A legendás amerikai rapper, Eminem egy újabb albumot hozott el nekünk az év utolsó hónapjára. Kevésbé egy önálló albumról beszélünk, sokkal inkább egy folytatásról, melyet az idei év első hónapjában adott ki. A Revival csalódást keltő fogadtatása óta Eminem nem reklámozza albumait, és ez már a harmadik albuma, amely bármiféle előjel nélkül érkezik. A Music To Be Murdered By: Side B tulajdonképpen a Music To Be Murdered By „másik oldala”. Az album posztere Hitchcock-rajongók számára ismerős lehet, ugyanis az 1963-as, Hitchcock által rendezett Madarak című film ihlette. Alfred Hitchcock szelleme nemcsak a poszteren van jelen, hanem egyben narrátorként is szolgál az albumon, ahol épp ő vezeti át néhány helyen az egyik dalt a másikba.
Eminem Hitchcock sötét és száraz humorát próbálta átvenni és azzal átszőni saját stílusát. Ez hol működik, hol nem. Mivel az album hol komolyabb, hol poénosabb, így sok helyen az inkonzisztensnek tűnik. Ezzel alapjáraton talán nem lenne gond, ha az album nem úgy lenne beállítva, mintha lenne egy teljes narratívája. Az A és a B oldal közötti tán legnagyobb különbség az, hogy a B oldal mintha visszafogottabb lenne. A hangkeverés, illetve az ütemek harmóniája a szöveggel és a rímekkel hatalmasat ugrott színvonalban a Revival óta, mely sok helyen úgy hangzott, mintha egy demót sóztak volna a készítők ránk. Az album legnagyobb hibája az önismétlés és a kevés innováció, melyet már sokan megemlítettek. Míg már az Infinite óta folyamatosan egészen a Marshall Mathers LP 2-ig olyan érzésünk volt, mintha minden albumon egy picit más ember, más stílussal, más hangnemben beszélne hozzánk, addig a Revival óta gyakorlatilag ugyanazt a hangot halljuk, csak jobban kidolgozva, hála a hozzáértőbb produkciós csapatnak.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az album nem jó. Eminem nyelve és agya még mindig pörög, mint egy géppuska. A rapper örömmel nyúl régi bevált fegyvereihez, olyanokhoz, mint a slapstick humor, a nyelvet derékba törő rím, a dobhártyákat átszaggató rap-rock dübörgések, vagy épp a horrorcore figura, az ördög egy személyben, az alteregó Slim Shady. Tematikailag többnyire ismert dolgok kerülnek előtérbe, azonban pár új releváns téma is felbukkan az albumon. Az ismert témái közül például szó van a családi erőszakról, mely legjobban tán a Stepdad című dalában bontakozik ki, mely már-már filmbe illően meséli el egy kissrác történetét, kit mostohaapja bántalmaz. Egész gyerekkorán át tűri, mígnem felnő és egy nap megöli mostohaapját. Emellett kereszttűzbe kerül az internet-generáció, a rajongók és azok elvárásai, Eminem régi és az új énje közti különbségek, Amerika politikája, a koronavírus, vagy épp a Las Vegas-i és a Manchesteri lövöldözések, melyek heves vitákat váltottak ki megannyi embernél. A Darkness című dal, mely Simon és Garfunkel megasikerű The Sound of Silence című dalának nyitómondatát vette ihletül, dramaturgiai szempontból magasan a legkiválóbb és a legkidolgozottabb dala az album mindkét részének. Zseniális, ahogyan Eminem párhuzamokat von önmaga és a Las Vegas-i merénylő között. A merénylő utolsó pillanatainak vagyunk szemtanúi, és leírást kapunk mindenről, ami élete utolsó perceiben lejátszódik a fejében.
A Music To Be Murdered By ugyan nem lesz akkora klasszikus, mint Eminem régi lemezei, ugyanakkor az album mindkét része lényeges elmozdulás az utóbbi két albumhoz képest. Innentől kezdve csak ennyit kérdezhetünk magunktól: „Vajon ez egy nagy visszatérés előszele, vagy ez a terminális halál előtti utolsó nagy dobás?” (Tóth Márk)
