[…] Robert Macfarlane szerint a gombák „Felforgatják az egészről és az egyediről alkotott fogalmainkat, az organizmus meghatározását. Különös játékot űznek az idővel is, hiszen nem könnyű megmondani, hogy egy gombának hol van az eleje és a vége, vagy hogy mikor születik és mikor pusztul el. A gombák számára a mi levegővel és fénnyel átjárt világunk az alvilág, amelyben csak bizonytalanul, puhatolózva, hol itt, hol ott bukkannak elő. […] A természetet is egyre mélyebben érthetjük meg a gombák fogalmainak alkalmazásával – ha nem egyetlen, hótól szikrázó hegycsúcsnak, sziklákon bukdácsoló, megváltást ígérő folyónak, esetleg messziről csodált vagy lenézett diorámának fogjuk fel, hanem kusza összekapcsolódások sokaságának, aminek mi magunk is rendetlen, szutykos részei vagyunk.” (Lennvilág, 108–109.) Ez a produktív szemlélet segít elképzelnünk, hogy az ember is sokfajú lények közössége; úgynevezett holobionta, vagyis olyan létező, amely nem egységes és különálló szervezet, hanem különböző életformák, biomok bonyolult kapcsolati hálózata. (Ráadásul ezek az apróságok nemcsak a beleinket és a szempilláinkat árasztják el, de minden egyes sejtünkben jelen vannak az ősi szervezetek leszármazottai, amelyek szimbiózisba léptek a sejtjeink őseivel, ahogy ezt Lynn Margulis endoszimbiózis-teóriája már megfogalmazta.) Ahogy világunk, beleértve a kultúrát, a hagyományt is, rendkívül sűrűn összekötött komplex rendszerek sokaságából áll.
[…] A gombákról szóló ismeretterjesztő irodalomban előkelő helyet foglal el Merlin Sheldrake Az élet szövedéke című könyve is, amelyben a következő olvasható: „Az Ophiocordyceps legalább két fiktív szörnyeteget ihletett: a The Last of Us videójáték kannibáljait és a Kiéhezettek című könyv zombiját. Úgy hangzik, mint egy furcsa, de igaz, különleges eset – az evolúció egyik meglepő eredménye. Az Ophiocordyceps azonban csak egy jól tanulmányozott példa. Ez a fajta manipulatív viselkedés egyáltalán nem kivételes, a gombák evolúciója során többször, egymástól független leszármazási vonalakban is kialakult, és számos olyan, nem a gombák közé tartozó parazita is létezik, amelyek szintén képesek manipulálni a gazdaszervezeteik elméjét.” (128.) Valóban, ez a minta mindkét esetben jól kivehető fikcióalapot szolgáltat, és szervesen meghatározza a szóban forgó fikciók világát. A fertőzöttek a gombatelep céljainak megfelelően cselekszenek, a városok alatt húzódó fonalak az embereket átalakítják, és a bábjukká teszik. (Hajmeresztő ugyanakkor, hogy a gomba lényegében nem magába veszi, bekebelezi az áldozatát, az élelmét, hanem belemegy, kibéleli, majd az idegrendszere behálózásával asszimilálja a hálózatba.) A Kiéhezettek emlékezetes jelenete, amikor Caldwell (a múltban) ismerteti a kutatásait, és Attenborough természetfilmjének segítségével részletesen elmagyarázza az Ophiocordyceps működését. A gomba bedrótozza áldozatát, és átveszi a hangya felett az irányítást stb., majd a részlet arra fut ki, hogy „[...] egyszer csak a Cordyceps kevésbé lett válogatós.” (67.) A The Last of Us videojátékban és Carey regényében az apokalipszist ugyanaz a gombafaj idézi elő, más-más környezetet teremtve az emberi test és világ átépítéséhez. Mindkettő szintén releváns kontextus az olvasáshoz.
Macfarlane és Sheldrake nyomdokain haladva tehát azt is mondhatjuk, hogy a gombák a fent említett „kuszaság” következtében ellenszegülnek az emberi szabványosításnak. Innen nézve az olyan regényvilágokban, mint amilyen a Termőtestek is, átalakulhat például a főhős megszokott terminusa, mert nem centrumként, hanem sokkal inkább heterogén szétterjedésként, sodródásként funkcionál. A hálózat maga a (fő)szereplő, nem az egyén; ugyanakkor nem állítható az sem, hogy a karakterek kidolgozatlanok lennének, sőt, Zedmork, Nesseria, Edmon vagy Amanita emlékezetes alakítást nyújt. (A Guy Ritchie-féle simlis maffiózók adagolása, szerepeltetése Sepsinél valószínűleg ugyanolyan klisévé válik majd előbb-utóbb a recepcióban, mint a Tarantino-féle mozaikosság vagy puzzle effect említése a cselekménybonyolítás szintjén. Amúgy mindkettő ténylegesen igazolható. Ahogy a készülődés a balhéra szcenárió is visszatérő elem a narratívában.) Felsorolni is igen hosszú volna, mi mindenre terjed ki ez a hullámzás. Először is ott van mindjárt a város(történet), illetve Höksring topológiája a nyomornegyedtől a kuplerájig; aztán a szereplők identitásától kezdve a rögzítetlen modális viszonyokon keresztül (vö. gomba okozta delírium, hallucináció, irónia, sokkolás stb.) a narratív megoldásokig, illetve a nyelvhasználatig terjed.
Ha az utóbbiakra koncentrálunk, a mű több(féle) rétegében is érzékelhetjük azt az epizodemikus történetkezelést, amely a narratívát sporadikusan áttörő elemek, modulok, akár önállóan is működő jelenetek, epizódok összjátékára épül. Ez a technológia lényegében ellehetetleníti a műfaji tisztaságot, nincs értelme a műfaji kódok szétválogatásának, hiszen a szinkretizmus következtében a csomópontok (így a zsánerek is) egyenértékűek, nincs köztük hierarchia, időlegesen, összefonódva érvényesülnek, külön-külön nem fogják át a szövegszerveződés minden szintjét. Olyan jellegű szimbiózis ez továbbá, amelyben kevésbé érdekes, hogy mi mindenből áll, mert ezeket a rutinokat a komplexitás felülírja. A Termőtestek innen nézve speciális bubónarratíva, de nem azért, mert felültet a pandémiai lokomotívoszra is, hanem azért, mert a történet mint hálózat szakaszosan előbukkanó alakzatokból, modulokból, panelekből, részletekből áll, melyek feltüremkednek, eltűnnek, visszatérnek, és kereszteződnek a mintázatot alkotó többi, hasonlóan viselkedő komponenssel. (Ezt a képletet magába sűríti a termőtestek kifejezés is, mert a regény a gombatevékenység mellet a címszót számos jelenséggel társítja a szextől az álmokig. A nyelvhasználat pedig eleve ilyen, amiről a sűrű regiszterváltások tanúskodnak, erőteljesen sugallva, hogy Höksring leírásához olyan nyelv illik, amelyik hajlékony, brutális és finomhangolású egyszerre.) […] (H. Nagy Péter)
