John Scalzi: Vörösingesek
„– Ha vége a műsornak, akkor mindennek vége – figyelmeztette Hester.
– Nem, amikor a Narratívának nincs ránk szüksége, mi akkor is létezünk.”
Scalzi mester regénye hadat üzen a klasszikus űroperák alibista megoldásainak, s így mindennek, ami az irányzatot és vele a sci-fit úgy általában sokáig a peremre szorította. Az áttöréshez, a ponyvajelleg elhagyásához a múlt tapasztalatai szerint elsősorban arra volt szükség, hogy maguk a szerzők kezdjék el komolyabban venni a munkájukat: ne pusztán szürreális ötletek tárháza legyen mindaz, amit tudományos fantasztikumnak hívunk; ne csak a szóösszetétel második alkotóeleme érvényesüljön, hanem az első is. Így juthattunk el odáig, hogy a műfaj elkezdje gúnyolni saját eredőit, ezzel is igazolva azok meghaladottságát. És bár tűnjön ez elsőre paradoxnak, mindezzel együtt is tiszteleg előttük: meghaladni és kifigurázni ugyanis csak olyasmit lehet, aminek eleve jelentősége van, elvégre máson nem is volna működtethető ez az eljárás.
A Vörösingesek azonban korántsem csak egy szürreális szatíra – bár a humora és cinizmusa egyszerűen fenomenális –, de a posztmodern sci-fi egyik alapköve is, elvégre hasonlóképp újítja meg a műfajt, mint tette azt Lev Grossman a fantasyvel, Neil Gaiman a mitológiával vagy László Zoltán az SF teljes zsánerspektrumával: megcsavarja, másként láttatja, új irányból közelíti meg az alapanyagot, és közben nem hagyja ki az akadémia által körülbástyázott szépirodalmiság dimenzióját, megoldásait, nyelvi érzékenyégét sem. A határátlépés mű és valóság között, vagy legalábbis a szövegen belül is megteremtett alá és fölérendelt rétegek elmaszatolása mégis csak azáltal válhat olyannyira hangsúlyossá, hogy hőseink felteszik a lét bizonytalanságára vonatkozó egzisztenciálfilozófiai kérdéseiket, és rájönnek: a sok képtelen bevetés, értelmetlen halál, tudatosított klisé, mintázat és ok-okozatiságot felrúgó esemény egyetlen magyarázattal indokolható csak, azzal, hogy ők maguk pusztán egy igénytelen TV-sorozat hősei… bocsánat, mellékszereplői.
A cyberpunk nyomán a Vörösingesek a „serialpunk” megalapozója – önreflexiókkal telített nyelvét 90%-ban dialógusok uralják, ezzel is igazodva a megidézni kívánt tévésorozat-jelleghez – statisztáink fölött pedig a Narratíva, a (sorozat)szerzői akarat tornyosul transzcendens hatalomként, s a tét az, hogy sikerülhet-e az epizódok vakfoltjaiban megtalálni azokat a lehetőségeket, melyek révén ez az isteni lény, az író rábírható arra, hogy ne mészárolja le olyan válogatottan balfácán módokon mindazokat, akiknek az élete a cselekmény fősodra szempontjából oly jelentéktelen.
Ha Gaiman vámpírikus Hófehérke-újraírása ellehetetlenítette, hogy még egyszer úgy, olyan gyermekien lássuk azt a mesét, mint korábban, akkor a Vörösingesek eléri, hogy a statiszták halála ne pusztán csak egy könnyen felejthető töltelék legyen, mind az író, mind pedig a befogadó számára, hanem tényleges halál. Elvégre bár mi magunk is főhősei vagyunk a saját életünknek, egy rajtunk túlható Narratíva számára mégsem többek vörösingeseknél.
Scalzi műve direkt és indirekt módon is kommunikál az űroperák nagyjaival. Címével például hidat emel a Star Trek megoldása felé, miszerint a vörös viselet csak azoknak a karaktereknek járt, akik előbb-utóbb áldozatai lettek az egyes epizódok narratívájának. Ebben a könyvben tehát ők, a mindenkori vörösingesek állnak a fókuszban: mellékszereplőként válnak főhősökké.
A kötetet három kóda zárja, egyes szám első, második és harmadik személyben írva, első olvasatban azokról a hatásokról, amelyeket főhős vörösingeseink a valóságos figurákra gyakoroltak – akik persze a befogadó felől nézve ugyancsak fiktívek és a regény arányaira alapozva éppúgy statiszták –, második olvasatban pedig arról, hogy egy mű – szóljon bármely médium „nyelvén” – miként hathat ránk, megváltoztatva akár azt a súlyozást is, amellyel a világ eseményeit értékeljük. Elvégre, ha a kedves olvasó aktuálisan stresszel valamin, szerény véleményünk szerint már az is jó hatással lehet, ha az egyik vörösinges üzenetére gondol: „– Magának van komoly baja? – horkantott Hester. – Maga legalább nem kitalált személy. Képzelje el, mi mit érzünk.” (Baka L. Patrik)
