A Togo tavaly decemberében jelent meg a Disney+ platformján. A filmet az operatőrből lett rendező, Ericson Core jegyzi. A forgatókönyvet pedig az a Tom Flynn írta, aki A Tehetség című filmért is felelős volt. A film tulajdonképpen az 1925-ös szérumfutás történetét dolgozza fel, és az esemény legfontosabb tagjára, Togóra, a kutyára fókuszál. Illetve az ő gazdájára, akit a mindig zseniális Willem Dafoe alakít. Emellett a feleségét játszó Julianne Nicholsont is illik megemlíteni, aki Dafoe gyengédebb és megértőbb oldalát alakítja nagyon jól.
A történet szíve és lelke nem más, mint az ember és állat közti láthatatlan kapocs. Ugyan a történet (mint a legtöbb valós eseményeket feldolgozó filmnél) itt is kiszámítható, mégis magával ragadó és érdekes tud maradni végig. Ehhez sokat hozzátesz a gyönyörű alaszkai táj is, mely nemcsak csodálatos, de egyben kegyetlen és hárborzongató is. Külön dícséret jár a film készítőinek, amiért nem lépték meg, amit például a Harrison Ford főszereplésével készült A vadon hívó szava követett el, melyben számítógéppel animált kutyát kaptunk, és alig lehetett kilátni a film CGI halmazából. Ennél a filmnél érezni, hogy a készítők maguk is tisztelik az ember–kutya kapcsolatot, mégpedig annak legmélyebb és legtisztább formájában. Mivel mégiscsak egy hollywoodi filmről beszélünk, így előfordul párszor, hogy a film gyorsabb tempót diktál néhány olyan helyen, ahol mi, nézők még elidőznénk. Legnagyobb negatívumaként a filmnek azt lehet felróni, hogy nem használja ki a helyszínek természetes gyönyörűségét eléggé, épp a gyors tempója miatt. Ez persze nem annyira komoly, hiszen az igazi hangsúly, ahogy már említettük, a kutya és az ember barátságán van, mely talán a Lasse Hallström-féle Hachiko óta nem volt ennyire megható.
A Togo egy további bizonyítéka annak, hogy mennyire zseniális volt a 2019-es év a filmművészet számára. A helyzet iróniája, hogy ahogyan a valódi Togo sem kapta meg soha azt az elismerést, amit érdemelt volna, úgy ez a film is gyakorlatilag észrevétlenül surrant el a fű alatt. Ez legfőképp azért szomorú, mert ez a film az ékes bizonyítéka annak, hogy van még lélek ebben a nagy pénznyelő masinában, melyet Disney-nek hívunk, és nem csak olcsó és ötlettelen élőszereplős újradolgozásokra futja az egeres bandának. A filmet erősen tudjuk ajánlani bárkinek, aki egy igazán jó és szeretnivaló családi mozira vágyik, illetve azoknak is, akik újra szeretnék élni azt, milyen is volt, amikor a Disney stúdiónak lelke volt. (Tóth Márk)
