[…] Stoker regénye egyszerre olvasható médiatörténeti és kultúrorvostani horizontban. A Drakula szinte minden jelentősebb elemzője érzékelteti a mikroformák váltakozásából származó feszültséget, ahogy a vámpírfigurát és áldozatait kísérő fertőzésre (és járványra), magára a vérre és a test transzformációira, illetve a pszichológiai és szexuálpatológiai vonatkozásokra is kellő figyelem irányul a recepcióban. Kiemelnénk itt ezek közül (persze önkényesen) Maria Janion A vámpír című összefoglaló munkáját, amely bemutatja ezt a szerteágazó, mégis rendszerezhető értelmezési távlatkomplexumot. Az említett kettősséget a szerző egy ponton arra vezeti vissza, hogy a szereplők „Dokumentálnak és jegyzetelnek, e tevékenységükre a szemantikai stabilitás jellemző – ellentétben az elsődleges érzésekkel, a tudattalan vágyakkal és az álmokkal.” Mindazzal tehát, ami a szimbolikus közegben, a nyelv által csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem kerülhet lejegyzésre, de a neurotikus áthallásokra következtetni tudunk az írottak alapján.
Janion vizsgálódása olyan kontextusokra is kiterjed érintőlegesen, mint például a pestis, a kolera, az AIDS és a vámpírok közötti hasonlatok és identitások területe, vagy a porfiriának nevezett vérbaj, amelyet szintén kapcsolatba hoztak sokan a vámpirikus fikcióval. (Érdekes talán, hogy a fentebb jelölt eutanáziára jóval kevesebb figyelem irányul az egyes olvasatokban. A funkciója viszont nem kevesebb, mint hogy Mina életminőségének romlását esetleges mesterséges/orvosi úton szabályozza, tehát felnyitja azt a kérdésirányt, amely ugyancsak nagy jövő előtt áll az asszisztált halállal foglalkozó művek esetében. Mi a helyzet akkor, ha az eutanáziát nem fogyatékkal élő választja? Ahogyan a vámpírlét sem feltétlenül rosszabb az emberinél – fikciója válogatja.) Ezekről a jelenségekről egész enciklopédiák szólnak, melyek hasonló eljárásokat tesznek lehetővé, mint ahogyan a Drakula is építkezett: rakosgathatjuk az elemeiket. A puzzle-hatás, a kirakós allegóriája tehát kétségtelenül központi alakzata a Drakuláról és a vámpirizmusról szóló irodalomnak, de ahol lesz egy másféle – a Stoker-műtől eltérő történetszervező – funkciója is, az éppen Kostova A történész című regénye.
Hegedűs Orsolya szerint: „Elizabeth Kostova nagy sikerű Drakula-újraírásában a kelet-európai helyszínek alapos bemutatását már nem torzítja el az eredeti regényben megfigyelhető kétes információáradat. Pedig A történész nyomozásra épülő főszála éppen azokon a helyszíneken zajlik, melyeket Stoker csak hallomásból ismert.” Valóban, Kostovánál fontos a tényszerűség, kétféle értelemben is. Egyrészt, a mű szereplői hivatásukat tekintve történészek, így számukra az adatkezelés mindennapi foglalatosság; másrészt, a sztori kiindulópontja a történelmi Drakula sorsával (halálának körülményeivel) áll szoros kapcsolatban, amely az említett helyszínekre vezet, s ezek a szerző és a szereplők számára egyaránt elérhetőek, leírhatóak. (Maximum az odajutás okoz nehézségeket a történet bizonyos időpillanataiban, például a hidegháború idején.) Ugyanakkor mindez egy áthelyeződést is magában foglal Stoker olvasmányai és a Drakula felől közelítve: A történész szintén feldolgozza a vámpirizmushoz kötődő legendakört, tehát szembesít a múlt kitaláltságának képzetével, de a határt történelmi tény és fikció között sok esetben megszilárdítja a történettudomány segítségével, de legtöbbször csak azért, hogy újra eltörölje és átértelmezze azt. Ez a dinamika forráskutatással, oral historyval, szaktanulmányok feldolgozásával egészül ki a szereplők részéről, így Kostovának sikerül megteremtenie azt az illúziót, hogy a tényleges történelemben, nem pedig annak valamelyik alternatív változatában járunk. A mű egészét tekintve azonban ez apokrif történelemnek minősül, amelynek érdekessége, hogy a komponensei legtöbbje ténylegesen dokumentálható – a könyv világán kívül is.
Kostova regényének újdonsága azonban nem pusztán ebben van, hanem abban is, hogy a puzzle-hatást nem a műfaji kódok mentén vezeti tovább, hanem az időbeli hosszmetszetre vetítve, a Drakula-mítosz kialakulásának előfeltételeként kezeli. A műben helyet kap egy olvasásjelenet is, amely a magányos olvasó toposzára épül, így ellenpontozza azt a képletet, amelyet a Stoker-regény létrehoz, és majd A történész szereplői is kénytelenek lesznek követni. „Ott, abban a székben fokozatosan engedtem, hogy magába szívjon Stoker története, amely rémregényt váltogat komótos, viktoriánus szerelmi románcokkal. […] apám szerint Rossi professzor úgy vélte, nem használható adatforrásként a valódi Drakulához. […] De Rossi meg volt győződve róla, hogy Drakula még életében halhatatlanná vált – a történelemben legalábbis. Eltűnődtem, hogy lehet-e egy regénynek olyan hatalma, hogy ilyen furcsaságok történjenek a valóságban?” Ebben a jelenetben összefutnak az időrétegek, míg a Drakula és a történelem világa keveredni kezd, átfedésbe kerül, és a fikció bizonyos szempontból mégis igaznak bizonyul. […] (H. Nagy Péter)
