Ha az ember (úgy általában) szeret sci-fi-novellákat olvasni, és már volt szerencséje Ted Chiang (Életed története és más novellák) és Ken Liu (A papírsereglet és más történetek) könyveihez, jól tudja, hogy időnként érdemes visszatérni Philip K. Dick elbeszéléseihez.
Az Elektronikus álmok a mester 10 jelentős novelláját tartalmazza. A kötet érdekessége, hogy a művek adaptálói (az azonos című tévésorozat készítői) rövid kommentárokkal vezetik be az egyes darabokat. Feltűnő azonban, hogy ezek a kommentek a Dick-szövegek kapcsán az általános emberi tényezőt hangsúlyozzák, holott éppen ez az, ami Dicknél folyamatosan újrarendeződik, és a technológia – rendre – maga mögött hagyja. Dick alkotásainak java a gépekkel való közvetlen kapcsolatra koncentrál, egy olyan jövőre, melyben a környezet lesz az interfész.
Példaként a Közterm című novellára hivatkoznék – szimplán – ízelítőül, melyben az emberek hiába próbálnak leállítani egy olyan, számukra érthetetlen, önreprodukáló gyárat, mely viszont akár a világűrbe is képes lehet eljutni. Rendkívüli módon emlékeztet ez arra az elképzelésre, hogy a gépek az emberi tudatot használják önmaguk felfedezésének médiumaként. Az ember bár nélkülözhetetlen platformja ennek a folyamatnak, a gépek – írja a hard core médiatudós Friedrich Kittler – nem értünk vannak, hanem arra, hogy a természet kognitív része „saját magába táplálja vissza magát”.
Hajmeresztő egyébként az analógia William Gibson Neurománcának konklúziója és Kittler A kommunikációs médiumok története című esszéje között. A Wintermute–Neuromancer egyesítésével létrejött szuper (AI) MI a világűrből érkező jeleket fog be, az embereket ez viszont nem különösebben érinti, mert a földönkívüli intelligenciával, a „saját fajával” csak a gépek, az MI-k tudnak kommunikálni. Kittler esszéje szerint miután a tároló, transzportáló és kommunikációs médiumok beomlanak a digitális tartományba, az „übermédium” elfordítja érzékelőit az emberiségről. Idézem Kittlert szó szerint: „A kommunikációs technikák anélkül haladták meg egymást, hogy az emberre vagy az emberekre vonatkoztak volna, míg végül egy mesterséges intelligencia jut majd el az űrben levő lehetséges intelligenciák befogásáig.”
Amit Kittler mond, az tehát egyfajta elkülönülés, amely a Neurománc zárlatában is megfigyelhető. Ennek a momentumnak fontos előfeltétele az emberi történelmet és gondolkodást meghatározó technikai a priori tételezése, Kittlernél ily módon – Eva Horn pontos kifejezésével élve – az ember lesz a médium kiterjesztése. A Közterm és más Dick-alkotások igencsak beszédképesek ebben a kontextusban, a mester véleményem szerint ezért aktuális. Sokkal furcsább, ám a technomédiumok története felől belátható jelenségekről ír, mint az, hogy mi volna az általános emberi. Dicknél kezdődik a sci-fiben az ember nélküli technológia kalandja. (H. Nagy Péter)
