Az ugye megvan mindenkinek, amikor fokozatosan elsötétül a kép, diszkréten elrejtve előlünk az egymásra talált (és éppen egymás karjaiba omló) szerelmeseket, és a „The End” felirat felvillanása után jóleső érzéssel hátradőlünk (abba az illúzióba ringatva magunkat, hogy a világ talán mégsem annyira szar hely), hogy aztán néhány másodperc után előtörjön belőlünk a kérdés: na jó, de mi történt aztán?
Úgy tűnik, Pierce Brownnak, a rendkívül sikeres Vörös lázadás-trilógia írójának a fejében is valami hasonló motoszkálhatott, mert ugyan Darrow és társai története a Hajnalcsillaggal lezárult (a lázadás győzött, a szerelmesek összeborultak, sőt össze is házasodtak), de arra a nagyon izgalmas kérdésre, hogy mindez a sok szép és jó mennyire volt tartós, a trilógia már nem adott választ.
A káosz évei, amely mintegy tíz évvel a Hajnalcsillag eseményei után játszódik, ezt a kérdést válaszolja meg, mégpedig nagyon szimpatikus módon. Megtudjuk, hogy a háború még nem ért véget (még maradtak hívei a régi rendnek, akik masszívan ellenállnak), hőseink sorsa pedig semmivel sem lett jobb, mint korábban (csak éppen most másfajta nehézségekkel kell szembenézniük). Darrow, aki immár a Köztársaság FőImperátora, egyre megkeseredettebb, mert elege van a háborúból, és haza szeretne végre térni a családjához. Virginia hősiesen vezeti a Köztársaságot, és nemcsak a külső ellenséggel, hanem a belső ellenlábasaival is elszántan küzd. Sevro és Victra pedig ugyan nagy lendülettel vetették bele magukat a családalapításba, de hamar rá kell döbbenniük, hogy szeretteik még mindig nincsenek teljes biztonságban. Röviden szólva tehát: távolról sincs béke és rend a Naprendszerben.
Jó látni, ahogy a tehetséges Mr. Brown könyvről könyvre fejlődik. Míg a Vörös lázadást méltán lehetett népszerű YA-áthallásokkal, az Arany háborút pedig indokolatlan deus ex machinákkal vádolni, addig a Hajnalcsillag már mind világépítésből, mind pedig cselekményszövésből jelesre vizsgázott. A káosz évei pedig emeli a tétet. A YA-kliséket felejtsük el nyugodtan; ez a könyv kőkemény felnőtt irodalom (mindenféle szempontból). Olyan kérdéseket boncolgat, mint: Hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy egy egész Naprendszer a hősének tekint? Meddig maradhatunk hűek a barátainkhoz? Hogyan éli meg a kisember a forradalmat? Van-e olyan eszköz, amely nem megengedett egy háborúban?
A szerző négy nézőpontkaraktert/narrátort mozgat, ami nem kis írói feladat, hiszen mindegyiküknek egyedi hangot kell kölcsönöznie. Darrow továbbra is kulcsszereplő, de nem törpülnek el mellette az újak sem: Lysander, a megbukott Társadalom uralkodójának, Octavia au Lune-nek az unokája; Lyria, a marsi lány, aki Vörösként a saját bőrén tapasztalja meg a lázadás visszásságait; valamint Ephraim, a bűnözővé lett volt katona. Mindegyikük (szó szerint) egyedi színt visz a történetbe, és mindegyikük cselekményszála egyformán izgalmas. Brownt jól láthatóan leginkább a karakterek döntései és azok következményei foglalkoztatják. Ezek a döntések ugyan olykor meghökkentőek, de sosem erőltetettek. A regény sokszor azáltal éri el a kívánt érzelmi hatást, hogy egy-egy cselekményszál nem úgy folytatódik, ahogyan azt várnánk; ez pedig mindenképpen a könyv előnyére válik.
Úgy gondolom, Pierce Brown nem kevés kockázatot vállalt azzal, hogy folytatást írt a Vörös lázadás-trilógiához, hiszen benne volt ebben a bukás (a félresiklás, a színvonalcsökkenés stb.) lehetősége. A káosz évei azonban kiváló folytatás. Olyannyira, hogy a Vörös lázadás saga mostanra – számomra legalábbis – az egyik legepikusabb kortárs SF/F-sorozattá nőtte ki magát. Ha Homérosz ma élne, alighanem valami ilyesmit írna. (Keserű József)