MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Kim Stanley Robinson 2312 című regénye a science fiction egyik legnagyobb pillanata. Többszöri újraolvasásra is hallatlanul jól működik. Sőt, a cselekményt megakasztó listák, kivonatok és úgynevezett kvantumséták funkciója az újraolvasás során érvényesül igazán; mivel a mozaik elemeinek rakosgatása a műegész tudatában és egyben halasztódó távlatában lesz igazán élvezetes.

A megszakítást jelentő szövegrészek fragmentumok, melyek optikai értelemben is átrendezik a regényfelületet: a listák szimpla kifejezéseket, a kivonatok szintaktikailag befejezetlen részleteket, a kvantumséták pedig pixelszerű, hézagos narratív elemeket tartalmaznak. Mindhárom a történet valamely konkrét komponensére utal, ily módon nyerhetők kontextusok például a földi történelem jövőbeli alakulásához. A belső utalásrendszer feltárása azonban csak a játék egyik része.

A 2312 szoros kapcsolatban van Kim Stanley Robinson több regényével is (ha nem az összessel). Több gondolatmenet szól az Aurora legfőbb dilemmájáról, a csillagközi utazás kivitelezhetőségéről és az emberi faj planetáris rögzítettségéről. Emellett számos utalás történik a regényben a különféle városkonstrukciók fényében New York (onnan nézve múltbéli) állapotára is, amely kellő részletességgel a szerző New York 2140 című alkotásában lesz kifejtve, és szolgál majd egy másik történet színhelyeként.

A külső utalások szempontjából pedig egy olyan művel létesít kapcsolatot a 2312, melynek koncepciója szintén a történet idejének egy korábbi korszakára vonatkozik. A 2312-ben jó párszor értesülünk arról, hogy az emberiség szétrajzásának egyik, a technológiai szingularitás utáni fázisa az Accelerando. A szituáció természetesen Charles Stross Accelerando című remek produkcióját idézi metonimikusan, nem identikus formában.

Az utalásháló felől szemlélve érdekes továbbá, hogy a 2312 ide vonatkozó passzusai a szóban forgó időszak hibáiról beszélnek. Ezzel összefüggésben szóba kerül egy, az emberiség történelmét befolyásoló, másik hibás tényező is, a Mars rapid terraformálása. Ez felidézheti Kim Stanley Robinson Mars-trilógiájának alapdilemmáját, a Mars lakhatóvá tételének technológiai processzusát és emberi hátterének dinamikáját. A kvabushumanoidok megjelenésének interplanetáris cselekménymintázata pedig visszautal a Stross-mű (és akár egy egész műfajtömb) poszthumanizmusára.

A felvillantott szövevény gazdagítja a 2312 megközelíthetőségét, növeli a komplexitást, de nem nélkülözhetetlen feltétele az olvasásnak. Kim Stanley Robinson hihetetlenül felkészült íróként magában a regényben is futtat olyan önreflexív szálakat, melyek kommentálják az események hozzáférhetőségét és az előzményeket. A szövegközi megkettőződések ily módon egy olyan többszólamúság részei lesznek, amely a történet bonyolítását akkor is érzékelhetővé teszi, ha az olvasó a 2312 világát önmagában érzékeli. Az eredmény így is rendkívül rétegzett marad.

A világ-, a karakter- és a nyelvépítés tehát egyaránt annak szolgálatában áll, hogy az olvasásban egy pillanatig se legyen üresjárat. A regény maximálisan tudatosítja, hogy a sci-fi nem redukálható egyetlen stratégiára, nem puszta reprodukció és nem is automatikus jelhasználat. Kim Stanley Robinson képes megújítani a sci-fi komplexitását és médiatechnikáját a kultúrtechnikai szöveg és az olvasás kreativitása felől. Ez azonban nem merül ki néhány ötlet szétírásában. Robinson – a „hosszú posztmodern” kontrasztjában – kinyitja a sci-fi-írásmódot a jövő felé. (H. Nagy Péter)

A tudomány mai álláspontja, illetve a tudósok többsége szerint az emberiség jövője a világűrben van. A Föld a kimerülés jeleit mutatja (pl. globális felmelegedés, fajkihalás stb.), és ha ez így megy tovább, a helyzet könnyen tarthatatlanná válik. Az emberiségnek új bolygó után kell néznie. De ha túléljük is a közeljövőt, hosszabb távon mindenképpen számolni kell a Naprendszer és a Föld pusztulásával; bár ki tudja, lesz-e akkor (úgy négy és fél milliárd év múlva) egyáltalán emberi faj. Számos változata létezik a kihalásnak. Ám ha eljutunk odáig, a Nap utolsó fázisának idejébe, egyetlen esélyünk a világűr marad.

Sok-sok forgatókönyv szól arról a témáról, hogy miképpen, milyen technológiai háttérrel lehetséges az új haza keresése. Számos tudományos értekezés és regény foglalkozik a világűr emberi kolonializációjának lehetőségével, s ezek között optimisták és pesszimisták egyaránt akadnak. Kim Stanley Robinson Aurora című sci-fije feltétlenül kiemelkedik ebből a korpuszból (és kábé annyira megfontolt tudományos szempontból, mint a Csillagok között c. Nolan-film).

A regény egy többgenerációs csillaghajó útját követi nyomon a Tau Ceti életre alkalmas bolygójának Aurora nevű holdjához. A hajó a földi biomok és kultúrák rendszere, egy high tech kiborg, melynek MI-je a történet egyik elbeszélője, így egy nem emberi tényező, a hajó szemszögéből is láthatjuk az eseményeket. Oda és vissza. A küldetés során ugyanis az emberi faj szembekerül egy hallatlanul fontos problémával.

Az Aurorán a leszállóegységet megtizedeli egy helyi prion, a legénység kettészakad: egy része marad a célállomásnál, egy másik része azonban hazaindul. A szakadás azért következik be, mert az idegen környezet nem steril, így abszolút veszélyforrás a kívülről érkezők számára. Másrészt az emberi faj azzal szembesül az út során, hogy „Vannak olyan ökológiai, biológiai, szociológiai és pszichológiai nehézségek, amelyeket soha nem lehet ahhoz teljesen áthidalni, hogy ezt az elképzelést valóra váltsuk.”

A biológiai gondokat nem lehet megoldani, ezért egy ilyen expedíció kétszeresen is kudarcra van ítélve: a célbolygó biológiája és az embert meghatározó biológia miatt. A visszatérés ráadásul egy következő problémát is tartogat, hiszen az érkezők (pl. a hajón születettek) számára a Föld is idegen. (Ebből a szempontból fontos előzménye Robinson művének Lem Visszatérése.)

Bár a történet keretéül szolgáló vizes közeg oldani látszik ezt a dilemmát, valójában nincs más lehetőség, mint az „emberi” meghaladása. A hosszú távú űrkalandra talán csak a testtől elválasztott tudat lesz majd képes. Kérdés azonban, hogy ebben az esetben még „emberről” beszélhetünk-e egyáltalán. Kim Stanley Robinson tehát egy olyan „összemberi” küszöbhelyzetet ragad meg az Aurorában, amely az idő előrehaladtával egyre élesebben vetődik majd fel.

Másfelől ez a szituáció látensen azt is tartalmazza, hogy a poszthumán korszakban nem feltétlenül az űrutazás lehet az egyetlen megoldás. Egyelőre azonban itt érdemes megállnunk, hiszen az imént vázolt problémán már most el kell kezdenünk dolgozni. (Elmélkedni róla nem elég.) Talán még nincs késő. A világűr megér egy próbát. Hátha Robinson hősei tévednek. (H. Nagy Péter)

Nehéz lenne megmondani, hogy vajon mi motiválta Louis Greenberget és Sarah Lotzot (utóbbi nem teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, hiszen már két könyve – A Hármak és annak folytatása, A negyedik nap – is olvasható magyarul), amikor közös írói álnevet választottak. Biztos nem az, hogy a szürke és annak különböző árnyalatai ma menő színnek számítanak bizonyos körökben. A dél-afrikai írópáros ugyanis más műfajban utazik: horrorban.

És utaznak Az apartman című regényük főhősei is – ezúttal Párizsba, egy nem szokványos nászútra. A regény alapkonfliktusa, hogy Steph és Mark lakásába betörnek, s ugyan ők és gyermekük sértetlenek maradnak, a traumán mégsem tudnak túllépni. Steph azóta minden árnyékban betörőt sejt, Mark pedig önmagát vádolja azért, amiért nem tudta megvédeni az otthonát. Végül is arra jutnak, hogy a legjobb ilyenkor hosszabb időre kimozdulni otthonról. Az interneten találnak egy lakáscsereprogramot, amely lehetővé teszi számukra, hogy átmenetileg lakást cseréljenek az ott élő Petit-ékkel.

Ahogy azonban sejteni lehet, Petit-ék nem azok, akiknek kiadják magukat, a párizsi lakás pedig egyáltalán nem olyan, amilyennek az interneten leírták. Hanem gyakorlatilag egy rémálom.

A regény fejezetei váltakozva, hol Mark, hol Steph nézőpontjából mutatják be az eseményeket. Ez az egyszerű eljárás nagyon jól működik a regényben. Egyrészt a páros-páratlan fejezetek stilisztikai szempontból is különböznek egymástól, másrészt igazán izgalmas, ahogyan megtudjuk, mennyire másképp vélekedik Steph és Mark egy-egy helyzetről, valamint látjuk azt is, hogy mit gondolnak a másikról, illetve mit (milyen gondolatokat) rejtegetnek egymás elől. A nézőpontok váltakoztatásának és az ezzel járó folyamatos elbizonytalanításnak köszönhetően egy idő után mi sem lehetünk benne biztosak, hogy melyikük igazán megbízható. Mark úgy véli, hogy Steph túlreagálja a dolgokat, Steph szerint pedig Mark kezdi elveszíteni a talajt a lába alól.

A nagyrészt thriller-elemekkel operáló regény a végén vált át igazán horrorba. És – ahogy az gyakran lenni szokott – innentől kezd el meredeken zuhanni a színvonal. Korábban is voltak mozzanatok, amelyek némileg hiteltelenné tették a történetet: Markék a betörés után idegeneket engednek a házukba; nem ellenőrzik rendesen a célállomást (az interneten a lakásról csak egyetlen belső kép látható, korábbi ügyfelektől pedig nincsenek értékelések); elegendő pénz és működő bankkártya nélkül utaznak Párizsba; a lakás állapotát látva nem az lesz az első dolguk, hogy kapcsolatba lépjenek a lakáscserét lebonyolító ügynökséggel; szorult helyzetükben nem mennek el a konzulátusra stb. Igazán azonban az ordítóan klisés befejezés teszi be a kaput. Kár érte.

Mert egyébként nem rossz regény Az apartman. A szerzők jól láthatóan nem kezdők a szakmában; a felsorolt hibák ellenére szépen építik fel a történetet. A második fejezettől fogva gyakorlatilag lehetetlen letenni a könyvet, és akad benne néhány olyan jelenet, amely napokkal a könyv elolvasása után is kísért. A thrillerek kedvelőinek mindenképpen megér egy próbát. Horrorrajongók azonban ne várjanak sokat tőle. A műfajt nem Az apartman fogja megújítani. (Keserű József)

A Vörös veréb című regény az Agave kiadó gondozásában jelent meg 2017-ben. Jason Matthews nyugalmazott CIA tiszt egy igencsak érdekfeszítő történetet írt, amelyben korunk kémjeié a főszerep. Manapság már a klasszikus kémtevékenységek inkább az ipari és állami titkok – sok esetben digitális – világában zajlanak. Talán ennek is köszönhető, hogy a klasszikus „kémhúzásokkal” nem igazán találkozhatunk a kötetben – ez persze nem jelenti azt, hogy néhány szokványos akció ne zajlana, de lényegében nem ezekre esik a hangsúly. Aki tehát Jason Bourne vagy James Bond típusú akciókat vár ettől a kötettől, az lehet, hogy csalódni fog benne, holott nagyon sok elrejtett apró easter egg várja az olvasót.

Ugyancsak érdekessége a kötetnek, hogy minden fejezet végén olvashatunk egy-egy receptet, olyan ételről, amit az aktuális történet alatt fogyasztanak a szereplők – így a gasztronómiai fogások és érdekességek felé is kimozdulhatunk.

A könyv két főszereplője Dominyika Jegorova (aki az orosz titkosszolgálat tagja) és Nate Nash (CIA), azonban a történet egy pontján az olvasó rájöhet arra, hogy az igazi főszerep valójában nem is az övék, a két szereplő is csupán bábu a kémszolgálatok sakktábláján. A történetben az ő kapcsolatuk lesz a fordulópont, amelyet a két szolgálat szeretne felhasználni a saját céljaik elérése érdekében.

A vörös veréb megnevezés az SZVR (külső hírszerző szolgálat, amely a KGB „utóda”) olyan ügynökeire érvényes, akik speciális (szexuális és erotikus) kiképzésben részesültek, hogy a testüket felhasználva információkat szerezzenek, ügynököket szervezzenek be/állítsanak át magukhoz. A regény részletesen leírja, hogyan zajlik a kiképzés, ezen keresztül pedig azt, hogy az egyik főszereplőnk (Dominyika) milyen módszerekkel dolgozik. A nőnek egyébként szinesztéziás látása van, amely ebben az esetben azt jelenti, hogy az egyes érzéseket színekként látja mások körül, ezekből pedig képes következtetéseket levonni a másik karakteréről. (Ez máskülönben a valóságban is létező és vizsgált érzékelési forma.)

A regényt mindazoknak tudom ajánlani, akik szeretik a lassabb folyású kémtörténeteket/thrillereket. A regényből készülő filmet 2018-ban fogják bemutatni Jennifer Lawrence főszereplésével. (N. Juhász Tamás)

Az MA PKK idei harmadik könyvbemutatójára 2017. október 16-án került sor a Selye János Egyetem Tanárképző Karának kari olvasójában. H. Nagy Péter Médiaterek Lady Gaga korában c. könyvét Keserű József mutatta be, majd ezt követően Baka L. Patrikkal közösen beszélgettek a szerzővel, mely beszélgetésről Rácz Vince készített rádiófelvételt. Keserű kiemelte, hogy a könyv egyedülálló teljesítménynek számít a kortárs magyar nyelvű irodalom- és médiaelméleti diskurzusban. A kötet borítója a kép és szöveg együttes játékán alapszik: ahogy a könyvtől távolodva a pixeles kép egyre élesebbé válik, akként kapunk egyre élesebb képet Lady Gaga művészetéről is, aki a kötet folyamán többször is átrendeződik. A Médiaterek módszertani szempontból szorosan kapcsolódik a szerző Alternatívák c. könyvéhez azáltal, hogy egyes szövegrészek átemelődnek és új kontextusba helyeződnek. H. Nagy Péter korszerű eszközökkel közelít a populáris kultúra jelenségeihez, miközben nem csupán az irodalomra fókuszál, hanem egyedülálló módon kapcsolja össze a bölcsészgondolkodást és a természettudományokat, emellett pedig folyamatos kritikai gondolkodásra ösztönöz. Miután Keserű József részletesen bemutatta a könyvet, Baka L. Patrikkal közösen folytattak inspiráló és mélyenszántó, interdiszciplináris eszmecserét a szerzővel, melyben Lady Gaga művészetének megközelítésein túl szó esett a többpólusú popkultúráról, a populáris irodalom mediális és intézményes szempontjairól, Kittlerről, Bacigalupiról, Darwinról és még Petőfi Sándor ubikvitásra épülő médiastratégiájáról is. Az emelkedett hangú kötetbemutatót a SJE rektora, Juhász György is megtisztelte jelenlétével. (Vida Barbara)

A Twilight Saga és A burok című könyv írónőjét vélhetően senkinek sem kell bemutatni. A young adult kategóriában híressé vált Meyer legújabb regényében a tudomány felé evez, s vele együtt mi is belekóstolhatunk többek között a kémia, a molekuláris biológia és az orvostudomány rejtelmeibe. Nem kell azonban megijednünk, Meyer nem kívánt kemény kémregényt írni, és szerencsére, nem is tálalja akként munkáját. A szöveg tudományosabb részeinek kidolgozásához ő maga is szakemberek segítségét kérte, többek között konzultált egyetemi tanárokkal, nyugdíjazott különleges ügynökkel, őrmesterrel, tengerész altiszttel.

Az írónő ebben a könyvében is inkább a romantikus szálra és a karakterábrázolásra fektette a hangsúlyt, a regény tudományos része háttérbe szorul, így takargatva a felszínes megoldásokat. Ha azonban elfogadjuk, hogy az opusnak nem célja kémikusokat faragni olvasóiból, s hogy az elolvasásával nem sok új ismeretre fogunk szert tenni sem a vegyészet, sem pedig az orvostudomány terén, annál inkább fogjuk értékelni a szereplők részletes kidolgozását, a humort, vagy az önálló, céltudatos női főszereplőt, akinek a Twilight Saga Bellájával ellentétben semmiféle védelmező hősre nincs szüksége, sőt, a szerelmes férfi inkább hátráltató jelleggel bír, hiszen ez esetben még őt is a nőnek kell megvédenie/ gondoskodnia róla. Alex (eredetileg nevén Juliana) már az egyetemen sem bővelkedett szociális kapcsolatokban, később pedig a kormánynak dolgozott, így vált a szakma legprofibb vallatójává. Halálos vegyületeit később saját maga megvédésére kényszerű használni, miután volt munkaadói sorozatosan az életére törnek. A regény tehát betekintést enged egy bujdosó kínvallató mindennapjaiba, akinek életét a folytonos helyváltoztatás, névcsere, készenlét és paranoia határozza meg.

A regény tökéletesen hozza azt, amit ígér: rengeteg akciót, izgalmakat, váratlan fordulatokat. A történet lineárisan bontakozik ki, lépésenként haladunk előre egy jól megtervezett kompozícióban, mely a regény háromnegyedénél ér a tetőpontra, majd egy közel százoldalas végjátékban kerekíti le és fűzi helyére a szálakat. A történet egészében véve túl idealizált és optimista, ami ugyancsak nem ad okot meglepődésre, ha szemünk előtt tartjuk a műfaj sajátosságait és a megcélzott olvasóközönség kívánalmait.

Összességében elmondható, hogy A vegyész remek szórakozást nyújthat mindazoknak, akik már eddig is szerették Meyer stílusát, kedvelik a veszéllyel, akciókkal és humorral teli szerelmi történeteket, és nem bánják, ha a regény elolvasása után éppolyan tudással fognak rendelkezni a vegyészetről, mint annak előtte. (Vida Barbara)

Leah Stevens, miután korábbi munkáját, az újságírást kényszerből maga mögött hagyta, tanárként helyezkedik el egy kisvárosban. Egy napon nem várt események zavarják meg a városka életét: egy lány testére bukkannak a tó partján, ugyanakkor váratlanul nyoma vész Leah lakótársának és barátnőjének, Emmy Greynek. A szálak – ahogyan azt sejteni lehet – egy idő után összeérnek. De vajon mi köze van (van-e egyáltalán köze) Leahnak a két esethez?

Megan Miranda második felnőtteknek írt regénye egy fontos társadalmi problémát, a nők zaklatásának, illetve fizikai és lelki bántalmazásának kérdését állítja középpontba. Leah a következőket mondja ezzel kapcsolatban a regény elején: „Az elmondandó történet célja, tudtam jól, hogy az emberek törődni kezdjenek vele, az ő [az eltűnt Emmy] oldalára álljon a nyilvánosság, és ennek az eltűnt lánynak az arcában lássanak mindenkit, akit valaha szerettek.” Nem nehéz e szavakat a regény egészére vonatkoztatni; Leah szenvedélyesen nyomoz a tettes után, és egyetlen célja van: a nyilvánosság elé tárni az igazságot. Mindeközben az olvasó mélyen átérezheti – még ha csak közvetve is – a zaklatásnak és erőszaknak kitett nők kiszolgáltatottságát.

De ha csak ennyiről lenne szó, még simán lehetne rossz regény A tökéletes idegen. Az, hogy fontos társadalmi kérdést jár körül, önmagában nem szavatol az irodalmi színvonalért. Megan Miranda azonban érti a dolgát. A regény második felében olyan csavarokat dob be, amelyek kibillentik a kezdeti kérdésirányt, és egészen más irányba viszik a cselekményt. Ennek köszönhetően sokkal több lesz a regény a bántalmazott nők helyzetét bemutató tablónál, miközben az elcsépeltnek tűnő cím is váratlan jelentésekkel gazdagodik. Az olvasó így nemcsak okul, de közben remekül is szórakozik. Kell ennél több? (Keserű József)

Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

meghív minden kedves érdeklődőt

H. Nagy Péter Médiaterek Lady Gaga korában

című könyvének bemutatójára.

A könyvet bemutatják és a szerzővel beszélgetnek:

Baka L. Patrik és Keserű József

Selye János Egyetem, Tanárképző Kar, kari olvasó (506-os terem) 2017. október 16., 15:00 óra

H. Nagy Péter legújabb könyvecskéje, a Médiaterek Lady Gaga korában trilógiát alkot ugyan a Szisztematikus káosz és a Piknik az aknamezőn c. opusokkal, de koncepcióját tekintve eltér azoktól. Homogénebb szövegfelület, az Új Szó Szalon mellékletében az utóbbi két évben megjelent írásokat tartalmazza (nem 10-12 év terméséből kialakított válogatás). Az egyes darabok sorrendje nem kötött, a témák vissza-visszatérnek, az összekötőerő Lady Gaga tevékenysége, illetve a gagaizmus alakzata. A másik két kötet tagline-ja anno így szólt: „Ennek a helyes kis könyvecskének az égvilágon semmi jelentősége sincs.” A Médiaterek Lady Gaga korában bemozdítja ezt a jópofa állítást, mert Gagáról éppen az nem állítható, hogy jelentéktelen lenne. Innen nézve a könyvecske – szerény körülmények között, de olykor tanulmányvázlatnak is beillő módon – a popkultúra átrendeződéséről ad hírt. Ötven laza gondolatmenet, mely szórakoztatva tanít. Némelyik annyira agyas és ügyes, hogy az ember csak pislog: hogy juthat valakinek ilyesmi az eszébe. Tehát ha valakit az is érdekel, hogy a medveállatkától hogyan juthatunk el Gagáig, akkor ezt feltétlenül látnia kell. (HO)

John Scalzi: Vörösingesek

„– Ha vége a műsornak, akkor mindennek vége – figyelmeztette Hester.

– Nem, amikor a Narratívának nincs ránk szüksége, mi akkor is létezünk.”

Scalzi mester regénye hadat üzen a klasszikus űroperák alibista megoldásainak, s így mindennek, ami az irányzatot és vele a sci-fit úgy általában sokáig a peremre szorította. Az áttöréshez, a ponyvajelleg elhagyásához a múlt tapasztalatai szerint elsősorban arra volt szükség, hogy maguk a szerzők kezdjék el komolyabban venni a munkájukat: ne pusztán szürreális ötletek tárháza legyen mindaz, amit tudományos fantasztikumnak hívunk; ne csak a szóösszetétel második alkotóeleme érvényesüljön, hanem az első is. Így juthattunk el odáig, hogy a műfaj elkezdje gúnyolni saját eredőit, ezzel is igazolva azok meghaladottságát. És bár tűnjön ez elsőre paradoxnak, mindezzel együtt is tiszteleg előttük: meghaladni és kifigurázni ugyanis csak olyasmit lehet, aminek eleve jelentősége van, elvégre máson nem is volna működtethető ez az eljárás.

A Vörösingesek azonban korántsem csak egy szürreális szatíra – bár a humora és cinizmusa egyszerűen fenomenális –, de a posztmodern sci-fi egyik alapköve is, elvégre hasonlóképp újítja meg a műfajt, mint tette azt Lev Grossman a fantasyvel, Neil Gaiman a mitológiával vagy László Zoltán az SF teljes zsánerspektrumával: megcsavarja, másként láttatja, új irányból közelíti meg az alapanyagot, és közben nem hagyja ki az akadémia által körülbástyázott szépirodalmiság dimenzióját, megoldásait, nyelvi érzékenyégét sem. A határátlépés mű és valóság között, vagy legalábbis a szövegen belül is megteremtett alá és fölérendelt rétegek elmaszatolása mégis csak azáltal válhat olyannyira hangsúlyossá, hogy hőseink felteszik a lét bizonytalanságára vonatkozó egzisztenciálfilozófiai kérdéseiket, és rájönnek: a sok képtelen bevetés, értelmetlen halál, tudatosított klisé, mintázat és ok-okozatiságot felrúgó esemény egyetlen magyarázattal indokolható csak, azzal, hogy ők maguk pusztán egy igénytelen TV-sorozat hősei… bocsánat, mellékszereplői.

A cyberpunk nyomán a Vörösingesek a „serialpunk” megalapozója – önreflexiókkal telített nyelvét 90%-ban dialógusok uralják, ezzel is igazodva a megidézni kívánt tévésorozat-jelleghez – statisztáink fölött pedig a Narratíva, a (sorozat)szerzői akarat tornyosul transzcendens hatalomként, s a tét az, hogy sikerülhet-e az epizódok vakfoltjaiban megtalálni azokat a lehetőségeket, melyek révén ez az isteni lény, az író rábírható arra, hogy ne mészárolja le olyan válogatottan balfácán módokon mindazokat, akiknek az élete a cselekmény fősodra szempontjából oly jelentéktelen.

Ha Gaiman vámpírikus Hófehérke-újraírása ellehetetlenítette, hogy még egyszer úgy, olyan gyermekien lássuk azt a mesét, mint korábban, akkor a Vörösingesek eléri, hogy a statiszták halála ne pusztán csak egy könnyen felejthető töltelék legyen, mind az író, mind pedig a befogadó számára, hanem tényleges halál. Elvégre bár mi magunk is főhősei vagyunk a saját életünknek, egy rajtunk túlható Narratíva számára mégsem többek vörösingeseknél.

Scalzi műve direkt és indirekt módon is kommunikál az űroperák nagyjaival. Címével például hidat emel a Star Trek megoldása felé, miszerint a vörös viselet csak azoknak a karaktereknek járt, akik előbb-utóbb áldozatai lettek az egyes epizódok narratívájának. Ebben a könyvben tehát ők, a mindenkori vörösingesek állnak a fókuszban: mellékszereplőként válnak főhősökké.

A kötetet három kóda zárja, egyes szám első, második és harmadik személyben írva, első olvasatban azokról a hatásokról, amelyeket főhős vörösingeseink a valóságos figurákra gyakoroltak – akik persze a befogadó felől nézve ugyancsak fiktívek és a regény arányaira alapozva éppúgy statiszták –, második olvasatban pedig arról, hogy egy mű – szóljon bármely médium „nyelvén” – miként hathat ránk, megváltoztatva akár azt a súlyozást is, amellyel a világ eseményeit értékeljük. Elvégre, ha a kedves olvasó aktuálisan stresszel valamin, szerény véleményünk szerint már az is jó hatással lehet, ha az egyik vörösinges üzenetére gondol: „– Magának van komoly baja? – horkantott Hester. – Maga legalább nem kitalált személy. Képzelje el, mi mit érzünk.” (Baka L. Patrik)