Egyes teoretikusok szerint a szépirodalom legfőbb sajátossága abban rejlik, hogy megfilmesíthetetlen. Kétségkívül gyümölcsöző lenne felfejteni, hogy e meglátás milyen előfeltevéseket rejt magában, de egy recenzió nyilván nem az a tér, amely egy ilyen összetett műveletsor végrehajtására a legalkalmasabb. Inkább csavarjunk egyet a dolgon. A horror az a műfaj, amelynek bizonyos típusai „megfilmesíthetetlenek”. Persze egészen más értelemben, mint ahogy azt a fenti meglátás állítja a szépirodalomról. Másképp fogalmazva: létezik az a fajta irodalmi horror, amelyet a papír még elbír, de a vászon már nem. Jack Ketchum első regénye, az 1981-es Holt idény minden bizonnyal ilyen könyv. (Ketchumnak több könyvét is megfilmesítették. Talán nem véletlen, hogy éppen a Holt idényt nem.)
A történet mindössze három nap eseményeit foglalja össze, és terjedelmesnek sem mondható (a magyar kiadás alig több mint kétszáz oldal). Ez azonban pont elég, sőt egyeseknek talán már sok is. Ketchum alaposan próbára teszi az olvasó empátiáját. Az a kijelentés, hogy a szereplők válogatott kínokat élnek át, meg sem közelíti azt, ami ebben a regényben történik. Helyenként olyan mértékű brutalitás köszön vissza ránk a könyv lapjairól, hogy már szinte a szereplők haláláért fohászkodunk. Horror ez a javából: kíméletlen, felforgató, kompromisszumoktól mentes.
Az erőszak ábrázolása azonban távolról sem öncélú. Amit Lovecraftról szóló könyvükben Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió írnak, az Ketchum könyvére is igaz: „A kultúra, az optimista humanizmus kompenzatorikus előítélete szerint hozzájárul az emberépítés projektjéhez. Többé válunk egy nagyszerű szépirodalmi kötetet elolvasva vagy egy üdítő zenedarabot meghallgatva – szeretjük ezt gondolni. De léteznek olyan infernális művek is, amelyek az építés és a centrálás humanista gesztusai helyett inkább szétmarcangolnak.” Ha van könyv, amelyre igaz, hogy utána már nem vagyunk azok, akik előtte voltunk, akkor a Holt idény ilyen a könyv.
A reprezentáció síkján folyamatosan olyan események történnek, amelyek a komfortzónáján kívülre űzik az olvasót, és a szöveg ideológiai horizontján megjelenő kérdések (pl. mi az emberi?) is inkább nyugtalanítóan hatnak ránk. Ez a fajta „negativitás” azonban sajátos esztétikai megformáltsággal párosul. Noël Carroll kifejezését kölcsönvéve a horror paradoxonának is nevezhetjük, hogy miközben szörnyű dolgokról olvasunk, a szöveg maga jól van megírva. A magyar kiadás hiánypótló. (A szomszéd lány után ez az író második magyarul megjelent regénye.) Érdekesség, hogy a könyv tartalmaz egy utószót is, amelyben az író elmeséli a regény kiadásának körülményeit, és szót ejt az egyes kiadások közötti különbségekről is. (Keserű József)
