[…] Mintázatról mintázatra fogunk haladni, nem feltétlenül tudományos módon, de a tudomány segítségével. Arrhenius 1903-ban arról értekezett, hogy meteoritok nélkül is utazhatnak baktériumok a világűrben. Ha vetünk egy pillantást a Föld bioszférájára, valóban azt látjuk, hogy az élet nyomai a bolygó legzordabb helyein is felfedezhetők. A speciális körülményekhez – például óceáni aljzatból feltörő vulkáni kürtők, kénes termálforrások, sarki jégzárványok stb. – alkalmazkodott mikrobákat ma már „jól ismerjük” (tudunk róluk). Az egyik legextrémebb példa valószínűleg a Dionococcus radiodurans elnevezésű baktérium esete, mivel ez képes túlélni az igen intenzív sugárdózist. Ha ennek a fajnak az egyedeit a Hirosimára ledobott atombomba robbanásakor felszabaduló sugárdózis ezerszerese éri (egymillió rad), akkor kissé lelassul a fejlődésük, de túlélik a dolgot. Ennél nagyobb dózisnál elkezdenek ugyan fogyatkozni, de még hárommillió radnál is találhatók ellenálló példányok. Tehát ez a baktérium – vagy valamelyik közeli rokona – képes lehet a bolygóközi utazásra. Talán nem is jogtalan a felvetés, hogy mivel a baktériumok mennyisége bolygónkon lehengerlő, ők lehetnének a Föld képviselői a kozmoszban.
Ha még egy lépést teszünk a mikrovilág irányába, látóterünkbe kerülhetnek azok a baktériumok is, melyek valószínűleg a földi bioszféra legnagyobb evolúciós hatású élőlényei. Ezek közül a Wolbachia talán a legelképesztőbb organizmus. Mivel olyan parazita, amely a petesejten keresztül fertőzi a következő gazdaszervezetet, képes például nősténnyé alakítani a fertőzött hímeket, vagy megakadályozni, hogy a fertőzött nőstény hím utódokat hozzon létre. Ugyanakkor szűznemzésre kényszerítheti az addig váltivarú állatokat, illetve negatívan befolyásolhatja az eltérő Wolbachia törzsekkel fertőzött egyedek párzását. (De arra is akad példa – az ecetmuslicák esetében –, hogy védi a gazdaszervezetet a különböző vírusokkal szemben.) Ebből adódóan, mondjuk, egy rovarfaj kettéválhat egy fertőzött és egy nem fertőzött fajra. Vagyis ez a baktérium egymagában elérheti azt, amit a földrajzi elszigetelődés eredményez (a tenyészterületek szétválásával); tehát legalább akkora hatóerő, mint a természetben a geológiai folyamatok.
Carl Sagan nagyhatású (médiatörténeti jelentőségű) ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő tévésorozatának rebootolt változatában, a Cosmos: A Spacetime Odyssey című produkcióban többször szóba kerülnek a fajkihalások. Az öt legnagyobb ilyen esemény kardinális változásokat idézett elő az élővilágban (a hatodik valószínűleg éppen most zajlik). Például a perm végi kihalási hullám következtében a tengeri fajok 96 százaléka, a szárazföldi fajok 70 százaléka tűnt el. A dinoszauruszokat kipusztító katasztrófa ehhez képest szinte eltörpül, 65 millió évvel ezelőtt ugyanis „csak” a fajok mintegy felével végzett. Összességében elmondható, hogy a ma élő fajok aránya a valaha élt fajokhoz viszonyítva 1 százalék alatt van. Ami azt jelenti, hogy a földi élővilág több mint 99 százaléka pusztult ki eddig, és hosszú távon minden faj sorsa a kihalás. Vannak azonban makacs ellenállók. A Cosmos 6. részében Neil deGrasse Tyson megemlíti, hogy léteznek olyan organizmusok, melyek túlélték mind az öt nagy fajkihalási hullámot. Ilyenek például a medveállatkák, ezért – így deGrasse Tyson – ha idegen lények régóta figyelemmel kísérnék a földi élet alakulását, arra a következtetésre jutnának, hogy a Föld a medveállatkák bolygója.
Ha ugrunk egy másik mérettartományba, a kép megváltozik. Anne Sverdrup-Thygeson rovarkutató Terra Insecta című könyvének már a bevezetője meggyőzi az olvasót, hogy a világot a rovarok tartják mozgásban. A szerző parányi fogaskerekekként hivatkozik rájuk, melyek kulcsfontosságú és kiiktathatatlan részei a természet óriási gépezetének. A számok tényleg lenyűgözők: „Napjainkban a Földön minden egyes emberre több mint 200 millió rovar jut. Miközben ezt a mondatot leírom, egy és tíz kvintillió közötti számú rovar surran, mászik és repül bolygónkon – többen vannak, mint az összes tengerpart összes homokszeme. Tetszik, vagy sem, mindenütt körülvesznek minket. A Föld a rovarok bolygója.” (13. old.) Valóban, nemcsak mindenütt megtalálhatók, de ők is túlélték a fajkihalási hullámokat. 479 millió éve léteznek, az élőlények összes ismert fajának több mint a felét alkotják; elképesztő változatosságban vannak jelen a szabad szemmel nem látható régióktól kezdve a karhosszúságú zónákig. „Olyan sokan vannak, hogy felfogni is nehéz – folytatja Sverdrup-Thygeson – […]. Akadnak rovarok szenteltvíztartókban, számítógépekben, olajpocsolyákban, valamint lovak gyomorsavában és epéjében. Megtaláljuk őket sivatagokban, a befagyott tenger jege alatt, a hóban és a rozmárok orrlyukában.” (Uo.) Most vessünk egy pillantást ennek a rendkívül széles spektrumnak egy speciális szeletére.
Csősz Sándor A földi idegenek: A hangyák világa című könyvében a fenti példához hasonló képet használva a következőképpen ír: „Több mint százmillió éven keresztül a hangyakolóniák számítottak a földi élet legfejlettebb társas szerveződési formáinak, és ha az ember megjelenése előtti időkben egy távoli galaxisból érkező űrhajó landolt volna a bolygónkon, az idelátogató idegenek alighanem a hangyákat tekintették volna az állatvilág urainak. Ezt a hosszú ideig tartó hegemóniát csupán az ember megjelenése törte meg.” (5. old.) Ez az evolúciós siker a kutatások szerint az euszocialitás (társas lét) megjelenésének köszönhető. Ennek egyik velejárója, hogy a jól szervezett csoport, a kolónia az egyedeknél előnyösebb helyzetben van a forráskihasználás szempontjából, a specializált funkciókból álló életközösség pedig igen hatékonyan képes átalakítani a környezetét. Az egyedek feletti szerveződési szint valószínűleg a hangyatársadalmak egyik legelképesztőbb tulajdonsága, mely a bonyolult hálózatot alkotó egyedek információmintázatából jön létre, egyfajta döntési képességet eredményezve. Ezt a gondolkodás jeleit mutató önszerveződési mechanizmust számos példával világítja meg Csősz Sándor, miközben szem előtt tartja, hogy a hangyák antropomorfizálása félrevezető lehet (a királynő uralkodó vs. szülőgép stb.). […] A szóban forgó könyv lapjain bepillanthatunk a hangyaközösségek (kultúrák) életének szinte minden szeletébe (fotók segítségével is), az olvasót viszont alighanem a komplex tájkép nyűgözi le. (H. Nagy Péter)
