H. Nagy Péter Az univerzum látványa c. írásával
Stephen Hawking népszerűsége töretlen. Minden idők egyik legismertebb tudósa büszkén emlegeti A világegyetem dióhéjban című könyvében, hogy anno szerepelt a Star Trek egyik bizarr jelenetében. „A Star Trek azért olyan népszerű – írja Hawking professzor –, mert biztonságosnak és megnyugtatónak ábrázolja a jövőt. Én magam is egy kicsit Star Trek-rajongó vagyok, ezért könnyen kötélnek álltam, amikor rá akartak venni, hogy vállaljak szerepet az egyik jelenetben, amelyben Newtonnal, Einsteinnel és Data parancsnokkal pókerezem. Megvertem mindannyiukat, de sajnos közben megszólalt a vészjelző, így nem tudtam bekasszírozni a nyereményemet.”
Időzhetnénk az ehhez hasonló szellemes példáknál (vagy az olyan közvetett kapcsolatoknál, mint Az idő rövid története a Donnie Darko című alkotásban), de most más a dolgunk. 2012-ben ugyanis megjelent DVD-n a mester 2010-ben, a Discovery Channel jóvoltából készült, Az univerzum, ahogy Stephen Hawking látja c. filmsorozata. „Hawking – olvasható a kiadvány hátlapján – igazi géniuszként tárja fel az űr és az idő rejtélyeit; megosztva velünk az eredetünkről, a természetről, a planétánkra váró lehetséges világvégéről, és a kozmoszról alkotott teóriáit. Lenyűgöző elméletei az időutazás lehetőségeit boncolgatják, más bolygók elképzelt élőlényeinek életét vázolják fel, megengedve annak lehetőségét is, hogy e lények akár végzetes fenyegetést jelenthetnek az emberiség számára…”
Hawking szédületes repertoárját szemlélve sokfelé kalandozhatnánk, de csak egyetlen jelenségre összpontosítsunk. Méghozzá egy látványelemre. A film persze hemzseg a bravúros vizuális megoldásoktól. Ez többek között annak köszönhető, hogy a valós felvételeket (pl. a NASA anyagait) olyan animációkkal egészíti ki a stáb, melyek képesek bepillantást nyújtani a nehezen elgondolható (fejben szinte utánképezhetetlen) mérettartományokba. Ilyen például a kvantumhab szemléltetése a nagyon-nagyon-nagyon kicsi mérettartományban, vagy az univerzumunk szerkezetének nagyléptékű bemutatása. Nézzük az utóbbit.
A filmsorozat harmadik, A világegyetem című részében van egy elképesztő snitt, amelyben különleges perspektívából láthatjuk a világegyetemben eloszló anyagot. Hawking a következőket mondja: „Amit most látnak, az a kozmosz. Minden egyes aprócska fénylő pont egy egész galaxis, amelyek mindegyike körülbelül négyszázmilliárd csillagból áll. Ilyen képet csak a legmodernebb szuperkomputereknek köszönhetően alkothatunk az univerzumról. Szerintem leírhatatlanul gyönyörű. A megszámlálhatatlan galaxis végeláthatatlan hálót alkot, amerre csak a szem ellát.” Tegyünk egy kísérletet? Megpróbáljam leírni más szavakkal a látványt? Ez valószínűleg hamvába hullt vállalkozás lenne, mert a nyelvi médium máshogy működik, mint az audiovizuális.
A látvány térbeli kiterjedése, az egyidejűség elve, a közvetlen rámutatás olyan megoldásokra ad lehetőséget a mozgóképes alkotásban, melyek elmondva inkább azzal szembesítenek, hogy a vizuális jelek szavakba foglalása bizony nem könnyű. Ilyen értelemben is az univerzum megpillantása médiumhoz kötött. (Elsődleges értelemben pedig azért az, mert a médiában is helyet kapó űrfelvételek ún. multispektrális látványként váltak érzékelhetővé. Ennek lényege, hogy négyféle űrteleszkóp-felvételt egyesítenek, vagyis egyidejűleg láthatjuk az infravörös és az ultraibolya tartományokat, a látható fényt és a röntgensugárzást.) Ráadásul a számítógépes grafika olyan képanyagban komponálja meg a galaxisok hálózatát, amely ebben a formában meg sem pillantható; a képsíknak ugyanis nincsen centruma, a perspektíva pedig folyamatosan elmozdul. Mindez azonban tökéletesen érzékelteti azt az elvet, hogy az univerzumban bármerre is nézünk, ugyanazt látjuk. Fénylő pontok tömkelegét, csillaghalmazokat, galaxisok csodálatos mintázatát. És többek között éppen Hawkingnak (és kozmológusok nemzedékeinek) köszönhető, hogy értjük is, amit látunk.
Menjünk tovább. Talán nem túl meglepő, de Hawking professzor az írók körében is igen népszerű. Minden idők egyik legvagányabb űroperájában, Dan Simmons Hyperion című mesterművében található a következő utalás: „A Hegemónia megfigyelőállomásai észlelték ugyan a Számkivetettek Hawking-örvényét, azonban csak egy újabb vándorrajnak vélték, amely úgysem fog fél fényévnél közelebb merészkedni a Bressiai-rendszerhez. Ehhez képest a Számkivetettek elvégeztek egy egyszerű pályamódosítást, amit a megfigyelők már csak akkor vettek észre, amikor a raj az Oort-felhőbe ért, és ótestamentumi csapásként zúdultak le a Bressiára.” A Hawkingról elnevezett – fiktív – kozmológiai jelenség ezek szerint a távoli jövőben is őrizni fogja a tudós emlékét. (Akárcsak a Greg Egan Diaszpóra című regényében is emlegetett – ám nem kitalált – Hawking-sugárzás.)
Az ehhez hasonló megoldásokra sok-sok példát lehetne hozni (pl. Robert J. Sawyer WWW-trilógiájában Hawking háttérszereplő), a közelmúltban azonban készült egy olyan regény, amelyben a tudós neve egy fontos összefüggésben többször előfordul. Arthur C. Clarke és Stephen Baxter közösen írt műve, a Régmúlt napok fénye egy olyan médium létrehozásának a történetét beszéli el, amely lehetővé teszi, hogy a múlt minden eseménye visszanézhetővé váljon. Ez a médium egy féregjárat-technológián alapuló időlencse. A szöveg Hawkingot referenciaként kezeli, s ezzel is megnyitja a fikció terét a tudomány irányába. Ebben az utalásrendszerben a legfontosabb részlet a következőképpen hangzik. (Hosszabban idézem.)
„Nagyon úgy fest, hogy a jó öreg Hawkingnak igaza volt az időbeli egymásutániság védelmét illetőleg. A fizika törvényei egyszerűen nem adnak zöld utat az időben visszafelé működő időgépnek. A múlt egy relativisztikus blokkuniverzum, a jövő kvantumbizonytalanság, a kettő pedig a jelenben találkozik… ami feltételezésem szerint egy kvantumgravitációs határfelület… […] Valahogy úgy képzeld el, hogy a múlt egy sodródó jégtábla, amely a cseppfolyós jövőt bitorolja. És minden egyes esemény, örökre helyhez kötve, belefagyott a kristályszerkezetbe. Ami a lényeg, hogy ezen a bolygón én mindenkinél jobban tudatában vagyok annak, hogy a múlt megmásíthatatlan… féregjáratokon keresztül megfigyelhető ugyan, de állandó.”
Nos, ez a részlet kicsinyítő-tükörszerűen tartalmazza a regény koncepcióját, párbeszédbe lép a kortárs tudománnyal, ugyanakkor Hawkingra hivatkozva támasztja alá az időről alkotott képet. Természetesen az időutazással kapcsolatos kérdések a fentebb tárgyalt filmben is megjelennek, az ún. Kronológiavédelmi Sejtés bemutatásának pedig Hawking külön gondolatmenetet szentel. Ez a hipotézis azt mondja ki, hogy a fizika törvényei meggátolják a zárt időszerű görbék létrehozását. „Rengeteg jel utal arra – írja Sean Carroll Most vagy mindörökké című könyvében –, hogy ezen állítás igazságtartalma igen magas, jóllehet konkrét bizonyítással nem rendelkezünk.” Az idő iránya mindenesetre igazolni látszik Hawking Sejtését.
Clarke és Baxter regénye remek példája a science fiction azon válfajának, amelyik komolyan veszi a tudomány eredményeit, és azokat extrapolálja a jövőre. Emellett eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha létezne egy olyan technológia, amellyel bepillanthatunk a múlt univerzumába. Alkalmas lenne például arra, hogy tisztázzuk, melyik történt meg valójában a bibliai események közül. Igen nagy hatású készülék lenne az biztos, s ennek a teljes információszabadságnak a felforgató jellegét fel is tárják a szerzők az adott műben. A Régmúlt napok fénye tehát arról is szól, hogy miként bánjunk a tudománnyal. És ha ez az utóbbi szóba kerül, akkor Stephen Hawking neve azonnal fölmerül… Hiszen nem csak az univerzumot, de a benne elfoglalt helyünket is Hawking szemével látjuk.