MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

A közelmúlt egyik nagy alternatív történelmi sikere, Ben H. Winters Földalatti Légitársasága egy olyan Amerikába invitálja olvasóját, ahol az Abraham Lincoln elleni merényletre nem a polgárháború után, hanem még a nagy szabadságharcos elnökké választása előtt kerül sor. Ez a divergáló pont egy olyan dominóeffektus elindítója lesz, mely során az alternatív világban a gyászoló Észak nem kényszeríti rá akaratát a rabszolgatartó Délre – annak képviselői is visszatérnek a Kongresszus falai közé –, hanem kompromisszumot köt vele. A jogilag is bebetonozott megegyezés okán aztán nem kerül sor sem a polgárháborúra, sem a fekete rabszolgák felszabadítására, egészen napjainkig. Az így körvonalazódó világ az USA „ideát” tapasztalt jelenéhez képest tehát egyértelműen disztópikus, és ellentétes az Egyesült Államok szabadságon s egyenlőségen alapuló szemléletével. Mindezen felül persze görbe tükröt is állít azon rasszista megnyilvánulások és előítéletek elé, amelyek mindmáig részei a jelenünknek – korántsem csak a bolygó átellenes oldalán –, s odafigyel arra is, „hogy megmutassa, a politikai megalkuvás, a társadalmi normák ilyetén torzulása következtében maguk az emberek mint személyek, milyen ideológiát követnének. Mindezt roppant kicsiben, teljesen az utcaszintről közvetíti felénk”.

A Földalatti Légitársaság profán módon szembesít a rabszolgaság kérdésével, a bőrszín alapján való megkülönböztetéssel, a regény kulcsszava mégis a hagyomány lesz. Az alkotmány által megszilárdított, sérthetetlen hagyomány, amivel a rabszolgatartók az alternatív jelenig takaróznak, ha privilégiumaikról van szó. A törvény hatalma ilyenformán a legfőbb fenyegető erőként lepleződik le, ami ha legalizálja az embertelenséget, annak elkövetőit egyszersmind fel is menti a bűn alól. Ezt igazolja bármelyik szélsőséges ideológia vagy fanatikus hitrendszer működése, melyek mindenkor az önmaguk által önmaguknak megteremtett keretrendszert használják kikezdhetetlen hivatkozási alapul. Winters műve a direkte szemléltetett rabszolgaság révén az elnyomás különböző fajtáival szembesít; a modernkori rabszolgaság többdimenziós jelenségként kerül prezentálásra, ahol a bilincs helyét a pénz hatalma veszi át. Innen nézve pedig mindegy, hogy az emberi értéküktől megfosztott szexrabszolgákról, a társadalmanként eltérő mélységű és milyenségű női másodrendűségről, a hindu kasztrendszer brutális megkülönböztető erejéről vagy épp a gyári munkások mókuskerékszerű életéről beszélünk.

A Kemény Négyek – ezek Winters univerzumának mindmáig rabszolgatartó államai, Louisiana, Mississippi, Alabama és az egyesült Karolina – cégeinél nem csak feketék dolgoznak, de fizetett fehérek is, akik bár szabadon közlekedhetnek, a számukra kirendelt lakások és az azok után fizetett járulék mégis szorosan a vállalatokhoz fűzik őket. Az egyikük voltaképpen úgy érvel saját szabadsága mellett, hogy közben épp feszes megkötéseit leplezi le:

– Billy, bármikor bemehet a városba?

– Még szép. Naná. – Gyanakodva fürkészett az asztal túloldaláról. A cigi a szája sarkában lifegett. – Haver, én nem vagyok rabszolga. Csak ki kell csekkolnom, meg kell mondanom, hova megyek, mikor jövök, aztán, ha visszajöttem, becsekkolok.

Mindez pedig már szoros párhuzamot mutat a mi jelenünk szabadságával is. Mintha az, hogy az egykori ültetvényes gazdaságokat – vagy épp nemesi birtokokat – most vállalatoknak hívják, a rabszolgákat – esetleg jobbágyokat – pedig dolgozóknak, csak fogalmazásbeli, árnyalatnyi különbség lenne. Egy-egy tétova lépcsőfok egy hatalmas toronyban, amit a hierarchia bástyájának hívnak. (Baka L. Patrik)

A teljes elemzés a Prae 2017/4-es számában olvasható.

Az Expedíció középpontjában a titokzatos X Térség áll, ahol nagyjából harminc évvel ezelőtt történt valami: „Az X Térség valaha annak a kiterjedt ősvadonnak volt a része, amely egy katonai bázis mellett terült el, míg harminc évvel ezelőtt a nehezen meghatározó és meghatározott Esemény a határ túlfelére nem rekesztette.” Hogy mi történt pontosan, mi változott odabenn, azt igazából senki sem tudja. Az Esemény megjelenésekor hatalmas port kavart fel, de az elmúlt idő során teljesen kiveszett a közbeszédből, s azóta a Déli Végek nevű társaság felügyeli a területet.

Magáról a társaságról és az X Térségről csak minimális információkat kapunk. Megtudjuk, hogy a Térség egyfajta karanténban van elzárva, hogy se ki, se be ne juthasson senki és semmi. A Térség leginkább egyfajta ősvadonra emlékeztet, de mivel korábban emberek is laktak a területén, vannak nyomai a civilizációnak. Megtudjuk, hogy a Déli Végek több expedíciót is indított az X Térség felderítésére. Ezekre az expedíciókra hosszas és meglehetősen érdekes módon válogatják ki a tudósokat. A kiválasztott kevesek öntudatlanul, hipnózis hatása alatt lépik át az X Térség határát, melynek puszta elérése négynapos gyalogtúrát igényel. Az X Térségbe tilos bármilyen modern eszközt bevinni – hogy miért, azt nem kötik az orrunkra.

A regény felütése nem győzi hangsúlyozni, hogy itt egy tudományos expedíció zajlik, az olvasó figyelme azonban fennakad néhány furcsaságon. A négy tudósból álló csapat minden felkészültség ellenére a teljes bizonytalanságba érkezik. Bizonytalan a küldetés célja (felgöngyölíteni az X Térség „rejtélyeit”), ideje (pár nap, pár hónap, de akár pár év is lehet), ráadásul a látszólagos profizmusnak ellentmond, hogy órát és iránytűt (a vadonba indulók két legalapvetőbb felszerelését) nem vihetnek magukkal. A bizonytalanságot csak tetőzi, hogy a csapat egyik tagja – az ötödik tudós, a nyelvész – még a határ átlépése előtt eltűnik. A csapat vezetője, a pszichológus szerint „meggondolta magát”. A négyfősre zsugorodott (pszichológus, geodéta, antropológus, biológus) csapat ráadásul teljesen magára van utalva: az egyik legfontosabb szabály, hogy az X Térségből semmi módon nem kezdeményezhetnek kapcsolatot a külvilággal, nehogy útnak indítsanak valamiféle fertőzést.

Az expedíció feje fölött Damoklész kardjaként lebeg a korábbi csapatok kudarcának súlya is: kevesen tértek vissza, akik pedig igen, teljesen kifordultak korábbi énjükből. (…) Az egész könyv a keresésről, az értelmezésről és végül annak teljes kudarcáról szól. A művelet ráadásul megkettőződik, mert ahogy főhősünk az X Térségen próbál meg fogást találni, úgy mi, olvasók, VanderMeer prózáján keresünk fogásokat. És bár akadnak fogódzók, ezek legtöbbje nem visz előre, sőt sokszor hamisnak, téves prekoncepciónak bizonyulnak. És itt kell visszatérnünk az angol címhez: Annihilation, vagyis Megsemmisítés – ez kell a továbblépéshez. A megérteni próbált létező ugyanis annyira idegen, hogy a jelenlegi fogalmainkkal nem vagyunk képesek felfogni. Minden próbálkozás tévesnek bizonyul, és mindenki a saját egyedi módján hibázik, attól függően, milyen előfeltevésekkel lát neki a feladatnak. Csak ezek teljes lebontásával, a prekoncepcióink, sőt talán a teljes személyiségünk megsemmisítésével léphetünk előre és remélhetjük bármiféle kommunikáció lefolytatását. Hogy ez az áldozat megéri-e? Az már egy másik kérdés. (Hegedűs Norbert)

A teljes elemzés az Opus 52-ben és itt olvasható.

A science fiction keretein belül az idegenségről többféle módon gondolkodhatunk, ahogy erről Brandon Hackett Xeno c. regénye is tanúskodik.

Fizika/kozmológia. A féregjárat vagy a téridő-görbület valamilyen más extrém formája az egyetlen reményünk a gyors csillagközi utazásra, egy féregjáratokkal átszőtt univerzum képe pedig elég monumentális ahhoz, hogy még a galaktikus méreteket is meghaladjuk. A Xeno egy mesterségesen létrehozott féregjárat-hálózat, egy félelmetesen fejlett technológia szerepeltetésével kozmológiai léptékűvé alakít át egy űrkalandot, ezzel áttekinthetővé teszi a világegyetemet, de ugyanezzel a megoldással olyan helyként is felvillantja, amely emberidegen.

Biológia/kémia. Az emberiség számára alig van fontosabb a földönkívüli életnél, ám tudjuk, hogy egy idegen bolygón, tőlünk akárhány fényévnyire a kémiai-biológiai viszonyok másképpen is létrehozhattak darwini evolúcióra képes önreprodukáló rendszereket, az eltérő közeg pedig eltérő tudatokat eredményezhetett (a kommunikációt felejtsük el). A Xeno idegen fajai közötti hasadás ezt a jelenséget univerzálissá növeli, míg a kényszermigráció a fajok közötti relatív hasonlóságon alapul, a migrációt irányító és a galaktikus rendszert romboló entitások viszont ellehetetlenítik az antropomorf megközelítést, sőt a rendszert fenntartó funkció túlmutat nem csak az emberen, de a biológián is.

Társadalom/egyén. A xenofóbia egyrészt valamilyen adott társadalmi konstrukció függvénye, másrészt viszont az egyén tudatalattijával függ össze, az agy kétlépcsős modellje szerint ugyanis még a tudatosan deklarált tolerancia mögött is meghaladhatatlanul ott lapul a felszín alatt a fajgyűlölet. A Xeno földi világa, az idegenekkel együtt élő emberi szféra leképezi ezt a kettősséget, a főszereplő, a tolerancia megtestesítője ezzel párhuzamosan egy olyan utat jár be, melyben ott működik a folyamat, ahogy egy ember önmaga számára idegen döntést hoz, így maga válik önmaga számára xenóvá.

Az idegenség rétegzett megjelenítése szempontjából valószínűleg az idegen néven írt Xeno a legjelentősebb magyar sci-fi, mely az összemberi távlat miatt a migráció korszaka után is aktuális marad. (H. Nagy Péter)

Altered Carbon címmel a Netflixen február 2-tól indul a Richard Morgan azonos című regényéből készült sorozat, ez pedig arra ösztönzött bennünket, hogy újra kézbe vegyük a Valós halál Agave Könyvek által nemrég felújított kiadását, és megnézzük, hogy mond-e még valamit „a 2000-es évek legnépszerűbb cyberpunk regénye” (idézet a regény hátlapjáról) a mai olvasónak.

Örömmel jelenthetjük, hogy a regény az elmúlt bő másfél évtizedben semmit sem veszített az aktualitásából. Számos példát lehetne hozni ennek az állításnak az alátámasztására, mi most csak egyet említünk: a tudat digitalizálásának kérdését. Az agy: A te történeted című ismeretterjesztő könyvének „Digitális halhatatlanság” című fejezetében a neves agykutató, David Eagleman így fogalmazza meg a problémát: „mi lenne, ha találnánk valamilyen [...] módszert, hogy hozzáférjünk az agyban tárolt információhoz? Nem kellene az elhunytat visszahozni az életbe, hanem meg kellene találni annak a módját, hogy közvetlenül kiolvashassuk az adatokat. Hiszen végső soron az agy szubmikroszkopikus szerkezete tárolja minden tudásunkat és emlékünket – miért ne lehetne ezt a könyvet megfejteni és elolvasni?” Eagleman a felvetett kérdésre a következő választ adja: „Figyelembe véve a rendelkezésünkre álló számítógépes kapacitást, valószínűnek látszik, hogy egyszer majd elérkezik az az idő, amikor egy működő emberi agy teljes tartalmát átvihetjük egy számítógépbe. Nincs olyan elméleti akadály, amely kizárná, hogy ezt megtegyük. A lehetőséget azonban a realitások talaján állva kell szemlélnünk.”

Richard Morgan regényében ez a tudományos alapokon nyugvó előrejelzés már valóság. Az emberi tudatot képező információhalmazt a koponyaalapba épített tudattok tárolja, amely a test halála után újraburkolható. Más szóval, ha a tudattok nem sérül, csak a test, az elhunyt kaphat egy új testet (akár szintetikusat is). Gond csupán akkor van, ha a tudattok is károsodik, mert ebben az esetben bekövetkezik a valós halál. Ha csak nem használt az illető távmentést, és mentette át az információkat egy másik tárolóba...

A noir elemekkel ragyogóan operáló regény nyomozóját, Takeshi Kovacsot éppen egy ilyen gyilkosság felderítésére kéri fel – maga az áldozat (akinek ugyan a tudattokja megsemmisült, de az utolsó 48 órát leszámítva minden adatot távmentéssel el tudott menteni). Mint látható, a sci-fi elemek nem csupán járulékos tényezői a kriminarratívának, hanem eleve meghatározzák nemcsak a nyomozást és annak módszereit, hanem magát a bűntényt is. Hát valahogy így kell eredeti sci-fi/krimi cross-overt írni!

A műfaji kérdéseken túl a regény számos izgalmas, irodalmon túli problémával is szembesíti az olvasót. Ilyen például az, hogy ha a tudat digitalizálható, akkor milyen a kapcsolat a tudat és a test között. Vajon a test csupán egyszerű burok, ahogy hivatkoznak rá, vagy ennél több? Mennyire határozza meg identitásunkat a testünk és mennyire a tudatunk? Az identitás kérdése egyébként is nagyon hangsúlyosan jelenik meg a regényben, amelyben ilyen gondolatokat olvashatunk: „Gyerekként úgy hittem, létezik egy lényegi én, valamiféle személyiségmag, amely körül a felszíni tényezők anélkül változhatnak, hogy a személyiséged lényegi része sérülne. Később beláttam, hogy ez a feltételezés csupán érzéki csalódás, és részben azoknak a metaforáknak köszönhető, amelyekkel önmagunkat definiáljuk.” Vagy: „– Ki maga valójában? – kérdezte, miután a limuzin a levegőbe emelkedett. Mintha az elmúlt pár napban egy rakás ember kérdezte volna ugyanezt. Majdnem én is elkezdtem töprengeni rajta.” Míg az előbbi idézetből az derül ki, hogy Morgan olvasott Nietzschét, addig az utóbbiból az, hogy remek a humora.

A Valós halál számos további izgalmas kérdést vet fel (pl. hogy milyen jogi megítélés alá esik, illetve milyen büntetést von maga után, ha egy MI követ el bűncselekményt, vagy hogy miként lehet kivédeni a tudatot támadó vírusokat stb.). Richard Morgan regénye merész vízió egy ijesztő jövőről, ahol már nem a haláltól kell a leginkább tartanunk. (Keserű József)

Viszonylag gyakori téma az irodalom berkeiben az emberrablás. Az ilyen nehéz helyzetet az olvasók számára élvezetes újszerűséggel ábrázoló könyvek sorába, J. Fowles Lepkegyűjtője, S. King Tortúrája és Emma Donoghue A szobája mellé bátran odasorolható a Karen Dionne tollából született A lápkirály lánya is.

Ez a regény már a történet és a karakterek szintjén sem hagy bennünket elveszni az unalom ingoványában. Az eseményeket a főhős, Helena elbeszéléséből ismerjük meg, aki immár felnőtt nőként, kétgyermekes anyaként vadászni indul... De nem ám szarvasra vagy medvére! Börtönből megszökött édesapja után indít hősünk egyszemélyes hajtóvadászatot, miközben visszaemlékezések sorából tudjuk meg, milyen volt számára a mocsárvidéken felcseperedni egy öntudatos, bár pszichopata karakterjegyeket mutató indián és egy fogva tartott nő gyermekeként; milyen volt a társadalomtól, a modern világtól elzártan, lassan tudatosítani, hogy anyja nem önként választotta a mocsári kunyhó kínálta viszontagságos életet. Amellett, hogy az obzsibve indiánok kultúrájáról és a lápvidéki életről is megtudhatunk számos érdekességet, véleményem szerint ennek a műnek a valódi ereje másban rejlik. Ám ehhez mélyebbre kell merülnünk a lélek bugyraiba...

Majdnem minden fejezet elején van egy rövid idézet Hans Christian Andersen azonos című meséjéből, melynek alapja az emberekben tomboló kettősség harca. Helenában is ellentétek tépázzák egymást: Az apja iránt érzett, gyermekkorában gyökeredző csodálata és mostani dühös félelme, a jelenje boldog, de szabályok közé szorított családi idillje és múltja vad szabadsága, régi és jelenkori értékrendjének párbaja zajlik a vadászatra induló nőben. Lehet jó egy szörnyeteg leánya?

Fizikai és lelki síkon dúl a küzdelem a lápkirály veszedelmes birodalmában. Határozottan élvezetes és izgalmas dolog elkísérni a főhőst vadászatára, de vigyázat! Ahogy a makacs, mocsári sár ragad az ember bakancsára, úgy tapadhatnak a regény hatására az elménkbe sötét gondolatok nevelésről, emberi természetről és arról, milyen kavargón instabil a jó és a rossz határa.  (Lomboš Kornélia)

Ezekiel Boone: Kirajzás

Az invázió típusú horrortörténetek írói sosem féltek az állatvilág erejét mozgósítani az emberiség ellen. Az ilyen kategóriába sorolható könyvek és filmek világában cápák, medúzák, madarak, patkányok, vérnyulak és darazsak is tizedelték már a népet. Ezekiel Boone pókokat csalt elő a perui őserdő mélyéről, a múlt ködében megkövesedett tojások belsejéből, hogy a szereplők megrázó élményei útján figyelhessük meg pusztító portyázásukat. Milliomos gyomrából előtörő pókáradat, kocogó hölgyet elnyelő nyolclábúakból álló hullámok, tudós gyomrát behálózó anyapók véres vacsorázása is ennek a regénynek az iszonyrepertoárját képezi. Azoknak, akiknek ilyen jelenetektől kedve szottyan az olvasáshoz, csak ajánlani tudom ezt a regényt.

Azonban azok, akik a rémségek mögötti folyamatok értelmezésében lelnek valódi élvezetet, ők sem maradnak szórakozás nélkül. Megfigyelhető a támadók pókokhoz méltóan ravasz, hálózatosan fondorlatos haladása kontinenseken át. Emellett az olvasók betekintést nyerhetnek a politikai bonyodalmakba az emberek védelmében tett óvintézkedések kapcsán, valamint a műben ábrázolt pókrajzás ok-okozatainak tudományos alapú kutatásából is izgalmakkal kecsegtető információkat rejt ez a regény. Kit ne érdekelne egy a méheket, hangyákat és termeszeket is megszégyenítő kiválósággal szervezett póktársadalom rendszere és szinte már katonai profizmussal jellemezhető inváziója egy pókrajongó tudós szemszögéből?

 Ez a regény, kissé lapos, katasztrófafilmek világában már régi ismerősöknek számító karakterei (a mániákus tudós, a kislányát féltő, elvált rendőr, az elszánt újságíró, a világvégétől tartó nyakas civil és a gazdag szociális réteghez tartozó egyének) ellenére, számos nézőpontváltással dinamikussá tett történetszövésével, rémisztő jelenetei terén alkalmazott gyomorforgató részletességével és a leírt események globális hatósugarú szerteágazódásával garantáltan behálózza az embert. (Lomboš Kornélia)

Neil Gaiman: Északi mitológia

G. Beke Margit Északi istenek c. kötete óta nem találkoztam a könyvesboltjaink polcain olyan alkotással, amely nem a mitológia tankönyvek száraz, tárgyilagosan leltárszerű stílusában tárgyalta volna a viking istenek fagyosan mesés világát. Nem csoda hát, hogy amikor értesültem róla, hogy Neil Gaiman feldolgozásában válnak olvashatóvá az északi mítoszok, nagyon megörültem. A könyv elolvasása után kezdeti lelkesedésemből csupán egy félmosollyal tarkított biccentés maradt.

A helyzet az, hogy fejben már elképzeltem, milyen jól illik majd Gaiman lírikusan simulékony stílusa és pajkosan kreatív fordulatok prezentálásával ügyesen bánó mesemondói vénája az északi mitológia történetvilágához. Árnyalatokat, nem zavaróan torzító, de a meglévő alaptörténeteket szépen elmélyítő részletgazdagításra számítottam, de mást kaptam. Az író olyan óvatos finomsággal nyúlt a történetekhez, hogy a bevezetés szövegén kívül a könyvben teljesen elveszett, sőt alig volt jelen a megszokott gaimani nyelv- és történethullámzás. Tehát, ha valaki az író megszokott stílusában szeretne olvasni valamit, akkor ez nem az a könyv.

Azonban tény, hogy ha érdekel valakit az északi mitológia, akkor ebből a kicsiny könyvből megismerheti a viking istenek otthonát, a világfa mellett családfájukat is (különös tekintettel Loki rémületes, ám hasznos gyermekeire), kedvenc tárgyaik és a költészet eredetét, legemlékezetesebb kalandjaikat és világuk vesztének jóslatát. Korrekt, letisztult stílusban újraírt történetek útján gazdagodhat a befogadók képzeletének világa az északi mitológia kincseivel. Az, hogy Gaiman kihasználta ismertségét arra, hogy neve cégére alatt terjessze a régi idők szépségeit, szerintem dicséretes dolog. (Lomboš Kornélia)

Kezdjük egy laza példával a filmkultúra területéről. A Men in Black-produkciók sok-sok sziporkázó ötlettel gazdagították a science fiction repertoárját. A mérettartományokkal való játék (pl. minigalaxis egy macska nyakörvén, civilizáció egy szekrényben), a különféle intelligens fajok keveredése New Yorkban (a popsztárok mint idegenek: Elvistől kezdve Michael Jacksonon át Lady Gagáig) megannyi poénra adott alkalmat.

A széria harmadik darabja mindemellett időutazásos történet: J ügynöknek (Will Smith) egy időhurok kialakulása következtében vissza kell mennie a múltba, hogy megmentse K ügynököt (Tommy Lee Jones, illetve Josh Brolin) és a világot. Az akció természetesen sikerrel zárul, s amikor J visszatér a jelenbe, a médiatér feltöltődik: a New York-i jelenet alatt Jay-Z Empire State of Mind c. slágerének az a részlete szól, amelyet Alicia Keys énekel az említett városról (remekül passzol a szituhoz).

A popkult kezelése mellett van itt még valami, amiért a filmet felidéztük. J küldetésének sikerét ugyanis nagyban befolyásolja egy idegen, Griffin (Michael Stuhlbarg), akinek elképesztő tulajdonságai vannak. Ezek közül is a legfigyelemreméltóbb, hogy ez a lény egyszerre érzékeli a jövő lehetséges kimeneteit. Vagyis úgy él, hogy látja az elágazási pontokból születő alternatívákat. Griffin tehát tudja, amit a kvantummechanikával felvértezett science fiction a 20. század folyamán elsajátított: az események minden lehetséges variációjához egy új történelem tartozik.

Lényegében ez az alapötlet működteti Elan Mastai Felbolydult napjaink c. regényét is, melyben az időutazások következtében egy olyan karakter jön létre, akinek tudatában egymásra rajzolódnak és megőrződnek a lehetséges idővonalak. A saját változataiból álló személyiség kalandja szubjektum- és lételméleti kérdéseket vet föl, de ezeket a mű polimodális közegben (ironikus és tragikus szólamok vegyítésével) tálalja, s teszi hallatlanul élvezetessé.

Van abban valami, ha abból indulunk ki, hogy az időutazásról való beszéd nem nélkülözheti a humort. Még Stephen Hawking és Kip Thorne is eljátszott párszor az időutazásból fakadó kérdések nevetésre ingerlő komponenseivel. Elan Mastai első – metafiktív – regénye ebből a kontextusból szemlélve megüti a mércét, ezért joggal hasonlítják a teljesítményt a néhai kiváló Douglas Adams Galaxis Útikalauz stopposoknak c. mesterművéhez.

E sorok íróját akkor győzte meg erről a dolog végképp, amikor ezt olvasta a 99. oldalon: „Épp most lettem a történelem első időutazója, de nem igazán érzem még át a pillanat nagyságát, mert minden erőmmel azt próbálom megakadályozni, hogy 1965 padlójára hányjam 2016 reggelijét.” És ez csak a kezdet; az első széttartó és széthangzó elágazás. (H. Nagy Péter)

Van egy erdő. Van benne egy ház. A házban lakik egy szörny. Ez a szörny mindenféle élőlényekkel táplálkozik. Például gyerekekkel is.

Nem ismerős ez valahonnan?

De. Minden második horror ezt a sztorit meséli el.

Akkor miért érdekes ez a könyv?

Mert Ania Ahlborn mindezt hátborzongatóan tudja elmesélni.

Olvasás közben újra szembesültem azzal, hogy milyen piszok nehéz lehet horrort írni. Leginkább azért, mert bármerre lépsz, klisékbe üközöl. Mindenhol erdők, elhagyatott házak, szörnyek, zombik, gyerekgyilkosok stb. leskelődnek a gyanútlan a horroríróra. Ember legyen a talpán, aki nem esik bele valamelyik csapdába.

Ania Ahlborn második magyarul megjelent könyve ugyanazt a színvonalat hozta, mint az előző. Az írónő letisztult stílusa ezúttal is rabul ejtett már az első oldaltól kezdve. Felesleges kitérők és kompromisszumok nélkül vitt egyre mélyebbre a sötétségbe. A cselekmény ugyan kevésbé volt csavaros, mint a Vértestvérek esetében, de a feszültségteremtésre így sem lehetett panasz.

Az események két szálon futnak. Az egyikben megszületik a szörny. A másikban eltűnik egy fiú. A kettő közötti kapcsolat sokáig teljesen egyértelműnek tűnik. A regény zárlata azonban mindezt egy – nem teljesen váratlan – fordulattal elbizonytalanítja. Lehet, hogy a szörny csak Stevie fejében létezik (vagy inkább: ő maga a szörny)? Bizonyos jelek erre engednek következtetni. Például, hogy Rosamund és Otto története más betűtípussal íródott. (Talán így akarja a szöveg jelezni, hogy ezek az események egy másik síkon – Stevie képzeletének síkján – helyezkednek el.) De a helyzet mégsem ennyire egyértelmű, hiszen akkor mivel magyarázható Max Larsen halála... Szóval, van min agyalni olvasás után is.

Már a Vértestvérek olvasása során is az volt a benyomásom, hogy Ahlborn úgy tud kegyetlen történeteket írni, hogy közben végig azt érzed, mindez nem öncélú, hanem – a maga sajátosan torz módján – nagyon is emberi. Az írónő ezúttal (is) az egyik legfontosabb emberi kapcsolatot, az anya–fiú viszonyt állítja előtérbe. Három, egymástól eltérő, de alapjaiban nagyon hasonló duót látunk (Nicole–Stevie, Mandy–Jude, Rosamund–Otto), és a maga módján mindegyik történet ugyanabba az irányba mutat. Némileg leegyszerűsítve: lehet egy gyermek bármennyire szörny, az anyja számára sosem lesz az.

Sajnos kevés igazán színvonalas horror olvasható magyarul. Ezért is tartom lelkesítőnek, hogy az Agave Könyvek kortárs horrorregények kiadásába is belevágott. Az eddig kiadott Paul Tremblay, Nick Cutter és Ania Ahlborn regényei azt bizonyítják: van még potenciál a műfajban. (Keserű József)

Az Opus 2017/6-os számában a popkultúra-kutatáshoz kapcsolódóan a következő tanulmányok szerepelnek:

Baka L. Patrik: Keresztek kereszttüzében. C. J. Sansom: Egy bűnös siralmai

Keserű József: „Változtass a paradigmán!” Pierce Brown Vörös lázadás-trilógiája

Molnár Bálint: Ellis-adaptációk

Plonický Tamás: Hajsza heroingőzben – a Trainspotting 2 kritikája

H. Nagy Péter: Hangrobbanások a mesterséges végtelenben: A Blade Runner(ek) érzéki tájai