mindenkinek magához képest kell fejlődnie. Az átlagos horrorművekhez képest ez egy korrekt alkotás volt, de Kingtől többet várok/várunk. Remélem, a jövőben szigorúbb és kritikusabb lesz magával. Eddig ezt tartom a leggyengébb regényének. (Juhász Kornélia)

Az év utolsó hónapjára a Netflix elhozta számunkra a legendás David Fincher legújabb filmjét. A Mank Herman J. Mankiewicz (aki a nagyra becsült rendező, Joseph L. Mankiewicz testvére) életébe pillant bele, és elmeséli, miként keletkezett a legendás Aranypolgár című film forgatókönyve. Karakterünk közben olyan meghatározó figurákkal találkozik az 1930-as évekből, mint Orson Welles, Darryl F. Zanuck, Marion Davies, Josef Von Sternberg, Irving Thalberg, vagy David O. Selznick. A filmet a rendező apja, Jack Fincher írta. Főbb szerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Gary Oldman, Amanda Seyfried és Charles Dance.

A Mankről olyan típusú filmek juthatnak az ember eszébe, melyeknek mindössze egyetlen téren van hibájuk, de az kihat az egész filmre. A Mank technikailag elképesztő. A 30-as évek még a 30-as években sem volt ennyire élethű. Fincher csapata a képen és a hangon is direkt torzított, hogy még jobban felidézzék nagyapáink gyerekkorát. Trent Reznor és Atticus Ross monofón zenéje mintha most lépett volna ki a 30-as évek kemencéjéből. Az operatőri munka ugyanúgy kiváló és kétség sem férhet hozzá, hogy az Aranypolgár egyedi képi világát próbálja felidézni. Gary Oldman mellett szintén nem szabad elmenni szó nélkül, aki ismét bizonyítja, hogy ő korunk egyik legnagyobb színésze. Ezeken kívül a díszletek, jelmezek, minden tökéletesen el van találva.

Rengeteg pozitívuma ellenére sajnos a film mégis keserű szájízt fog hagyni jó néhány emberben. Hogy miért? Ha a rövid történetleírás a cikk elején nem adott ötletet arra, hogy mi lehet a film egyetlen nagy hibája, akkor most eláruljuk. Ez a hiba a történet. Sajnos a film a maga 130 percével, a történet, vagy inkább annak hiánya miatt, sokszor érdektelenségbe fullad. Nehéz úgy nézni egy filmet, hogy az embert nem érdekli, mi lesz tovább. A karakterek bár jól vannak eljátszva, személyükkel nehéz azonosulni, és a film javarészén át a filmek politikájáról, Hollywoodról, vagy annak rendszeréről kapunk dialógusokat, melyek az átlag nézők legtöbbjén úgy fognak áthatolni, mint nyári napfény a hóemberen.

A film tulajdonképpen egy hatalmas szerelmes levél a 30-as éveknek. Akik rajongói a kornak és fejből fújják a neveket, címeket azokból az időkből, azok számára a film egy nagyon kellemes kikapcsolódást fog nyújtani, és ujjaikkal mutogatva fognak felállni székükből akárhányszor elhangzik egy ismerős név a filmben. Összeségében, a Mank egy bravúros technikai teljesítmény, mely azok számára készült, akik a filmeket a gyökerükig szeretik. Akiket hidegen hagy az adott kor és az Aranypolgár, azok tán jobb, ha ennek a filmnek neki sem ülnek. Egy tény biztos. Az Alien harmadik része óta ennyire nem fogja megosztani az embereket egy Fincher-film. (Tóth Márk)