Néhány évvel ezelőtt írtam egy laza esszét az Alienről, amely a xenomorphot és az idegen faj viselkedését párhuzamba állította a földi euszociális rovarok (és a vakondpatkányok) evolúciós fejleményeivel. Ez a gondolatmenet tehát – mielőtt elvérzett volna – előfeltevésként abból indult ki, hogy „Az idegenek a földi rovartársadalmakhoz hasonló rendszerben élnek, vagyis a hangyák, a méhek és a termeszek társadalma felől megközelíthető az idegenek szervezettsége is.” (Alternatívák, 255. old.) Bár ezt az analógiát az esszé egy ponton túl már nem erőlteti, viszont a kezdőpontját érintetlenül hagyja, azaz nem képes módosítani saját előfeltevésein.
Érdemes most röviden visszatérni ehhez a dilemmához abból az apropóból, hogy a közelmúltban megjelent az Alien3 című szöveg, amelyet William Gibson forgatókönyve alapján Pat Cadigan öntött végső formába. Mint köztudott, David Fincher annak idején nem ebből a szkriptből készítette a széria harmadik részét, így az olvasás fényt deríthet arra is, miért tették félre a Gibson-féle történetet. Evidens – szerintem – a válasz; de ez itt nem érdekes, másra koncentrálunk majd. Szóval, ebben a változatban többször is szóba kerül az idegenek egy-egy furcsa képessége, és menet közben az is, rokonítható-e az adott faj valamilyen ismert organizmussal. (Ehhez a horizonthoz vö. N. Juhász Tamás: A terror univerzumai, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2021, 137–150.) Nos, erre a kérdésre az Alien3 – első ránézésre – nemleges választ ad.
Idézzünk fel néhány konkrét szöveghelyet mindezzel kapcsolatban. Az egyik szereplő, Lara Braun így jellemzi az idegen lényeket egy haditechnológiai kérdésre válaszolva: „A robotból kinyert videofelvételek bizonyítják, hogy a kifejlett alak kivételes gyilkológépnek számít. Olyan erős és kérlelhetetlen, amilyen vad. Az egyes lények nem mutatnak szokásos állati viselkedést, nem párzanak, nem küzdenek az ételért vagy a területért, és nem alkotnak csoportokat. Csak ölnek, nem is törődve a saját biztonságukkal.” (106. old. ford. Habony Gábor.) Ennek alapján a csoporttudatra vonatkozó előfeltevésünk megdőlni látszik.
A cselekmény egy későbbi pontján Lara Braun egy orvossal, Suslovval beszélget az idegen tulajdonságairól. A párbeszéd a génmanipuláció körül forog, a konklúzió pedig összecseng az imént említett résszel. „Szerves élőlények, de ennyi. Nem rendelkeznek kultúrával vagy történelemmel, nem kötődnek helyekhez vagy akár egymáshoz, nincs létfenntartási ösztönük, nem félnek a sérüléstől vagy a haláltól. Úgy tűnik, hogy teljesen nélkülözik az élet és halál elvének bármilyen felfogását, ami arra utal, hogy tudatossággal nem rendelkeznek. Ugyanakkor mégis képesek tervezni. Ravaszul vadásznak, csapdát állítanak, és úgy tűnik, dühöngeni is tudnak, gyakran válaszképpen a sérülésekre, amiből leszűrhetjük, hogy éreznek fájdalmat. Mindezek bizonyossá tették Suslov számára, hogy ezt a fajt megalkották. Ellentmondásos biológiájának nem volt semmi értelme a természetes evolúció szempontjából, és ijesztő, rémálomszerű jellemzői tökéletes fegyverré tették.” (153. old.) Ám olyan „gépezetté”, amelynek egyetlen célja van: a tökéletes kiirtás.
Az idegeneket vezérlő vak mechanizmus nem ismeretlen a természetben; a regény egy pontján a leírása – ily módon korántsem véletlenül – a betegséggel társul. Ez a hasonlat is eltereli a figyelmet a közösségi szervezettségről, és inkább a vírusok működésére asszociálhatunk. „Az idegenek nem parancsra öltek, nem is egy nemzetért vagy elvért, mi több, még okuk sem volt rá. Csak öltek. Olyan állatok voltak, amelyek betegségként viselkedtek, de erre a betegségre nem volt vakcina, kezelés vagy bármilyen gyógyír.” (260. old.) Nos, a halálos kór alakzata szintén olyan kontextust nyit meg (fertőzés, járvány stb.), amely gyengítheti az eredeti koncepciót.
Árnyalja azonban a képet az Aliensből, a második részből ismerős szintetikus ember, Bishop, aki észrevesz valamit az idegenek egymás közötti dinamikájában. Ha megjelenik egy királynő, akkor létrejön valamilyen speciális mintázat. Bishop ezen töprengve a következő eredményre jut: „Az idegenek nem úgy szolgálták a királynőjüket, mint a méhek, és ennek a legutóbbi generációnak már nem is volt szüksége a királynő tojásaira a szaporodáshoz. Viszont ha jelen volt egy királynő, akkor azonnal átvette az irányítást. […] Bishop akkor látta őket először így együttműködni, és mint minden más új felfedezés a lényekkel kapcsolatban, ez sem jelentett semmi jót.” (378–379. old.) A királynőre fókuszálva tehát megváltozik a tájkép. Az idegenek nem élnek olyan rendszerben, amit feltételeztünk, egymástól függetlenek, de a királynő valahogyan összekapcsolja őket. Nélküle is működnek, de vele hatékonyabbak.
„Nincs megkülönböztethető nyelvük – folytatta az android. Nem csoportosulnak családokba vagy bármilyen közösségbe a kölcsönös haszon vagy akár csak a védelem miatt. Mi több, mintha egyáltalán nem lennének tisztában vele, hogy meg lehet őket sebesíteni és ölni. Amíg nem láttam, hogy a királynő átvette a vezetést, addig azt mondtam volna, hogy alig vannak tudatában egymás létezésének.” (395. old.) Amit Bishop képes megtenni, korrigálva saját elképzelését, ugyanezt kell nekünk is tennünk az idegenek tulajdonságait vizsgálva. Számomra ez jelentette a legfontosabb kihívást az Alien3 olvasása közben, amely ily módon az önkorrekció elbeszélésévé válhatott. Immár máshogy tekintek ezekre az idegenekre, melyek képesek kisiklatni a földi analógiákat. Vagyis azzal szembesítenek, hogy az emberi perspektíva korlátozott lehet, ha más fajok viselkedését próbáljuk megérteni. De ez az akadály éppen az idegen létformák tanulmányozása felől válik érzékelhetővé. (H. Nagy Péter)
