Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

Címkék

Adam Sandler (1) Adrian Tchaikovsky (1) agave (138) ajánló (61) Álomdalok (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az illusztrált ember (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó tréfa (1) A Kreml jelöltje (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Beren és Lúthien (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) brandon hackett (6) Catherynne M. Valente (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (1) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) dick (9) Don Winslow (1) Dracul (1) Ed McDonald (3) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Élősködők (1) ernest cline (2) escher (1) évértékelő (3) Ezüst Félhold Blues (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) GABO SFF (5) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) George R. R. Martin (4) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Guy Ritchie (1) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Hibridek (1) hírek (8) Horgonyhely (1) Időugrás a Marson (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jason Matthews (2) Jeff VanderMeer (4) John Le Carré (1) John le Carré (1) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) kaku (1) kalligram (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Láthatatlan bolygók (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lőrinczy Judit (1) madonna (1) Martin Scorcese (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Michael J. Martinez (1) moskát anita (5) N. K. Jemisin (3) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nobel-díj (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Philip K. Dick (4) Pierce Brown (1) Pókfény (1) Prae (1) prae (5) Próza Nostra (1) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Ray Bradbury (1) rég várt (2) Richard Morgan (1) Samantha Downing (1) sandman (1) sci-fi (1) Scott Westerfeld (1) simmons (1) star wars (10) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) szeminárium (33) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) The Science of... (1) Tom Sweterlitsch (1) Trónok harca (1) true detective (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űropera (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) vizualitás (3) Vörös Veréb (1) Zachary Mason (1) Címkefelhő

A megtört föld-trilógia világa III.

hannlec 2020.03.28. 17:11

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

 

Jemisin trilógiája jó példa arra is, hogy egy fantasynek poétikai értelemben sem kell okvetlenül konzervatívnak lennie. A megtört földet nemcsak az aprólékosan átgondolt világépítés és a gördülékeny cselekményszövés miatt lehet dicsérni, hanem a történetszövés logikáját alapvetően meghatározó narratív eljárások miatt is. Már a felütés sem mindennapi: „Kezdjük a világvégével” – mondja a narrátor (Az ötödik évszak, 7), akinek kilétére csak jóval később derül fény. Akárcsak arra, hogy mi van az események hátterében, miért vetett véget egy titokzatos férfi a világnak, ki volt a mellette megjelenő szoborszerű lény stb. A narrátor fokozatosan adagolja az információkat; az olvasó nem tud többet, mint a fő nézőpontkarakter(ek). Emiatt kezdetben talán nehezen áll össze a kép az olvasóban, de az információk visszatartásának megvan a magyarázata: Alabástrom szándékosan nem árul el mindent Szienitnek, ám – mint az később kiderül – azért tesz így, mert védeni akarja Szienitet.

 

a_megtort_fold_iii.png

Nemcsak Szienitnek kell alapvető információkat nélkülöznie, Rezdületlen lakói sem tudnak sokkal többet arról, hogy milyen erők mozgatják a világukat. A világ múltjáról ugyan árulkodnak a fennmaradt történelmi nevek (Az ötödik évszak, 260), ezek azonban már leváltak az eredeti kontextusukról, és legfeljebb annyi tudható róluk, hogy egy letűnt civilizációhoz, a holtcivekhez tartoztak. Megtudjuk továbbá, hogy a krónikások tudása is hiányos a holtcivekkel kapcsolatban, az információk egy része ugyanis elveszett, mivel a hordozó nem volt eléggé időtálló (Az ötödik évszak, 295). Részben ennek tudható be, hogy bizonyos ismeretek mítoszként maradtak fent. Ezek közül a legfontosabb az a mítosz, amely szerint Földapa elveszítette egyetlen gyermekét, és emiatt bosszúból kataklizmákkal sújtja a Föld lakóit. Csak jóval később tudjuk meg, hogy itt valójában egy fizikai jelenségről van szó: a gyermek elvesztése a Hold elvesztését jelenti (Az obeliszkkapu, 86), s a Hold távolodása az, ami instabillá tette a Föld szeizmikus aktivitását. Ahogy haladunk előre a történetben, tudomást szerzünk arról is, hogy mi okozta a Hold elvesztését, sőt arról is, hogy hőseink mit tehetnek az eredeti állapot visszaállítása érdekében.

 

Vajon miért nem tudják Rezdületlen lakói, hogy milyen törvények irányítják a világukat, ha lépten-nyomon annak látható nyomaiba ütköznek? Egyszerűen csak megállapítják, hogy a holtcivek által hátrahagyott dolgok régiek, és beismerik, hogy nem tudják, ezek milyen célt szolgáltak (Az ötödik évszak, 264, vagy az obeliszkek). Mindez elsősorban azzal magyarázható, hogy miként látják a világot, azaz milyen mítoszokat fogadtak el valósnak. Kultúrájuk mindenekelőtt azt tanítja nekik, hogy a földdel törődjenek, mert onnan jön a veszély, és ne az éggel (Az obeliszkkapu, 163). Az ég szemlélését felesleges luxusnak tartják, és éppen emiatt nem veszik észre, hogy a kettő – a föld és az ég – összefügg egymással. Ha fel is merül a kettő egymásra vonatkoztatása, az is ironikusan történik: „Lemeztektonika az égboltra vonatkoztatva” – jegyzi meg az egyik szereplő (ld. Az obeliszkkapu, 75). Holott, ha időben ráébrednek a jelenség valódi magyarázatára, akkor a katasztrófák jelentős részét elkerülhették volna. Innen nézve Rezdületlen balsorsa nem egyszerűen a kedvezőtlen geológiai körülményeknek köszönhető, hanem annak, hogy lakói nem kérdőjelezik meg azt, amit a hagyomány tanít nekik. Rezdületlenben az igazságok – szó szerint – kőbe vannak vésve (Az obeliszkkapu, 163). Ezek azonban hamis igazságok, amit az is alátámaszt, hogy a kőtáblákat többször is átírták (A megkövült égbolt, 242). Jemisin ragyogóan mutatja meg, hogy mivel jár, ha vakon követjük a hagyományt.

 

A harmadik kötethez érve egyre hangsúlyosabbá válnak a sci-fi-elemek. Bár a fantasy és a sci-fi egymáshoz való viszonya meglehetősen összetett kérdés, annyit azért tudhatunk erről, hogy míg a fantasy általában egy olyan világot mutat be, amely saját (a miénktől eltérő) törvényszerűségekkel rendelkezik (van például mágia), addig a sci-fi az általunk ismert törvényszerűségeket extrapolálja. A sci-fi-elemek megszaporodása (a technoblabla helyenkénti megjelenése a harmadik kötetben ennek csak az egyik, ugyanakkor nyilvánvaló jele) ellenére Jemisin trilógiája mégsem vált teljesen műfajt, ugyanis megőriz bizonyos, fantasyre jellemző elemeket. Ilyen például az, hogy a Földre mint élőre tekint. „A Föld él. Tényleg” – hangzik el a második kötetben az egyik szereplő szájából (Az obeliszkkapu, 135). A harmadik kötetben pedig mindez már tényként jelenik meg (A megkövült égbolt, 190–191, 293). Talán ez az egyetlen olyan mozzanat a trilógiában, amire nem kapunk racionális magyarázatot – nyilván nem véletlenül. Egyes teoretikusok (pl. Brian Attebery) szerint a fantasy műfajának egyik fontos jellemzője, hogy kapcsolatot létesít a mai olvasó világa és egy mitikus kor világszemlélete között. A földhöz (a Földhöz), illetve az elemekhez fűződő viszony hangsúlyozása pontosan ezt a szerepet töltheti be a trilógiában. Élet és föld harca ugyanakkor mitikus konnotációktól mentesen is megjelenik (ld. Az obeliszkkapu, 65), ami szintén hozzájárul a trilógia fantasyszerű és sci-fiszerű oldala közötti sajátos – de nagyon termékeny – feszültséghez.

 

Ugyanakkor az írónő azt is tudja, hogy nem kell feltétlenül mindent megmagyarázni. Jó, ha maradnak nyitott kérdések, amelyeket az olvasónak magának kell megválaszolnia. Például egy idő után kiderül, hogy mi van a világ másik felén, az azonban nem, hogy az emberek ezt miért nem tudják (Az obeliszkkapu, 130). Felmerül tehát a kérdés: miért nem mennek oda? Nem találunk erre konkrét választ a trilógiában, de valószínűleg azért, mert nincs megfelelő járművük: repülni nem tudnak, a tenger pedig – a földmozgások miatt – kiszámíthatatlan és veszélyes. Vagy egy másik kérdés: mit árul el a világról az, hogy mit és milyen célból olvasnak a szereplők (s hogy egyáltalán ki tud olvasni)? Szienit az egyik jelenetben egy ponyvaregényt olvas, és nem rejti véka alá, hogy örömét leli ebben a bűnös élvezetben.

 

Jemisin trilógiája történelmet írt azzal, hogy mindegyik kötete külön-külön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, amit fantasztikus irodalmi művek kaphatnak, a Hugo-díjat. A világépítés átgondolt és komplex jellege, a történetszövés mesteri módja, valamint a felvetett kérdések aktualitása mind-mind arról tanúskodnak, hogy ez az elismerés teljes mértékben megérdemelt. (Keserű József)

 

Címkék: agave Az ötödik évszak N. K. Jemisin

Szólj hozzá!

A megtört föld-trilógia világa II.

hannlec 2020.03.27. 08:17

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

 

A kritika dicsérte Jemisin trilógiájának világépítését, de a világépítés önmagában még nem garancia arra, hogy egy könyv jó, illetve sikeres lesz. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen történetet mesél el az ember az adott világban. Az írónő a WIRED25-ön tartott előadásában éppen ezért arra is kitért, hogy miért fontosak a történetek. A következőket mondta: „A történetek számítanak: 1) Mert a fikcionális világépítés nem más, mint a mítoszteremtés egy módja, amelynek révén képesek vagyunk megfigyelni, hogy ezek a mítoszok milyen hatást gyakorolnak a valóságra. 2) Ha egyszer megértettük, hogy egy mítosz hogyan működik a fikcióban, egyúttal azt is látni fogjuk, hogy ez a folyamat miként működik a társadalmunkban. 3) Ha pedig megértjük a folyamatot, képesek leszünk befolyásolni azt. A fikcióban, és talán másutt is.” Jemisin szerint a világunk és a fantasyk másodlagos világai egyaránt mítoszokat követnek (illetve mítoszokon alapulnak), amennyiben mítosz alatt olyan konstrukciókat értünk, amelyeket a társadalom valamiért meghatározónak fogadott el. A másodlagos világok kreált mítoszai arra mutathatnak rá, hogy a mi társadalmunk mítoszai is kreáltak, s ennélfogva felülvizsgálhatóak, sőt akár le is cserélhetők. Jemisin előtt kevesen fogalmazták meg ennyire frappánsan, hogy mit is jelent a fantasyben rejlő forradalmi potenciál.

 

a_megtort_fold_ii.jpg

A társadalom konstrukciójellege A megtört föld-trilógia világában több szinten is hangsúlyozódik. Számos fantasyvilághoz hasonlóan ebben a világban is kasztokba sorolódnak az emberek, ugyanakkor a kaszthoz tartozás nem feltétlenül definitív. Más szóval megvan a lehetőség arra, hogy valaki más kaszthoz tartozzon, mint korábban (így lesz például a harmadik kötetben a krónikás Danelből tábornok). Megfigyelhető ez a nevek változásában is: ha valaki elhagyja azt a közt (vagyis közösséget), ahol korábban élt, és egy új közhöz csatlakozik, akkor felveszi annak a köznek a nevét. Ugyanakkor nemcsak a köz- és kasztnevek változhatnak, hanem a „keresztnevek” is. Erre a legjobb példa maga a főszereplő, akinek három neve is van, ami csak részben magyarázható azzal, hogy az írónő így akarta manipulálni az olvasóit, akik sokáig nem tudják, hogy az első kötet három fő nézőpontkaraktere (Damaya, Szienit és Essun) ugyanaz a személy. Arról is szó van, hogy a három ént tényleg egy világ választja el egymástól. Ugyanakkor akadnak olyan szereplők is, akiknek a neve ugyan nem változik, ők maguk azonban igen (pl. Schaffa, ld. Az obeliszkkapu, 140, illetve Nassun, ld. A megkövült égbolt, 236). Speciális esetet képez a kőfalók viszonya a saját nevükhöz, ők ugyanis nem emlékeznek az eredeti nevükre, ezért mindegy nekik, hogy hívják őket.

 

Az az intenció, hogy más nézőpontból tekintsünk a megszokottra, különösen olyan kérdések esetében lesz nyilvánvaló, mint a szexualitás, az erőszak vagy a rabszolgaság. A trilógia világában a szexualitás terén olyan normák vannak érvényben, amelyeket a legtöbb mai társadalom nem tart elfogadottnak, illetve normálisnak (ilyen például a homoszexualitás, az édeshármas vagy a tenyészszex). Természetesen nem arról van szó, hogy Jemisin szerint a szexualitás ezen formái jobbak vagy alapvetőbbek lennének, mint az elfogadottak. Hanem arról, hogy a szexualitás ilyen jellegű ábrázolásával lehetőség nyílik rákérdezni arra, hogy a világunkban miért éppen az számít szexuális téren normának, ami. Ugyanez a kérdés még drasztikusabban bukkan fel az erőszak ábrázolása kapcsán. A trilógiában az erőszak legkülönbözőbb formáival találkozunk (gyermekkínzás, gyerekrablás, gyerekgyilkosság stb.), de ezek megjelenítése sem öncélú. Csak egyetlen példát kiemelve: amikor Szienit megöli fiát, Korundot, tettét azzal indokolja, hogy inkább a halál, mint a rabszolgaság (Az ötödik évszak, 341, Az obeliszkkapu, 88). Hasonló történik Toni Morrison egy megtörtént esetet feldolgozó regényében, A kedvesben is. Amellett, hogy mindkét esetben súlyos morális kérdésekkel kell szembenéznünk (nemcsak a szereplőknek, de nekünk, olvasóknak is), egyúttal arról is elgondolkodhatunk, hogy mi kellene ahhoz, hogy egy olyan világban éljünk, amelyben anyák nem kényszerülnek ilyen borzasztó tettek végrehajtására.

 

Hasonlóképpen több lehetőséget kínál a trilógia arra is, hogy eltöprengjünk a kulturális különbözőség kérdésén. A főhős, Essun egy olyan népcsoport tagja, amelyet a társadalom megbélyegez. A megbélyegzés alapja, mint utaltam rá, az orogének másságában, illetve e másságtól való félelemben keresendő. Rezdületlen társadalma az orogénekre nem egyénekként tekint, hanem egy népcsoport képviselőiként. A megfelelő nevelésükre létrehozott intézményben, a Fulkrumban is azt tanítják, hogy az orogének „egyek és ugyanazok. Bármelyikük bűne mindegyiküket bűnössé teszi.” (Az obeliszkkapu, 257) Akárcsak a ma is létező vagy múltbeli társadalmak némelyikében, itt is azt láthatjuk, hogy az alárendelt helyzetbe került népcsoport tagjait megfosztják alapvető személyiségjogaiktól („nincs joguk mérgesnek lenni, igazságot követelni, megvédeni a számukra kedves dolgokat” Az ötödik évszak, 324), sőt nem is tekintik őket embernek, csupán eszközöknek. Mindez a nyelvhasználatban is tükröződik: az orogénekre az orogén kifejezés helyett előszeretettel alkalmazzák a rogga szót, ami sértő jelentést hordoz: „Ha valaki roggának nevezi magát, az olyan mintha szarkupac lenne a neve. Olyan, mint egy pofon. Kinyilatkoztatás – de hogy mié, azt nem tudod.” (Az ötödik évszak, 207) De nem is kell a rogga szót használnia annak, aki meg akarja bélyegezni az orogéneket; egyéb nyelvi eszközök is vannak ennek kifejezésére: „[Jija] Soha nem mondja ki az o vagy az r betűs szót. Mindig csak hozzád hasonlók, a te fajtád és az a népség.” (Az obeliszkkapu, 94)

 

A kulturális elnyomás kérdése mélyen áthatja a trilógia világát. Nemcsak az orogének kapcsán bukkan fel, hanem egy valaha élt népcsoport, a niszek kapcsán is. A trilógia zárókötetéből, A megkövült égboltból megtudjuk, hogy egykor létezett egy fejlett civilizáció, Szil Anagiszt, amely hatalmát fokozatosan az egész világra kiterjesztette. A szilanagisztek e terjeszkedés során kerültek kapcsolatba a tőlük sok mindenben különböző niszekkel. „A niszek máshogy néztek ki, máshogy viselkedtek, mások voltak – viszont minden csoport különbözik a többitől. Önmagában a különbözőség soha nem elég ahhoz, hogy problémákat okozzon. Szil Anagiszt már több mint egy évszázaddal [korábban] bekebelezte a világot, az összes város Szil Anagiszt volt. Az összes nyelv szilanagiszt lett. Azonban senki sem olyan rémült, és senki sem olyan különös a félelmeiben, mint a hódítók. Sorra gyártják az árnyakat, halálra rémülnek attól, hogy az áldozataik egy nap megfizetik nekik, amit tőlük kaptak...” (A megkövült égbolt, 164–165) Ennek a félelemnek köszönhetően terjed el a szilanagisztek körében, hogy a niszek néhány fizikai tulajdonsága megrontja az egészséges szilanagiszteket. „Talán olyan suttogásokkal vette kezdetét az egész, hogy a niszek fehér írisze miatt romlott meg az emberek látása, jöttek létre ferde hajlamok, és hogy a kettéhasított nisznyelv képtelen az igazmondásra. Az ehhez hasonló gúnyolódás előfordul, kulturális elnyomásnak nevezik, azonban a dolgok még rosszabbra fordultak. A tudósok könnyen hírnevet és elismerést szerezhettek maguknak az olyan megállapításokkal, hogy a niszek szenziája alapvetően különböző – valahogy érzékenyebb, aktívabb, kevésbé szabályozott, kevésbé civilizált –, és hogy ez képezi varázslatos különcségük forrását. Ez volt az, ami miatt nem ugyanolyan fajta emberekké váltak, mint mindenki más. Egy idő után: nem annyira emberivé, mint mindenki más. Végül: egyáltalán nem voltak már emberek.” (A megkövült égbolt, 165) A szilanagisztek a rasszizmus gyakorlatát működtetik, amikor a másik népcsoportot annak eltérő fizikai tulajdonságai (fehér írisz, hasított nyelv) miatt tekintik előbb más fajnak, majd fosztják meg őket ember mivoltuktól. E folyamat során különböző fikciókat gyártanak elképzeléseik alátámasztására, ami aztán legitimálja számukra a niszek leigázását és kiirtását. A niszekről szóló szövegrész nemcsak az események szempontjából bír kiemelt jelentőséggel, hanem egyfajta mise en abyme-ként is működik, hiszen nagyon hasonló folyamat játszódik le az orogénekkel kapcsolatban is, ráadásul az egész mechanizmus kísértetiesen emlékeztet valós világunk egyes eseményeire. A megtört föld világa számos vonatkozásban a mi világunkra reflektál, a rasszizmus kérdése csupán az egyik (de egyáltalán nem mellékes) ezek között. (Keserű József)

Címkék: agave N. K. Jemisin Az obeliszkkapu

Szólj hozzá!

A megtört föld-trilógia világa I.

hannlec 2020.03.26. 12:24

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

 

A San Francisco-i WIRED25 fesztiválon tartott előadásában (megtekinthető itt), amelynek témája a fantasyvilág-építés volt, Nora K. Jemisin amerikai fantasyíró számos érdekes szempontot vetett fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan működik és mire jó a fantasy. Az előadás során – a világépítés szintjeiről szólva – többek között különbséget tett makroszint (a világ fizikai környezete) és mikroszint (kultúrák megalkotása) között. Ez a különbség ugyan nem újkeletű, de Jemisin kifejezetten arra a kérdésre hívta fel a közönség figyelmét, hogy a makrovilág hogyan hat vissza a mikrovilágra. Nézzük meg a szerző háromszoros Hugo-díjas trilógiáját, A megtört földet először ebből a szempontból!

 

A történet egy Rezdületlen (az eredetiben: Stillness) nevű kontinensen játszódik, amelynek az egyik – a történet szempontjából is meghatározó jelentőségű – tulajdonsága, hogy ismétlődő kataklizmák (vulkánkitörések, cunamik stb.) és állandó szeizmikus aktivitás jellemzik. (A név tehát ironikus.) Ezek a katasztrófák időről időre úgynevezett ötödik évszakokat idéznek elő, amelyeknek azonban – mint a megnevezés is jelzi – nincs közük az általunk (lassan már csak történelemkönyvekből, illetve a zenetörténetből) ismert négy évszakhoz. Az ötödik évszakok olyan neveket viselnek, mint Fullasztó évszak, Savas évszak, Forrongó évszak stb., rövid leírásuk megtalálható mindhárom kötet függelékében. A történet – mint arra az első kötet címe (Az ötödik évszak) is utal – éppen egy ilyen évszak bekövetkezésekor veszi kezdetét. Az ötödik évszakok természetével Rezdületlen minden lakója tisztában van; a mostaninak azonban az kölcsönöz drámaiságot, hogy a jelek szerint ténylegesen a világ végét fogja jelenteni. Ennyit a makroszintről, és most térjünk át a világ mikroszintjére!

 

a_megtort_fold_i.jpgMilyen lehet az élet egy olyan kontinensen, amelyet folyamatosan katasztrófák sújtanak? Mi jellemezheti annak lakóit? A mikroszint kidolgozásakor Jemisin abból az alapfeltevésből indulhatott ki, hogy a fizikai világ jellemzői visszahatnak a benne élők viselkedésére, sőt az egyes élőlények tulajdonságaira is. Megtudjuk például, hogy az ötödik évszakok bekövetkezése során megváltozik az állatok viselkedése, ami a környezeti viszonyokhoz történő adaptációval magyarázható. A világ működése természetesen nemcsak az állatokra van hatással, hanem az emberekre is, hiszen ők is a természet részei. Rezdületlen lakóinak nem pusztán a viselkedését, de némelyikük tulajdonságait is alapvető módon határozza meg az, ahogyan a világuk működik. A trilógiában orogéneknek nevezik azokat az embereket, akik a szenzelés képessége révén érzékelni tudják a föld szeizmikus mozgásait, sőt képesek azt befolyásolni is. A szenzelés alapja azonban nem egyszerűen a mágia, ahogyan azt a fantasykben megszokhattuk. Jemisin igyekszik tudományos alapokra helyezni a világban működő varázslatot. A Hetedik Egyetem egyik tudósának feljegyzéséből megtudjuk, hogy az orogének agytörzsének aljánál található egy páros szerv, a szenzia, amely lehetővé teszi számukra a szeizmikus mozgások és a légköri nyomás érzékelését (Az ötödik évszak, 266).

 

Az orogének szerepe tehát óriási a túlélés szempontjából. Többször is elhangzik, hogy ha nem lennének orogének, akik képesek visszafojtani a földmozgásokat, akkor az emberiség már régen kihalt volna. Sajnos azonban az orogének nemcsak mérsékelni tudják a katasztrófát, hanem – amennyiben nem képesek uralni szenziájukat – képesek azt előidézni is. A trilógiában több balesetről is olvashatunk, amelyek egy részét olyan orogén gyerekek okozták, akik nem voltak tisztában a képességeikkel. Ezzel magyarázható, hogy miért bánnak úgy az orogénekkel ebben a világban az orogéniára képtelenek (a tompák), ahogy. Az orogének mássága félelmet ébreszt a tompákban, akik emiatt gyakorlatilag rabszolgaságba taszítják az orogéneket. A Második Jumenészi Krónikatanács nyilatkozata az Orogéniával Sújtottak Jogairól címet viselő dokumentum ezt nyíltan ki is mondja: „Helyzetünk teljes mértékben összefonódik Rezdületlen fizikai sértetlenségével – a hosszú távú túlélés nyilvánvaló érdekében. E föld fennmaradása különösképp függ a szeizmikus egyensúlytól, és a természet egyik parancsoló törvénye miatt csak az orogéniával rendelkezők tudják ezt biztosítani. Ezért ha csapást mérünk a szolgalétükre, csapást mérünk magára a bolygóra is. Emiatt úgy határozunk, hogy bár az orogének némi hasonlóságot mutatnak velünk, akik, ellentétben velük, jó és egészséges vérvonallal büszkélkedhetünk, és bár jól kell velük bánnunk a szolgák és a szabadok érdekében is, az orogén képesség minden szintjére úgy kell tekinteni, hogy az semmissé teszi az önálló személyiséget. Jogosan tekintjük és kezeljük őket alsóbbrendű és alárendelt fajként.” (Az obeliszkkapu, 204)

 

Ahelyett tehát, hogy a „mágikus” képességgel rendelkező orogének lennének ennek a világnak az urai, ők lesznek a világ (és a benne élő emberek) rabszolgái. Mindez azzal magyarázható, hogy Rezdületlenben az orogének és a tompák mellett létezik egy harmadik csoport is, az őrzők, akiknek legfontosabb tulajdonsága, hogy képesek uralmuk alá vonni az orogéneket. Bár úgy tűnik, hogy ez alapján az őrzők a világ igazi urai, mivel „[u]ralják az embereket, akik képesek uralni a természeti katasztrófákat” (Az obeliszkkapu, 165), valójában ez nem így van. Csak fokozatosan derül ki, hogy még az őrzők is alá vannak vetve egy náluk nagyobb hatalomnak (a hangolóknak vagy kőfalóknak), akik viszont alá vannak vetve a világ törvényszerűségeinek (így a kör bezárul). Jemisin nemcsak rendkívüli következetességgel gondolja végig, hogy milyen hatással van a világ makroszintje a mikroszintre, valamint hogy a mikroszint ennek köszönhetően hogyan épül fel, hanem szembeszáll a fantasy néhány kőbe vésett szabályával is. Először is magyarázatot ad a mágia működésére. Másodszor pedig az emberi szereplők fölé olyan hatalmakat rendel, amelyek bár nem emberiek, isteninek, de még csak mágikusnak sem tekinthetők (mint a fantasyk nagy részében), hiszen ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a világ törvényeinek, mint az emberek. Mivel A megtört föld-trilógia világának kulcsa maga a Föld, amely csak saját törvényszerűségeinek (azaz a fizikai törvényeknek) engedelmeskedik, ezért Jemisin három regényét nevezhetjük akár geológiai fantasynek vagy egyszerűbben geofantasynek is. (Keserű József)

Címkék: agave N. K. Jemisin A megtört föld

Szólj hozzá!

Imágó(k)

hannlec 2020.03.25. 17:43

Octavia E. Butler: Hibridek

A női és a férfi szexualitás kialakulása csakis koevolúcióként (kölcsönös egymásra hatásként) gondolható el. Ez alapján világossá válhat, hogy az identitás belülről és a külvilágból fakad egyszerre. (Ráadásul a petesejt és a spermium közötti feszültség, éppúgy, mint az előállítóik közötti, a legpesszimistább számítások szerint is legalább kétmilliárd éves.) A science fiction jó pár kiváló alkotója eltöprengett már azon, hogyan lehet továbbfűzni, vagy nyitottá tenni ezt a rendszert. Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának befejező kötete nemcsak megoldja ezt a dilemmát, de egy jól működő alakzatot is létrehoz ennek szemléltetésére a főszereplő-elbeszélő figura identitásának kibontásával.

 

butler_1.jpg

Ha az önazonosságról beszélünk, általában mindenkiben felmerül a választhatóság kérdése. Egy példa. Az Egyesült Államokban 1960 és 1990 között félmillióról kétmillióra nőtt azok száma, akik a népszámlálási űrlapon az „amerikai indián” kategóriáját jelölték be olyan etnikai csoportként, amellyel azonosulnak. Ugyanakkor ezek túlnyomó többségének semmiféle kimutatható kapcsolata nincs Amerika őslakóival. Ezért ők az úgynevezett „wannabee” („akarlenni”) törzs. Ez a precedens is mutatja, hogy az emberek egy része hajlamos eltekinteni a tényleges biológiai adottságoktól (itt a leszármazástól), és az identitást másként értelmezi. Ez az időszak egyébként Butler Amerikája.

 

Másfelől, az önazonosság kérdéskörét megközelíthetjük úgy is, hogy érzékeljük, a sajátból kizárhatatlan idegenség vagy másság hozzáférhetetlensége nem akadálya, hanem kifejezetten előnyös feltétele a magunkról való tudásnak. Ezek szerint mindig is azzal szembesülhetünk, hogy szubjektumunk nem feltétlenül egy középpont köré szerveződik, sőt, inkább olyan folyamatszerű dinamikát mutat, mely az én/test-centrum és a nemi meghatározottság viszonyának a reflektálása és átrendezése mentén zajlik. Lényegében erre vezethetők vissza a többszörös nemi identitás elméletei.

 

Ebben a kontextusban különösen érdekes lehet Butler regényének szerepkínálata. A Xenogenezis-trilógia főszereplője Jodash, egy óloj, aki olyan földönkívüli, akit emberi anya szült meg. Az ólojok a hímekhez és a nőstényekhez képest egy harmadik nemet képviselnek, akik alakváltásra képesek, és a génmanipuláció segítségével helyre tudják állítani a testi sérüléseket. Egyfajta gyógyítók. Jodash a fajok közti kereszteződés következtében nem teljesen óloj, nem teljesen ember, nem hím és nem nőstény, páratlan hibrid (innen nézve a magyar cím Imago helyett elfogadható). Akkor mi? – tehetjük föl a kérdést Butler történetének olvasása közben. Vagy ez nem is minősül lényeges szempontnak?

 

A Hibridekben a főszereplő a metamorfózisai után eljut abba az állapotba, mely éppen a hibridizációnak köszönhetően alkalmassá teszi arra, hogy nemcsak két faj megmentője legyen, hanem a földi élet fenntartásának egyik lehetséges változatát is kijelölje. (A bolygó radikális erodálódása után az előző két rész előkészítette ezt.) Ugyanakkor a regényben az imágó (mint az átváltozás utáni kifejlett forma) alakzata arra tereli a figyelmet, hogy az értelmi és a képi dimenzió összjátékára van ahhoz szükség, hogy ez az entitás – Nemes Z. Márió kifejezésével élve – megnyíljon a nem emberi idegenség dinamikájának. Ez a transzfer teszi lehetővé, hogy a fenti kérdést felváltsa egy olyan gondolkodási technika, melyben a hangsúly a rögzített pozíciókról az attól eltérő elemek összjátékában megszülető imágóra tevődik át. Egy olyan képre, mely magában foglal mindennemű hibriditást.

(H. Nagy Péter)

Címkék: agave Octavia E. Butler Hibridek

Szólj hozzá!

Csillagok háborúja IX: Skywalker kora

hannlec 2020.03.23. 17:43

Az új trilógia véget ért. Ismét felnőtt egy generáció. Mintha csak tegnap néztük volna meg Az ébredő Erő első előzetesét, libabőrözve, mámorosan. Az írói és rendezői posztra ismét visszatért J. J. Abrams, aki Rian Johnson után visszavette a stafétát. Na, de jó lett a film? Hát...

 

A legnagyobb pozitívummal kezdve, a látvány, mint minden Abrams-filmben, itt is hibátlan. Abrams és csapata nagyon értenek az óriási képi világok megelevenítéséhez. Minden egyes képkocka egy saját kis világot ölt magára. Ennek már az Abrams-féle Star Trek-filmeknél is tanúi lehettünk. Kár, hogy közbeszól a dramaturgia. Nem kell nagy filmszakértőnek lenni ahhoz, hogy a néző rájöjjön, hogy amikor anno Abrams elkezdte az új trilógiát a hetedik résszel, akkor egy teljesen más irányba akarta terelni ezt a jobb sorsra ítélt szériát. A filmben jó néhány olyan dolog történik, vagy karakter tér vissza, melynek semmi indoka nincs, és lerí róluk az, hogy Abramsék az utolsó pillanatban döntöttek mellettük. Abrams olyannyira meg akart felelni a rajongói elvárásoknak, hogy végül azok áldozatává vált. Az utolsó Jedik egy nagyon megosztó film volt. (Akik gyűlölték a filmet, online csoportokat hoztak létre, melyeknek az volt a céljuk, hogy a filmet lehúzzák, ahol csak lehet.) Azonban, amit nem lehet elvenni Johnsontól az az, hogy próbált valami újat mutatni, míg az Abrams-filmek sokkal biztonságosabb játékot játszottak.

skywalker_kora.png

 

Visszatekintve, Az utolsó Jedik leginkább csak egy helyen hibázott nagyot. De ott akkorát, hogy eltemette Abrams folytatását még azelőtt, hogy az megíródott volna. Zsákutcába terelte a sztorit, ahonnan nehéz bárhová is menni. Abrams tulajdonképpen az egész film alatt Az utolsó Jedik kisebb-nagyobb problémáit próbálja orvosolni. Egyenként átmegy annak legutáltabb momentumain, próbálván javítani rajtuk. Abrams olyannyira ignorálja Az utolsó Jedik cselekményét, hogy ha Az ébredő Erő után mindjárt ezt néznénk, szinte semmiről sem maradnánk le. És itt vagyunk a záró epizód legnagyobb problémájánál. A trilógia befejező részénél vagyunk, ahol a film első fele még mindig egy nagy bevezetés. Olyan gyorsan váltakoznak a különböző helyszínek és karakterek, hogy a nézőnek egy pillanata nincs arra, hogy bármelyikükben is el tudjon mélyülni. Tudjuk, hogy gondok vannak ott, ahol már a harmadik filmben látjuk szereplőinket, de még mindig úgy tekintünk rájuk, mint az idegenekre. Hiába az óriási képi világ, ha nincs alatta tartalom.

 

A legszomorúbb az egészben mégis az, hogy sokkal nagyobb potenciállal indult az egész. Önismétlő volt Az ébredő erő? Igen. Voltak hibái? Voltak. De ráhelyezte a vonatot a sínre. Rengeteg potenciál volt például Finn karakterében, akivel a széria nem kezdett semmit. Az egyetlen igazán jól felépített karaktere az új trilógiának végül Adam Driver Kylo Renje lett. Persze, a csapat többi tagja is hozza azt, amennyit lehet, de nehéz ló nélkül lovagolni.

 

Az új trilógia ezúttal nem a fény és a sötétség végtelen harcáról szól. Ez itt az írók harca. Az igazság az, hogy sem Abrams, sem Johnson nem hibáztatható a történtekért. Csakis azok hibáztathatók, akik engedték, hogy három kész forgatókönyv nélkül induljon el a történet. Meg persze azok, akik szerint jó ötlet volt két teljesen más stílusjegyekkel rendelkező rendezőt szerződtetni a mezőnybe. A Skywalker kora azoknak készült, akik szívből gyűlölték Az utolsó jediket. Mint az eddigi trilógia összes darabja, ez is nagyon meg fogja osztani a nézőket. Akiknek elég a nagy és magával ragadó látványvilág, és nem szeretnek, vagy tudnak, elmélyülni egy filmben, azoknak jóval nagyobb eséllyel lesz tetszetős. Mindenki másnak csak azt tudom ajánlani, hogy ne az egekben legyenek az elvárások a film megtekintése előtt. Akkor még akár kellemes meglepetést is nyújthat számukra. (Tóth Márk)

Címkék: star wars Csillagok háborúja

Szólj hozzá!

Harriet

hannlec 2020.03.20. 13:30

A 2020-as Oscar-díjátadó előtt még nem hallottam erről a filmről. Minden a főcímdallal, a Stand uppal kezdődött, amit a film főszereplője, Cynthia Erivo adott elő a gálán. A dal többszöri meghallgatása után találtam rá erre a filmre, amit itthon, sőt Európában se mutattak be.

A rabszolgaságról nagyon sok irodalmi és filmes feldolgozás született. A Harriet is megtörtént eseményeken alapul. A főhős, Araminta „Minty” Ross a családjával él egy Edward Brodess nevű ember rabszolgájaként, és amikor az meghal, a fia lesz a tulajdonos, aki gyerekkora óta ismeri őt, és ragaszkodik hozzá. Amikor el akarják adni a családjával, megszökik. Innen indul el kalandos élete Harriet Tubmanként.

A film két főbb alapra épül: a címszereplőt alakító Cynthia Erivo játékára és a forgatókönyvre, amelyet a rendező, Kasi Lemmons és Gregory Allen Howard írtak. A film castingje nagyon jól eltalált. Mind Minty szülei (Clarke Peters, Vanessa Bell Calloway), mind Gideon Brodess (Joe Alwyn) igazolja ezt, a legjobb a mellékszereplők közül mégis Walter, a helyi kopó (Henry Hunter Hall). A női szereplők közül kiemelhető Janelle Monáe, akit Marie Buchanon nagyon meggyőzően hoz.

harriet.jpeg

A forgatókönyvvel azért voltak gondjaim. Főként Gideon karakterét illetően. Nekem kicsit egysíkúra sikeredett a figura. Nem egy elmebeteg, mint Calvin Candy a Djangoban, és nem olyan magabiztos, rideg, gonosz, mint Edwin Epps a 12 év rabszolgaságban.

Hiányzott az a borzongás, hogy megmutassák azt a kínt, és szenvedést, ami a rabszolgákat jellemezte. Így talán jobban átélhető lett volna a rabszolgák sorsa. Viszont az, hogy érzékeltették, a farmerek, mit gondolnak erről az egészről, az tetszett; jó lett volna kicsit többet látni ebből, nemcsak Brodessék, hanem a többi gazdag ember helyzetéről is.

A film világa eléggé letisztult. Az operatőr (John Toll) szépen dolgozik a képekkel, főleg a totálplánok nagyon szépek. Elég erőteljesek azok a képek is, ahol Minty emlékképei, víziói jelennek meg. Ilyenkor a kép átvált kékes árnyalatba, ami eléggé hatásos.

A filmben van egy visszatérő motívum. Ez Harriet belső hangja, amit ő Isten hangjának nevez. A többi szereplő szerint ez csak az agyi sérüléseiből keletkezett rohamainak tudható be. Ezt a kérdést a film a nézőre bízza. Véleményem szerint Harrietnek ez a belső hang segített az útja során. Összevetve Djangóval és Solomon Northcuppal, a 12 év rabszolgaság főszereplőjével, Harriet céltudatos, nem alázkodik meg senki előtt, mint Solomon. Máshogyan akar túlélni. Ő a hitet használja. Olyannyira bátor, mint Django. 

A daloknak is fontos szerepük van a filmben, ilyen például a Goodbye Song, amely az egyiptomi kivonulásról szól, és előrevetíti Minty szökését, vagy a Go down Moses, amely a rabszolgák felszabadításáról szól, és jelzés nekik, hogy itt az idő kitörni a szolgaságból. Ezeket a dalokat a szereplők éneklik. Cyntia Erivo, aki maga is énekes, kiemelkedően teljesít e téren. Hangja erőteljes és tiszta. Ez legjobban a főcímdalban, a fent említett Stand upban mutatkozik meg. A dal összefoglalja a főszereplő motivációját és a film történetét. A szöveget a főszereplő írta, a zene Joshuah Brian Campbell munkája, amely az afrikai zenéből és a godspellből is merít.

A film összességében egy különleges alkotás, elképesztő atmoszférájú mű, remek szereplőgárdával. Érdekes, kérdéseket elénk táró történet, amelyet már régóta be kellett volna mutatni. Nehezen érthető, hogy Hollywoodban – és pláne Európában – miért nem kapott több teret. Remélhetően valamilyen hordozón nálunk is megjelenik. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Harriet

Szólj hozzá!

Bong Joon Ho: Élősködők

hannlec 2020.03.17. 16:50

Bong Joon Ho új filmje történelmet írt és rekordokat döntött. Az Élősködők pontosan az a film, amiről mindenki beszél, de senki nem nézi meg. Pedig a film valóban kiváló. Bong Joon Ho egyik, ha nem a legjobb filmje. Az Élősködők pont az a fajta film, amiről az ember nem is tudja, hol kezdje mondanivalóját, hiszen gyakorlatilag hibátlan.

 

parasite.jpg

A film történetéről nehéz bármit is elmondani úgy, hogy ne spoilerezzünk. A rendező maga ügyelt arra, hogy a lehető legkevesebb infó kerüljön ki a filmről. Az előzetesből sem tudtunk meg szinte semmit. Érthető, hogy miért. Cselekmény szempontjából ritkán látunk ennyire kiszámíthatatlan filmet. Egymást követik olyan dolgok, amikre a többségünk még csak nem is gondolt volna, és közben nem esik önmaga kiszámíthatatlanságának a csapdájába. A filmnek még a kategóriáját is nehéz megadni. A komédiától kezdve a thrillerig, rengeteg különbőző műfajba be lehetne sorolni. A legzseniálisabb, hogy bármelyikbe soroljuk, az összesben működik. Komédiaként az utolsó évek egyik legviccesebb filmje. Thrillerként az utóbbi évek egyik legidegfeszítőbb filmje. Leginkább tán szatíraként lehetne bekategorizálni, de még ott is csak részben. Ugyanis a film megmarad önmaga határain belül. Karakterei annak ellenére nem mennek át önmaguk paródiájába, hogy a rendező sokszor a határon táncol velük. A film szívből készült és szíve van. Él. Akárcsak a szívnek, neki is ritmusa van. Semmiből sincs túl sok, vagy túl kevés. Bong Joon Ho zseniális ütemezése, Hong Kyung-po gyönyörű képeivel, Yang Jin-mo mesteri vágásával és Jung Jae-il Vivaldit idéző zenéjével, megkapjuk a legkiegyensúlyozottabb képsorokat, amiket csak el tudunk képzelni.

 

A rendezőt és írótársát, Han Jin Wont külön ki kell emelni. Ugyanis megírták az új évezred egyik legegyedibb filmjét. Ezek után mondja valaki, hogy már nincsenek eredeti ötletek. A Hitchcock inspirációt ugyan Bong le sem tagadhatná, de nem vesz át többet a mestertől, mint amennyi szükséges a jól megkomponált, libabőrt keltő jelenetekhez. Bong Joon Ho vizualitása ugyanis valami eszméletlen. A humor és a dráma egyaránt ezen a húron pendül. Képei többet mondanak ezer szónál. Minden egyes képkocka tömve van szimbólumokkal. A gazdagok a dombon élnek, a szegények a pincében. A gazdagok elgyönyörködnek az esőben, míg a szegények a fejüket fájdítják miatta, hiszen bármikor kimoshatja őket odújukból. Ez a szegények és gazdagok közti viadal, mint megannyi más korábbi Bong-filmben, itt is a fő téma.

 

A filmben nincsenek jók vagy gonoszok. Emberek vannak. Mindannyiukról kapunk legalább annyi csúf képet, mint amennyi jót. Bizonyos szemszögekből nézve, mindannyiukkal együtt lehet érezni. Ez problémás lehet azok számára, akiknek egy filmben kötelező a jópofa karakter, kinek könnyen a bőrébe lehet bújni. Bár a filmben nincsenek nagy színészek, mindannyian a legkiválóbb formájukat hozzák. Song Kang-ho, aki egyben Bong Joon Ho múzsája, az egyetlen igazi veterán a keretben.

 

Az Élősködők az élő bizonyítéka annak, hogy van mozi az USA-n kívül, és annak is, hogy jelenleg nincs még egy ázsiai ország, ami szembeszállhatna Dél-Korea filmgyártásával. Ha eddig valaki nem volt biztos abban, hogy Bong Joon Ho korunk egyik legnagyobb filmkészítője, akkor ez a film legyen az, mely változtat a véleményén. Az Élösködők nem csak a ma filmje. Az Élősködők a holnapé és a holnaputáné is. (Tóth Márk)

Címkék: Bong Joon Ho Élősködők

Szólj hozzá!

Robert De Niro: Az ír

hannlec 2020.03.15. 10:56

Több mint két évtized után újra összeállt az öregfiúk csapata, hogy elkészítsék az utóbbi évek legjobb gengszterfilmjét. Ezzel a filmmel Scorsese gengszter-trilógiája végre teljessé vállt. Scorsese visszahívja saját szuperhőseit egy utolsó táncra, hogy megmutassák, hogyan kell ezt csinálni. A filmben a Robert De Niro által megformált Frank Sheeran karrierjét követjük a kezdetektől a végéig. Scorsese régi csapatából még olyan nevek tértek vissza, mint Joe Pesci vagy Harvey Keitel.

 

A film hasonló alapokra épül, mint Scorsese előző két mesterműve, a Nagymenők és a Kaszinó. Azonban a történet most sokkal emberibb. Scorsese megöregedett. Nincs többé dicsőség abban, ha valaki gengszterkedik. Az emberi lélek elkárhozik, ha ezt az utat választja. Scorsese lehúzza a pátosszal teli takarót erről a műfajról, hogy láthassuk a valódi arcát. Az ír Scorsese mester tán eddigi legmelankolikusabb filmje. Elődeivel ellentétben ez a film sokkal többet elidőzik karakterei felett, így mi is jobban el tudunk bennük mélyülni. A film masszív három és fél órája sok embert ki fog kapcsolni, de akiket nem, azok szemtanúi lehetnek egy modern, gyökereiben mégis tradicionális, epikus mesterműnek. Ellentétben a 70-es évek többi nagyjával, Scorsese még mindig törődik azzal, hogy filmóriást készítsen. Még közel a nyolcvanhoz is a legjobbat próbálja kihozni magából. Mint minden filmjében, itt is zseniális, ahogyan a csendesebb részek váltakoznak a hangosabbakkal. Ugyanúgy dícsérni kell a forgatókönyvírót, Steven Zailliant is, aki nagyszerű lélekkel nyúlt Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy! c. könyvéhez, mely a film alapanyagaként szolgál.

 

az-ir.jpg

A színészek mindannyian kiválóan játszanak. Évek óta nem volt egyikük sem ilyen jó formában. Al Pacino és Joe Pesci mellékszerepei a legkiemelhetőbbek, azonban De Nirótól sem szabad elvenni a babérokat. Azt a folytonos dühkitörésekkel küszködő karaktert, akit tíz éve még Pesci alakított volna, most Pacino formál meg hibátlanul. Pesci most egy sokkal nyugodtabb és csendesebb karaktert vállalt be, ami tőle szokatlan. Sajnos, a színészek kiváló teljesítményén sokszor ront a film legnagyobb hibája, mégpedig a már sokak által vitatott digitális megfiatalítás. Scorsese és csapata dollármilliókat dobnak ki az ablakon arra, hogy rontsanak saját filmükön. A hetvenévesek testébe zárt, ötvennek kinéző, Polar Express figurák nagyon sok jelenetet képesek elkomolytalanítani puszta jelenlétükkel. Furán is hat, amikor a hatvannak kinéző Sheerant, Pesci Bufalinója „kölyöknek” szólítja.

 

Hibái ellenére azért mégiscsak egy kiváló filmet kapunk. Scorsese búcsúzik, ha nem is a filmezéstől, de a gengszter zsánertől biztosan. Az utolsó képsorok magukért beszélnek. Egy ember, aki még nem szeretne menni, de lassan beletörődik, hogy az ő ideje is érkezőben van. Scorsese felhasználja karakterét, hogy saját maga démonaival is szembesüljön. Ez teszi a filmet igazán személyessé és egyedivé Scorsese eddigi munkáival szemben. Azokra fog csak igazán szomorúan hatni a film vége, akik imádták a Scorsese–De Niro–Pesci-trió eddigi munkáit. A mester megírta búcsúlevelét. Egy korszak lezárul. Az emberek elmennek. De amit életükben tettek, az itt marad velünk. (Tóth Márk)

Címkék: Martin Scorcese Az ír

Szólj hozzá!

Leigh Whannell: A láthatatlan ember

hannlec 2020.03.15. 09:26

A Universal már jó ideje próbálja helyes vágányra terelni saját kis szörnyes-filmes univerzumát, mely olyan filmekkel mint az Én, Frankenstein, vagy épp a Múmia (2017) egyszerűen nem akart összejönni. Most H. G. Wells klasszikusa, a Láthatatlan ember lett előhúzva a fiókból.

A filmet a már tizenöt éve feltörekvőben lévő Leigh Whannell írta és rendezte. Az ő neve A fűrész első részéből mint forgatókönyvíró/színész, vagy a két évvel ezelőtti Upgrade c. filmből lehet ismerős, amit már nem csak írt, hanem rendezett is. A főszerepet az aranykorát élő Elisabeth Moss játssza, aki Cecilia Kasst testesíti meg.

lathatatlan_ember.jpg

Whannell sok mindent máshogyan csinál, mint ahogy azt a regény, vagy annak régi klasszikus filmes változata. Wells-szel és James Whale-el ellentétben most nem a láthatatlan ember szemszögéből figyeljük a világot, hanem a női karakter szemszögéből. A láthatatlan ember ezúttal nemcsak a karakterek számára láthatatlan, hanem a nézők számára is. Legnagyobb előnye ebből fakad. Ugyanis a történet horror elemei még ennyire jól nem működtek. Whannell ráhelyezi a hangsúlyt az ember legnagyobb félelmére, ami nem más, mint az ismeretlentől való félelem. Soha nem tudjuk, hogy ott bujkál-e mögöttünk a gonosz, vagy sem. Ezzel folytonos nyomás alá tudja helyezni a nézőt.

Whannell nagyszerűen elszórakozik a kamerával is. Alkalmanként kapunk egy-egy célzást arra, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Ilyenkor az apró moccanásokat, furcsaságokat kell figyelni a háttérben, vagy a kép sarkában. A rendező pontosan tudja, hová kell helyeznie a kamerát, hogy fenntartsa figyelmünket. A horror atmoszférán kívül, kifejezetten jól működnek azok a részek is, ahol begyorsul a film cselekménye. Olyanból sajnos nincs sok, de az a kevés, ami van, megállja a helyét.

Whannell két dologhoz ért igazán: akció és horror. Eddig inkább a horror oldalát villogtatta, de az Upgrade c. filmje már elkalandozott az akciódúsabb éghajlatokra is. A filmben ismét kapunk egy kiváló akciójelenetet, mely ugyan nem mérhető az Upgrade konyhai verekedős jelenetéhez, de elég arra, hogy rakjon egy lapáttal a film cselekményére. Ez azért fontos, mert sajnos a film néha átúszik a cselekménytelenség tavába. Ebből a szempontból alulmarad James Whale klasszikusának. Le kell ugyanúgy szögezni, hogy azok, akik rajongói az eredeti sztorinak, fogják talán a legelutasítóbban nézni ezt a filmet. Ugyanis Whannell mindössze a legapróbb minimumot veszi át Wells-től, hogy aztán a morzsákból saját kenyeret gyúrjon. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, bár a sütés közben picit jobban összemegy a kelleténél. Ezt úgy kell érteni, hogy sokkal kisebb skálán mozog az egész, és háttérbe szorítja a történetet és a sci-fi vonalat.

Whannellhez híven a kiszámíthatatlan csavar sem maradhat el a film végéről, bár ezúttal ez a kiszámíthatatlan csavar inkább csak egy másik Universal film felvezetését szolgálja. Lehet, hogy hiba volt a stúdió részeről ezt a filmet Wells klasszikusaként titulálni, ugyanis maga a film címe és az alapanyag is ellövik azt a poént, hogy ez a láthatatlan ember valóban létezik és nem csak főhősnőnk elméjének a szüleménye.

Elisabeth Moss alakítása még mindenképp kiemelendő, aki az utóbbi pár évben nem fér a bőrébe és mindenben nagyot alakít. Megfigyelhető az is, hogy az utóbbi években egyre több kiváló női alakítást kapunk horrorfilmekben. (Toni Collette, Lupita Nyong’o, Samara Weaving vagy épp Essie Davis).

Végezetül, megkaptuk az idei év első színvonalas horrorfilmjét, mely reméljük, nem az utolsó is egyben. A láthatatlan ember egy szebb jövő képét festi fel a falra a Universal számára, és bizonyítja, hogy még van remény arra, hogy ez az univerzum működjön. Mi pedig kíváncsian várjuk, mihez nyúl Leigh Whannell legközelebb. (Tóth Márk)

Címkék: A láthatatlan ember Leigh Whannell

Szólj hozzá!

Samantha Downing: Elbűvölő feleségem

hannlec 2020.03.11. 12:28

Mindenkinek megvannak a saját hétköznapi problémái. Fokozottan igaz ez akkor, ha az ember családfő. Aggodalom azért, hogy mindenre jusson pénz, hogy boldoggá tudja tenni párját, s lehetőleg a gyerekek személyisége is szépen fejlődjön.feleseg.jpg

 

Samantha Downing bemutatkozó regényében a főhős 15 éve él házasságban és van két gyereke is. Minden este együtt vacsoráznak, eljárnak a kicsik sportmeccseire, de a felszíni családi idill titkokat rejt. A jóvágású férfi bemutatkozása a történet világában azzal a jelenettel indul, amikor Tobias álnéven, siketnek tettetve magát egy könnyű nőcskét szed fel egy bárban. Mivel a főhős egyben a narrátor is, betekintést nyerünk vadásztrükkje mechanizmusába, a részletekbe, melyekre játéka során oda kell figyelnie. Ebből látszik, nem egyszeri alkalomról van szó. Lassan kiderül az is, hogy a csalfaság nem kenyere (egyszeri botlás volt), de a nők becserkészése már szinte szokásává vált. Nem is csoda! Megtudjuk ugyanis, hogy a házaspárnak furcsa stressz-levezetési szokásuk van. Amolyan páros program gyanánt nőket gyilkolnak. A kérdés az, meddig vezethetik még le a pénzügyi bizonytalanság, a gyereknevelés és a munkahelyi túlterheltség feszültségét véres hobbijuk segítségével, ugyanis lebukás veszélye fenyegeti őket.

 

Jól ütemezett, az olvasók elé tárható titkokkal ügyesen gazdálkodó regény ez. Karakterei és története jellegében kiváltképp emlékeztetheti befogadóit a 2015-ös Otthon, édes pokol c. filmre. Ha valaki szereti a társadalmunk morális kódját semmibe vevő történeteket, melyekben a helyes és helytelen kérdése nincs fókuszban, mégis izgatott érdeklődéssel figyeljük a szereplők sorsát, akkor ez a mű ideális olvasmány számára. Ügyes, zavarbaejtő, elgondolkodtató könyv, mely témájában és jellegében is igazi „bűnös” élvezet!

(Juhász Kornélia)

Címkék: agave Feleségem Samantha Downing

Szólj hozzá!