Az év utolsó hónapjára a Netflix elhozta számunkra a legendás David Fincher legújabb filmjét. A Mank Herman J. Mankiewicz (aki a nagyra becsült rendező, Joseph L. Mankiewicz testvére) életébe pillant bele, és elmeséli, miként keletkezett a legendás Aranypolgár című film forgatókönyve. Karakterünk közben olyan meghatározó figurákkal találkozik az 1930-as évekből, mint Orson Welles, Darryl F. Zanuck, Marion Davies, Josef Von Sternberg, Irving Thalberg, vagy David O. Selznick. A filmet a rendező apja, Jack Fincher írta. Főbb szerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Gary Oldman, Amanda Seyfried és Charles Dance.
A Mankről olyan típusú filmek juthatnak az ember eszébe, melyeknek mindössze egyetlen téren van hibájuk, de az kihat az egész filmre. A Mank technikailag elképesztő. A 30-as évek még a 30-as években sem volt ennyire élethű. Fincher csapata a képen és a hangon is direkt torzított, hogy még jobban felidézzék nagyapáink gyerekkorát. Trent Reznor és Atticus Ross monofón zenéje mintha most lépett volna ki a 30-as évek kemencéjéből. Az operatőri munka ugyanúgy kiváló és kétség sem férhet hozzá, hogy az Aranypolgár egyedi képi világát próbálja felidézni. Gary Oldman mellett szintén nem szabad elmenni szó nélkül, aki ismét bizonyítja, hogy ő korunk egyik legnagyobb színésze. Ezeken kívül a díszletek, jelmezek, minden tökéletesen el van találva.
Rengeteg pozitívuma ellenére sajnos a film mégis keserű szájízt fog hagyni jó néhány emberben. Hogy miért? Ha a rövid történetleírás a cikk elején nem adott ötletet arra, hogy mi lehet a film egyetlen nagy hibája, akkor most eláruljuk. Ez a hiba a történet. Sajnos a film a maga 130 percével, a történet, vagy inkább annak hiánya miatt, sokszor érdektelenségbe fullad. Nehéz úgy nézni egy filmet, hogy az embert nem érdekli, mi lesz tovább. A karakterek bár jól vannak eljátszva, személyükkel nehéz azonosulni, és a film javarészén át a filmek politikájáról, Hollywoodról, vagy annak rendszeréről kapunk dialógusokat, melyek az átlag nézők legtöbbjén úgy fognak áthatolni, mint nyári napfény a hóemberen.
A film tulajdonképpen egy hatalmas szerelmes levél a 30-as éveknek. Akik rajongói a kornak és fejből fújják a neveket, címeket azokból az időkből, azok számára a film egy nagyon kellemes kikapcsolódást fog nyújtani, és ujjaikkal mutogatva fognak felállni székükből akárhányszor elhangzik egy ismerős név a filmben. Összeségében, a Mank egy bravúros technikai teljesítmény, mely azok számára készült, akik a filmeket a gyökerükig szeretik. Akiket hidegen hagy az adott kor és az Aranypolgár, azok tán jobb, ha ennek a filmnek neki sem ülnek. Egy tény biztos. Az Alien harmadik része óta ennyire nem fogja megosztani az embereket egy Fincher-film. (Tóth Márk)
