A sötétség kora egy sorozat ötödik kötete, amely önálló regényként egyáltalán nem értelmezhető: nincs eleje, sem vége – csak közepe, de az majdnem kilencszáz oldalon keresztül tart. Soknak tűnik ez a kilencszáz oldal? Sok is. Úgy tűnik, Pierce Brownt utolérte George R. R. Martin végzete. Bár a Vörös lázadás-széria komplexitás terén meg sem közelíti A tűz és jég dalát, Brownnal bizonyos tekintetben ugyanúgy elszaladt a ló, mint Martinnal. Kár érte, mert én mostanáig nagyon kedveltem ezt a sorozatot.
Az előző részről – többek között – ezt írtam: „Brownt jól láthatóan leginkább a karakterek döntései és azok következményei foglalkoztatják. Ezek a döntések ugyan olykor meghökkentőek, de sosem erőltetettek. A regény sokszor azáltal éri el a kívánt érzelmi hatást, hogy egy-egy cselekményszál nem úgy folytatódik, ahogyan azt várnánk; ez pedig mindenképpen a könyv előnyére válik.” Sajnos ebből semmi sem marad az ötödik részre. A karakterek döntései háttérbe szorulnak és alárendelődnek egy meglehetősen erőltetett és kiszámítható narratív logikának. Brown most is ért el ugyan nálam érzelmi hatást, de ezúttal ez sokkal inkább a könyv tökéletlenségei miatti bosszankodást jelentette. Többször is előfordult az, aminek egyszer sem kellett volna, és amit én magamban csak Bobby-szindrómának nevezek a Dallas című szappanopera híres megoldása alapján: hogy egy fontosabb szereplő meghalt, majd kiderült róla, hogy mégsem. Egy idő után ez teljesen tönkrevágta a regény érzelmi síkját. Az sem tett jót a könyvnek, hogy időről időre ugyanazok a narratív sémák ismétlődtek: a szereplők bajba kerültek, majd jött egy kis lövöldözés és csihi-puhi, aminek a végén még nagyobb bajba kerültek, mint előtte voltak. A szerző sok embernek megköszöni a könyv végén a segítségét. Talán nem ártott volna, ha valaki szól közülük Brownnak, hogy vannak olyan dolgok, amiket egész egyszerűen nem szabad íróként elkövetni. Például SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem hozzuk vissza a főgonosz klónozott változatát.
De ne legyünk igazságtalanok. Voltak azért jó részek is a könyvben. Nagyon tetszett az időnkénti cinikus humora. Például amikor azt látjuk, hogy a hétköznapi embereknek – akiknek jobb sorsáért hőseink állhatatosan küzdenek – lövésük sincs arról, hogy mi történik a Naprendszerben, véleményük pedig az őket befolyásoló média üres visszhangja csupán (kb. mint a való világban). Vagy amikor az Aranyak egymás között arról beszélnek, hogyan találták ki a marsi Vörösök számára a Völgy mítoszát, amelyre a Vörösök vallása épül. Ezeket az üdítő részleteket azonban beárnyékolta a sok öncélú – és öncélúságában olykor már nevetségessé váló – erőszakos jelenet, amelyekben a szerző mintha korábbi önmagára próbált volna rálicitálni. (Nehezebb annál abszurdabb gyilkolási módszert kitalálni, mint amit Lyria talál ki a Vörös Ököl tagjai ellen: húzd ki a fogad, ültess be a helyére egy olyat, amelyikben sav van, majd a megfelelő pillanatban a savat köpd rá az ellenségre. – Nem viccelek, ez tényleg benne van a könyvben.) Az sem járult hozzá a pozitív összképhez, hogy a szereplők nagy részét csak úgy tudta az író átlökdösni a történeten, hogy erőltetett helyzeteket teremtett számukra. A kedvencem ebből a szempontból Lyria, akinek a szerepe az előző részben még teljesen világos és jól megalapozott volt: ő biztosította azt a nézőpontot, amelyen keresztül a hatalmat alulról láttuk. Mivel azonban ebben a könyvben erre már nem volt szükség, így Lyria funkciója narratív szempontból kimerült. Brown azonban – ahelyett, hogy eltette volna őt láb alól, ahogyan azt ilyenkor kell – kínos és hiteltelen jelenetek sorozatában valamiféle supergirllé próbálta őt átalakítani (azt inkább el sem mondom, hogyan).
A csapongó cselekményvezetés és a narratív ritmus szinte teljes hiánya is azt mutatják, amit a fentiek: az író egész egyszerűen túlvállalta magát. A negyedik kötetet Homéroszhoz hasonlítani a részemről valószínűleg ugyanolyan túlzás volt, mint ezt a mostanit a Dallashoz. De hát minden túlzásban van egy kicsi igazság. (Keserű József)