Kövess minket Facebookon is!

Friss topikok

  • vilagnezet.blog.hu: Trükkös "Mém" - Szórakoztató tudományfilozófia esszé Felvezető: A memetika az eszmék darwinizmus... (2020.07.04. 08:33) Járvány és végjáték
  • doggfather: a trailer és a téma alapján csalódás volt, nem is kicsit. Klasszikus guy elemek ismételve, unalmas... (2020.04.30. 19:49) Úriemberek, avagy „a modor mutatja, mit érsz…”
  • pinter.bence: Itt is megkérdezem, hátha: hol/hogy lehet megvenni? (2019.12.20. 14:17) Ajánló: Opus 63
  • pinter.bence: Ezt én is kiszúrtam! Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy kerül ez ide, meg azon is, hogy mily... (2019.03.11. 11:21) Távíró út
  • halamita: Ő írta a Wayward Pines trilógiát is. Ebből, ill. a fentiekből kiindulva tényleg nem lehet rossz sz... (2017.08.26. 22:08) Blake Crouch: Sötét anyag

Címkék

Ada (1) Adam Sandler (1) Adrian Tchaikovsky (1) agave (138) ajánló (61) Álomdalok (1) artpop (3) Assassin’s Creed Odisszea (1) Átváltozás (1) Az illusztrált ember (1) Az ír (1) Az obeliszkkapu (1) Az ötödik évszak (1) Az utolsó tréfa (1) A két pápa (1) A Kimenekítés (1) A Kreml jelöltje (1) A láthatatlan ember (1) A megtört föld (1) A negyedik majom (1) A rettenthetetlen (1) Bábel fiai (1) bacigalupi (2) Beren és Lúthien (1) Bob Dylan (1) Bong Joon Ho (1) brandon hackett (6) Catherynne M. Valente (1) Christopher Tolkien (1) Cixin Liu (1) Csillagok háborúja (1) Csongrádi Ábel (1) Dacre Stoker - J. D. Barker (1) Daniel José Older (1) Dan Simmons (2) DC (1) Delilah S. Dawson (1) Dennis Lehane (1) dick (9) Doctor Strange (1) Don Winslow (1) Dracul (1) Ed McDonald (3) Éjvadászok (1) Elan Mastai (1) Élősködők (1) ernest cline (2) escher (1) évértékelő (3) Ezüst Félhold Blues (1) Feleségem (1) Fiatal Írok Tábora (1) GABO SFF (5) gaga (12) Game of Thrones (1) Gáspár András (1) George R. R. Martin (4) giger (1) Gombaszögi Nyári Tábor (4) Gordon Doherty (1) Gőzkorszak. Pavane (1) graffiti (4) Guy Ritchie (1) Harley Quinn (1) Harriet (1) Helen Keen (1) Hibridek (1) hírek (8) Homérosz (1) Horgonyhely (1) Időugrás a Marson (1) Iliász (1) Ílion (1) In memoriam (1) Irha és bőr (2) író-olvasó (3) J. D. Barker (1) J. R. R. Tolkien (1) Jason Matthews (2) Jeff VanderMeer (4) John le Carré (1) John Le Carré (1) John Scalzi (1) Jojo Nyuszi (1) Joseph Staten (1) kaku (1) kalligram (1) Kárhozat (1) Keith Roberts (1) Ken Liu (1) Kilégzés és más novellák (1) Kim Stanley Robinson (1) koncert (1) könybemutató (1) könyvbemutató (9) Koréliai Hajsza (1) krimipályázat (1) kultúrkorzó (4) kurzweil (1) lady gaga (2) Láthatatlan bolygók (1) Leigh Whannell (1) Lenn a sivár Földön (1) Lőrinczy Judit (1) madonna (1) Martin Scorcese (1) mediawave (1) Médiumközi relációk (1) Mel Gibson (1) Michael J. Martinez (1) moskát anita (5) N. K. Jemisin (3) Nabokov (1) neal stephenson (2) Neil Gaiman (4) Németh Zoltán (2) Nobel-díj (1) Octavia E. Butler (3) opus (20) Paolo Bacigalupi (2) partitúra (1) Philip K. Dick (4) Pierce Brown (1) Pókfény (1) prae (5) Prae (1) Próza Nostra (1) Quentin Tarantino (1) Rae Carson (1) Ragadozó madarak (1) Ray Bradbury (1) rég várt (2) Rian Johnson (1) Richard Morgan (1) Samantha Downing (1) Sam Hargrave (1) sandman (1) sci-fi (1) Scott Westerfeld (1) simmons (1) star wars (10) Star Wars - A végső dobás (1) Star Wars Canto Bight (1) Star Wars Phasma (1) Stephen Hawking (1) Stephen King (1) szeminárium (33) szimpózium (22) szingularitás (1) SZMIT (1) Taika Waititi (1) Ted Chiang (1) The Last of Us Part II (1) The Science of... (1) Thomas A. Szlezák (1) Tom Sweterlitsch (1) Tőrbe ejtve (1) Trónok harca (1) true detective (1) Ubik (1) Uncut Gems (1) Úriemberek (1) Űropera (1) Végítélet (1) Vének történetei és más írások (1) világépítés (1) Világok Találkozása (1) vizualitás (3) Volt egyszer egy… Hollywood (1) Vörös Veréb (1) Westworld (1) Zachary Mason (1) Címkefelhő

In memoriam Csongrádi Ábel

hannlec 2020.07.03. 10:39

abel.jpg

 

Óriási megrendüléssel értesültünk Csongrádi Ábel haláláról. Felfoghatatlan. A jövő már máshogy alakul. Ábel nemcsak hallgatónk volt, hanem leendő kollégánk is. Két évvel ezelőtt a gólyatáborban találkoztunk először, majd a Selye János Egyetem Tanárképző Karán a tanév kezdetekor. Ábel büszkén emlegette azokat a könyveket, melyekről szót ejtettünk, közben elolvasta őket. Ez bíztató, gondoltam. És ez be is igazolódott, amikor színházi eseményekről és filmekről szóló írásokat küldött nekem. Megcsillant ezekben a tehetsége, de láttam, hogy sok munka áll még előtte. Ábel minden félévben járt valamilyen kurzusomra az elmúlt két évben, így elkezdtünk együtt dolgozni. Olyan órám is volt, amelyen féléven át egyedül vett részt. Kitartó volt, nyitott és problémaérzékeny. Soha nem felejtem el azt a beszélgetésünket, amikor Ábel a múltjáról mesélt, és megmutatta azokat az iskolai újságokat, melyekbe régebben írt. A bizalmába avatott. Színházkritikus szeretett volna lenni, de javasoltam, hogy tegyen egy kitérőt a filmkritika felé, azon be lehet gyakorolni néhány fogást. A lelkesedése nem csappant, megszülettek az első filmrecenziók, melyek közül az egyiket idén februárban közöltük a blogon, Harley Quinn csapatot keres címmel. Ennek az írásnak a nézettsége meghaladta minden addigi írásét a blogon. Itt valami történik, amit eddig nem tudtunk elérni, töprengtem. Azóta még öt filmrecenziót közöltünk Ábeltől, amiért hálásak lehetünk, az utolsó, a Tőrbe ejtve c. produkcióról szóló az eddigi legtöbb like-ot kapott írás a weboldalunkon. Mivel az elmúlt hónapokban Ábel több írását küldte el, az a legkevesebb, hogy ezeket is közöljük a kutatócsoport felületén. Az alábbi szöveg az egyik kedvenc filmjéről született, régebbi darab, terveztük a kibővítését, de így is megáll a lábán. Ebben a rövid összefoglalóban Ábel párhuzamot von saját élete és a film főszereplőjének sorsa között. Ez így most különösen torokszorító érzés. A tervek szerint Ábel a Biblia és különböző filmek kapcsolatáról írta volna a szakdolgozatát, menet közben pedig bemutattam volna őt a Komáromi Jókai Színház dramaturgjának, hogy színházkritikákat is írhasson, így valószínűleg teljesülhetett volna az egyik álma. Nagyon nehéz szívvel búcsúzunk Ábeltől, reménységünktől, aki már elsőévesen bizonyította, hogy mindig lehet rá számítani. Ég veled, drága barátom. Emlékedet megőrizzük, és ha mi már nem leszünk, akkor remélhetőleg megőrzi ez a blog. (H. Nagy Péter)

Doctor Strange

Először is sok minden kavarog bennem. Az eddigi Marvel-filmek inkább szórakoztatóak voltak, kikapcsolták az embert. A Doctor Strange (Scott Derrickson rendezése) ezzel szemben teljesen más.

          A film két fő eleme a látvány és a karakterek. Kezdjük az utóbbiakkal. Stephen  Strange (Benedict Cumberbatch) egy idegsebész, aki túl komolyan veszi a munkáját, sőt annyira öntelt, hogy ezért feltétlen elismerést vár. Egy olyan ember tehát, aki csak saját magára gondol. Egy baleset miatt a kezei teljesen lebénulnak, s ez által elveszíti az egyetlen dolgot, amit fontosnak tart: a munkáját. Ezzel együtt pedig az életét is.

strange.jpgItt ütött be nekem az, hogy mennyi hasonlóság lehet köztem és egy kitalált karakter élete között. Én is Dr. Strange-hez hasonlóan bénulási betegségben szenvedek, és emlegetett egy módszert a filmben, ami ráébresztett arra, hogy szinte ugyanolyan az életünk, ez pedig a shunt. (Egy cső, ami áramoltatja a folyadékot a szervezetben, és ez által a test életben maradhat.) Viszont Strange ezt elveti, és inkább egy keleti gyógyítási módszert próbál megtanulni.

Ez az életemnek egy másik szakasza, ami egy éve kezdődött. Meditálás és összpontosítás arra, hogy a céljainkat elérhetjük. Itt lép be a képbe az Ősmágus (Tilda Swinton), aki bölcs mesterként egyengeti Strange útját, mind a gyógyulásban, mind az életben.

Egy másik karakter, Mordo báró (Chiwetel Ejiofor) a tanult leendő mester, aki inkább a szabályok betartását tartja fontosnak és a rend védelmét, mint magát az emberiséget. Kaecilius (Mads Mikkelsen) pedig, az elbukott tanítvány, egy új világot akar létrehozni egy hatalmasabb erő segítségével.

Nem hallottuk ezt már valahol? Ja, de...

Minden második szuperhősfilmben valaha…

Ez kicsit megrendített a karakter szempontjából, a játék viszont ezt felülmúlta.

A dialógusok hol elgondolkodtató filozófiai kérdéseket vetettek fel, ami számomra nagy öröm. Hol kisebb poénokat csaptak az arcunkba. Mint például Strange és a levitációs köpeny együttműködése. És itt térnék ki a látványra.

A vizuális kivitelezés szemkápráztató. A tükörvilágban folyó harcok annyira látványosak, hogy szinte egyszerre mozgunk a szereplőkkel. A rajongóknak pedig kötelező bent maradni a stáblista után. Azért, mert két plusz jelenet is van. (Egy bosszúálló szerepel az egyikben, de hogy melyik, az maradjon titok. A másik jelenet pedig egy másik karakter jövőjét alapozza meg.)

      A film összességében szórakoztató látványfilm, megbolondítva egy kis keleti tanítással. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Doctor Strange Csongrádi Ábel

Szólj hozzá!

Járvány és végjáték

hannlec 2020.07.03. 05:42

king_2.jpgA járványtematikát produktívan kiaknázó alkotások közül Stephen King Végítélet c. regényeposza a jó és a gonosz küzdelmének monumentális alkotása. Mint köztudott, a szerző művei egy rendkívül összetett utaláshálózatot alkotnak, melyben minden egyes darab elágazási pont, vagyis más King-szövegekhez kapcsolódik. (Ennek a hálózatnak a vizualizációja megtalálható az Interneten The Stephen King Universe keresőszó segítségével.) Ebben a hálózatban a Végítélet ugyanolyan funkciót tölt be, mint bármely másik regény, és első ránézésre talán meglepő, hogy mindössze néhány kapcsolattal rendelkezik (a térkép szerint legalábbis). Ezek közül a legnyilvánvalóbb talán a Ragyogással és az Azzal való érintkezése bizonyos szereplőkön keresztül. Az életművön belül való elhelyezéshez nyilvánvalóan más szempontok is felvethetők (pl. parallel szerkezeti megoldások, narratív hasonlóságok, érintkező utalásrendszerek, ismétlődő intermediális vonatkozások, modális áthallások, Castle Rock stb.), számunkra most azonban nem ezek, hanem a Végítélet járványtani rétegei lesznek érdekesek.

 

A King-regény kórokozója egy mesterségesen létrehozott influenzavírus, amely brutális hatékonysággal szedi áldozatait (a műben szuperinfluenzának vagy Gikszer Kapitánynak nevezik). Nem minden szereplő van azonban ezzel tisztában. A mű első pár száz oldala a járvány köré szőtt diskurzusok és médiaanyagok felvillantásával jól példázza a pandémiával járó információs káoszt. Egyes jelenetekből arra lehet következtetni, hogy a laikusok egy része szerint a járványt okozó betegség kolera vagy lépfene, mely utóbbit a tömegtájékoztatás is megerősíti. Az egyik szereplő továbbá a fekete halálhoz hasonlítja a járványt, de a karakterek jelentős része, illetve az orvosok, akik közül többet is említ a szöveg, a tünetek alapján az influenza egy speciális változataként azonosítja a kórt. Soames doktor például így összegzi a szituációt: „A tünetek nagyon közönségesek [...]. Hidegrázás. Láz. Fejfájás. Gyengeség, általános rossz közérzet. Étvágytalanság. Fájdalmas vizelés. A mirigyek megdagadnak, először kissé, azután nagyon. Megdagad a hónalj és a lágyék is. Gyenge és elégtelen lélegzés. [...] Ezek a közönséges megfázás, az influenza, a tüdőgyulladás tünetei.” (183. old.) Gyógyszer nincs ellene, a végső fázis: halál.

 

A járvány terjedésének egy későbbi fázisában a hírműsorok aztán a „szuperinfluenza” kifejezéssel utalnak a fertőzésre, majd a regény egyharmadánál egy mindenféle halálnemekről szóló körkép bontakozik ki egy úgynevezett „másik járványról”. Ennek a panorámának néhány eleme Darwin-díjas produkció lehetne. (Például: „A mississippi Hattiesburgból való Jim Lee háztartásának összes berendezését átkapcsolta egy benzines generátorra, és halálos áramütést szenvedett, amikor kipróbálta, működik-e.” 393. old.) Egyrészt tehát humoros beszámolókat olvashatunk olyan esetekről, amikor valaki tudatlanságból vagy elővigyázatlanságból elhalálozik valamilyen esemény következtében. Fontos, hogy nem a szuperinfluenza végez ezekkel a delikvensekkel, hanem saját szerencsétlenségüknek esnek áldozatul. Ezekkel a kitérőkkel King remekül szemlélteti, hogy amit nem végez el közvetlenül a vírus, azt elvégzi az emberi tudatlanság vagy balszerencse, és ez a másodlagos hullám ugyancsak hozzájárul a terep letarolásához. Mindezt egy többször visszatérő szlogennel (a fejezet végén pedig verzállal szedve) úgy kommentálja az elbeszélő, hogy „nem nagy veszteség”. A modális játék a halállal egyfajta ellenpontként funkcionál a szuperinfluenza áldozatainak tragédiájával szemben, de a végeredményt tekintve, másrészt, az elsődleges járvány komplementerének tekinthető.

 

A Végítélet nagy része persze a járvány utáni világ eseményeire koncentrál, de az azzal kapcsolatos jelenségek többsége végigkíséri a történet kifutását. A pandémia innen nézve előkészítése a végjátéknak, vagyis az apokaliptikus események katalizátoraként működik. A szuperinfluenzával kapcsolatos kérdések egyike például az, hogy kialakulhat-e olyan ellenállóképesség, amely öröklődik. (Az egyik központi karakter ugyanis gyermeket vár, illetve ez a probléma az emberi faj fennmaradásának horizontjára vetül.) A regény végén más válasz születik erre a kérdésre, az immunitás kialakulása ugyanis egy olyan új képesség megjelenését villantja fel, amely az emberi szervezet és a vírus közti kölcsönhatás eredménye. Egyfajta dinamikus testkép, amely arra épül, hogy a gazdatest a betegséggel interakcióba lépve, képessé válik az influenza „kifárasztására”. A jövőképhez másfelől viszont nagyon is hozzátartozik az antropause, vagyis annak tudatosítása, hogy a Föld globális rendszere felől nézve, a világnak új ökológiai mérnökségre van szüksége, „a pihenés évadja” (ahogy az egyik fontos szereplő nevezi a jelent) egyszer véget ér. Ebből a perspektívából személve Stephen King regényének a jó és a rossz küzdelmén túl is van mondandója, ami korántsem tekinthető puszta didaktikai megoldásnak. A járvány és a végjáték tehát lényegében a kezdete lehet valaminek: „Legyen ez az üres világ a tankönyvetek.” (H. Nagy Péter)

Címkék: Stephen King Végítélet

1 komment

The Last of Us Part II

hannlec 2020.06.24. 12:52

Eljött hát ez a pillanat is. Több évnyi várakozás után a Naughty Dog nyakunkba zúdította a legendás The Last of Us második fejezetét. Kétségkívül az év legnagyobb videojáték eseményének vagyunk részesei. De vajon felér ezekhez az elvárásokhoz?

Érdekes látványnak lehetünk tanúi, ha utánanézünk a játék értékeléseinek. A kritikusok áradoznak. Sokuk szerint minden idők egyik legjobb videojátékát hozták el nekünk Neil Druckmannék. Azonban ha ránézünk a mindennapi játékosok értékeléseire, egy teljesen más és nagyon eltérő látvány fogad minket. Ennek rengeteg oka van. Semmiképp nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy a The Last of Us 2 már a megjelenése előtt heves vitákat váltott ki a rajongók között. Így nem meglepő, hogy néhány internethuszár már a megjelenése előtt nulla pontos értékelésekkel ajándékozta meg Druckmannt és csapatát. Ennek kiváltója az erős baloldali politikai propaganda volt, mellyel a készítők a játékukat reklámozták. Sajnos a játék mélyebb sebekből is vérzik, mint a politika.

last-of-us-2.jpg

A pozitívumokkal kezdve le kell szögezni, hogy szebb játékot felesleges keresni. Technikai szempontból a készítők apai-anyait beleadtak, és elhozták a PS4 tán leggyönyörűbb játékát. A karakterek arckifejezései soha nem voltak élethűbbek. Pár pillanatra már-már valódi embereknek is tekinthetjük őket. Ashley Johnson (mint Ellie) és a legendás Troy Baker (mint Joel) egekig érő alakításokat nyújtanak, melyeket rengeteg filmszínész is megirigyelne. Az első részhez képest olyan újításokat kapunk, mint például a nyomkövető kutyák, melyek kiszagolhatják merre bujkálunk éppen, illetve újabb zombifajták.

A gond leginkább onnan ered, ami az első részt oly naggyá tette. Ez pedig a forgatókönyv. Sajnos, erős karakterek vagy sztori nélkül a világ legszebb játéka is érdektelenné válhat. A The Last of Us 2 pedig a kelleténél többször laposodik el. Druckmann és írótársa, Halley Gross ugyanis nagyobbat harapnak a tortából, mint amit meg tudnának enni. A The Last of Us 2 elképesztően bevállalós. Nem fél feláldozni még legnagyobb húzóneveit sem. Ez a tény lehetett volna egy hatalmas pozitívum, azonban a játék nem kifejezettebben mutat be olyan új karaktereket, melyekkel azonosulni tudnánk a régiek színvonalán. Ráadásul a már meglévő és mindenki által szeretett karakterekből is képes kihozni olyan döntéseket, melyek könnyen elidegeníthetik a játékost a már szeretett karakterétől is. A vontatottság a játék második felében még inkább érződik, hiszen egy érdekes írói csavart kapunk, mely sajnos összeroppan saját súlya alatt.

A játék leggyűlöletesebb karakterének bőrébe kell bújnunk, gyakorlatilag a történet teljes második felében. Érdekes húzásnak számít, hogy az írók próbálják megkedveltetni velünk ezt a karaktert, de tette túlságosan is kegyetlen volt ahhoz, hogy a játékos ne érezze magát elidegenülve karakterétől. A játék fő témája egyértelműen az erőszak. Pontosabban, hogy egy balszerencsés erőszakos cselekmény miképp bonthatja le a teljes kártyavárat. A bosszú, a megszállotság, a hovatartozás, ezek mind fontos kellékei Druckmannék potenciállal teli forgatókönyvének. Negatívumként lehet tekinteni a rengeteg flashbackre is. Egyszerűen már túl sok. Szinte minden kérdésre flashbackből kapunk választ. A gond leginkább ott rejlik, hogy a legtöbb karakterhez úgy kezdünk el közelebb kerülni, hogy tisztában vagyunk végzetükkel. Ezzel a sztori sokszor elveszíti kiszámíthatatlanságát, és átrepül a klisék és a kiszámíthatóságok világába. Ugyanúgy teljesen kiöli a suspense-t is a karakterekből.

Rengeteg hatalmas ötletet tartalmaz a The Last of Us 2. De ezúttal a végeredmény felemásra sikeredett. Nem lehet tagadni azt, hogy valahol a rengeteg oldal között rejlik egy igazán méltó folytatása a legendás első résznek, de ahhoz, hogy azt megkapjuk, már késő van. A karakterek itt is emberek, akárcsak az első részben, de a forgatókönyv ezúttal jobban megköti a kezüket. Beleszólásunk a történet végkifejletébe pedig ezúttal nincs. Csak sodródunk az árral a forgatókönyv tintahullámain.

Végezetül annyit lehet mondani, hogy sem a kritikusokkal, sem a nézőkkel nem lehet egyet érteni. Messze van ez a játék minden idők legjobbjaitól, és messze van minden idők legrosszabbjaitól. Valódi értéke, valahol a kritikusi és a nézői értékelések között található. Nem egy borzalmas játék a The Last of Us 2, de a felhasználók nagy része egyet fog érteni abban, hogy összehasonlíthatatlan az első résszel. (Tóth Márk)

 

Címkék: The Last of Us Part II

Szólj hozzá!

Mr. Blanc nyomoz, avagy a Tőrbe ejtve

hannlec 2020.06.13. 22:46

Miért is jók a krimik? Vagy angolul a „Who done it” történetek? Önmagukban a rejtély miatt. Az ismeretlen, felderítetlen ügyek, gyilkosságok miatt. Elég ezekhez egy jó alaptörténet, pár izgalmas karakter és egy érdekes helyszín. Bár ma a krimik inkább a televízióban vannak jelen, főként a 90-es és a 2000-es években agyonsugárzott műsoroknak köszönhetően, ne feledkezzünk meg a klasszikusokról sem. Agatha Christie-ről mindenkinek Hercule Poirot jut az eszébe, nem véletlenül. Ezt ültette át Rian Johnson mai környezetbe. A rendező elmondása szerint Agatha Christie művei inspirálták a filmet, és ez meg is látszik rajta, az atmoszférája hasonló, mint a Tíz kicsi néger-ben feltűnő villa. Egy nagy ház tele titkos ajtókkal. De már a figuráit is körbelengi a krimi világa. A főszereplő, aki jelen esetben az áldozat, Harlan Trumbley (Christopher Plummer) egy krimiíró, és a háza is tele van utalásokkal a könyveiből. Vagy az egyik nyomozó (Noan Segan) végig felidézi az író műveit, mint a megszállott rajongó.

Ha már a karaktereknél tartunk, Johnson zseniális gárdát hozott össze. Chris Evans mint a szemét unoka, aki átlát a családja önzőségén, parádés alakítást nyújt. Linda Drysdale-t, Harlan lányát Jamie Lee Curtis formálja meg egész jól. Kicsit úgy éreztem az egész film alatt, mintha az ő kezében lenne a család, nem is a férfiak lennének az irányítók. A filmben szerepel még Don Johnson, aki Linda Drysdale férjét, Richardot játssza. Harlan fiát, Waltot Michael Shanonn alakításában láthatjuk, aki a Trombley könyvkiadó örököse. Vagy a másik unoka, Jacob, akit az AZ-ból megismert Jaeden Martell alakít, mint az elkényeztetetett ferdehajlamú náci unoka, aki a telefonját babráló trollokat testesíti meg. Ő az egyik humorforrása a filmnek. A másik természetesen az Evans alakította Ransom. A dédnagymama is a humort képviseli, K. Callan a tipikus szenilis nagyit hozza, de pont az ő karaktere az, akinek a csavar feloldásában is van szerepe. A felsorolás végére hagytam a főbb figurákat, Ana de Armas lebilincselően jól hozza az ártatlan ápolónőt; vagy esetleg egy bizonyos képesség segíti őt? Daniel Craig mint a magánnyomozó, egy izgalmas keveréke az eddig megismert nyomozóknak. Poirot-ra és Holmes-ra emlékeztet, de megvan a maga gondolatmenete, egy bizonyos lyukas fánk metaforával, amin végigizgulhatjuk a filmet. Kettejük között nagyon jól működik a kémia. Kíváncsi leszek a következő Bond-filmben mit fognak produkálni.

torbe_ejtve.jpg

A forgatókönyv is megér néhány szót. A kihallgatást úgy építik fel, hogy mindenki a saját szemszögéből meséli el a történteket, és erre az operatőri munka is rásegít. Ez az ápolónőnél a legzseniálisabb, ahol is egy pénzfeldobás alatt egy teljes visszaemlékezést láthatunk, és kirajzolódik Harlan és Marta viszonya. A párbeszédek jól vannak felépítve, és nagyon sok információt tartalmaznak a nyomozás szempontjából, így mi is segíthetünk megoldani az ügyet. Nagyon sok popkulturális utalást tartalmaz a film, kezdve a televíziós krimiktől, mint például a Gyilkos sorok c. sorozat, ahol Jessica Fletcher írónő kalandjait követhetjük végig, vagy van egy kikacsintás a Kör c. horrorra is. Az operatőri munka a fent említett megoldáson kívül is nagyon sok klasszikusnak mondható beállítást ad a filmhez. Ilyen a ház nappalijában felvett jelenet, amikor Mr. Blanc ül a kandalló mellett. A házról forgatott nagytotálok megadják a misztikusságot az egész történetnek. Steve Yedlin képei a klasszikus krimik hangulatát idézik.

Az a legdurvább, hogy a családtagok mind szerető családtagoknak állítják be magukat, viszont Johnson önző embereknek mutatja őket, így megkérdőjelezi a családban elfoglalt szerepüket. Tehát nem is igazi család ez, csak pénzéhes, kizsákmányolók gyülekezete, akik nem is annyira őszinték, mint amennyire mutatják magukat. Tetszett nagyon ez a többszörös nézőpontváltás. Rian Johnson eddigi filmjeiben általában karikíroz, megfordítja az adott műfaj elemeit, felépítését. Míg Az utolsó Jedik esetében ez nem igazán érvényesült, addig itt új, izgalmas, friss ötletekkel áll elő, amik megállják a helyüket a krimi műfajában is.  

Összességében ez a film krimi fronton az év filmje, Craig-rajongóknak pedig kihagyhatatlan. Akik kedvelik a krimiket, azoknak ajánlható, hogy szerezzék be a filmet, mert ki tudja, mikor kapunk megint ilyen zseniális alkotást a műfajon belül. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Rian Johnson Tőrbe ejtve

Szólj hozzá!

25 éves A rettenthetetlen

hannlec 2020.05.19. 10:41

Elképesztő belegondolni is, hogy Mel Gibson mesterműve immáron negyed évszázada megtekinthető. Semmi nem bizonyítja jobban egy film halhatatlanságát, mint az a tény, hogy még huszonöt évvel később is be van égve az emberek tudatába Mel Gibson kékre festett arca. Mitől lett ez a film oly monumentális? Mitől söpörte be azt a rengeteg Oscart, és megannyi más különféle díjat? Huszonötödik születésnapja alkalmából, erre derítünk fényt.

 

A rettenthetetlent az akkoriban rendezőként csupán egy filmet jegyző Mel Gibson hozta össze, aki a főszerepet is eljátszotta benne. Mint színész, már nagyon elismert volt olyan filmeknek hála, mint a Halálos Fegyver, vagy a Mad Max, de rendezőként még nem tudott a világ a benne rejlő tehetségről. Tulajdonképpen Gibson rendezőként odáig vitte, hogy mai szemmel nézve az egyetlen színészből lett rendező, aki felveheti vele a versenyt, az talán csak Clint Eastwood. Azt a díj- és elismerésmennyiséget, amit Gibson ezért a filmért kapott, ugyan azóta sem ugrotta meg, de az olyan filmekkel, mint a Fegyvertelen katona vagy az Apocalypto nem járt messze tőle.

 

25-eves-a-rettenthetetlen.jpg

Gibson egy nagyon fontos visszatérő tematikája a hit. A hit minden filmjét átjárja. A rettenthetetlenben ez még tán annyira nem érződött mint későbbi alkotásaiban, de a felszín alatt már itt is megbújt William Wallace karakterének koponyájában, aki hitt Skócia népében, és hitt a szabadság fogalmában. A filmnek ugyan fel lehet róni azt, hogy a történelemtől messze áll, de Gibson maga is kijelentette, hogy ez egy fantasy kalandfilm. Nem kíván dokumentumfilmként működni.

 

Gibson egyik nagy adottsága az, hogy képes lelket és szívet adni történeteinek. Ez eleve egy érdekesség, ha a valós keménylegény énjét vesszük figyelembe. Gibson filmjei egyben csendesek, kellemesek, már-már líraiak, ugyanakkor brutálisak, véresek és kegyetlenek. Ez a kettő váltogatja egymást A rettenthetetlenben is. Az egyik pillanatban még olvadunk azon, ahogyan a kis Murron odanyújtja a virágot a gyászoló Wallace fiú kezébe, a másik pillanatban pedig már koponyákat trancszíroznak darabokra, mint paradicsomokat a La Tomatino fesztiválon. Gibson filmjei rengetegszer táncolnak a szentimentalitás határán, de valahogy mindig megmaradnak a jó ízlés határain belül.

 

Bár technikailag nagyon modern a hozzáállása, mégis az, ahogyan Gibson elmeséli történeteit, sokkal inkább a hollywoodi aranykorszak rendezőjeire utal. Olyanokra, mint William Wyler vagy épp John Ford. Egy igazi régimódi történetmesélő. Ha van valami, amiből a modern kori Hollywoodban kevés van, akkor az mindenképp ez. A film élményéhez rengeteget hozzáad John Toll gyönyörű cinematográfiája, és persze az elhunyt James Horner ma már legendásnak tekinthető zenéje. A kiváló szereposztásról sem szabad megfeledkezni. Legyen ez akár a macsó Brendan Gleeson, vagy az elvetemülten szórakoztató David O’Hara. Gibson is kiválóan játszik, és költői megszállotsággal harcol amerikai akcentusa ellen.

 

Röviden tehát, A rettenthetetlen az az igazi nagy hollywoodi produkció a legjobb fajtából. Akció, kaland, humor, romantika – ez mind váltakozik a filmben, így bárki megtalálhatja benne azt, ami az ízléséhez legközelebb áll. Kevés olyan produkciót tudnánk mondani, amiben anyu, apu, mama, papa mindannyian megtalálnák a saját kedvükre valót. Lankadatlansága legyen az élő bizonyítéka annak, hogy van még igény a tradicionálisan és szépen elmesélt narratívára ebben a mai keszekusza világban. A rettenthetetlen az igazi családi mozi. Méghozzá a javából! (Tóth Márk)

Címkék: Mel Gibson A rettenthetetlen

Szólj hozzá!

Tarantino Hollywoodja, avagy a Volt egyszer egy… Hollywood

hannlec 2020.05.14. 11:02

Quentin Tarantino az egyik, ha nem a legkülönlegesebb látásmóddal rendelkező direktor. Imádja Hollywoodot, ami a filmjeiből is kiderül. Pörgős, izgalmas, vagy épp elgondolkodtató szövegeket ad a színészei szájába, amit aztán mindenki idéz kontextus nélkül. Olyan akciójeleneteket tol elénk, ahol nem spórol a vérrel és a brutalitással. A színészeit megválogatja, megvannak a kedvencei, mint például a jó öreg Samuel L. Jackson, Harvey Keitel, Steve Buscemi, Uma Thurman, Tim Roth vagy éppen Michael Madsen. Olyan mai nagyágyúkkal sem rest dolgozni, mint Christoph Waltz, Michael Fassbender, Eli Roth, vagy Leonardo DiCaprio, Margot Robbie, Brad Pitt. Tarantino szeret misztikumot csatolni a filmjeihez, ilyen az, hogy mi van a táskában, amit a két gengszter őriz, vagy, hogy Cliff Booth megölte-e a feleségét vagy sem. A Volt egyszer egy... Hollywood a 60-as évek végén játszódik, ez az a korszak, amikor Quentin megszerette a mozit, ugyanis ekkor volt gyerek. Van itt minden, ami akkor számított, western (mind filmben, mind sorozatban, olyan színészek és rendezők, mint Steve McQueen vagy Roman Polanski és a szintén színész felesége, Sharon Tate. Ehhez kapcsolódik egy szomorú és borzalmas fogalom, a Manson-gyilkosságok története.

A filmben egy lecsúszott színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), aki már csak sorozatok fő gonoszait alakítja, Polanskiék szomszédja. Az ő mindennapjait követhetjük a kaszkadőrével, Cliff Both-szal (Brad Pitt), nagyjából ennyi a sztori, persze az, hogy a Manson család hogyan kerül a képbe, az már spoileres lenne, ezért csak a filmbeli szerepüket érintem. Margot Robbie egyszerű, de ártatlan, bohókás bájjal alakítja Tate-et, szinte lubickol a szerepben. A film megnézése után azt mondtam, hogy DiCaprio és Pitt ott lesz az Oscar-gálán. Az ő párosuk van a legjobban összerakva. Brad Pitt alakítása visszafogott, ám mégis kifejező. DiCaprio pedig olyan intenzitással játszik, hisztizik, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. (Az is érdekes, hogy a sorozat itt még nem számított olyan nagy volumenű formátumnak, mint mostanság. Ma már ölnek a színészek egy jó sorozatszerepért, akkoriban meg karriertemetőnek számított a dolog.)

tarantino-hollywoodja.jpg

A film története nem túl bonyolult, egyszerű, jól követhető. Az operatőri munka (Robert Richardson) igen hangsúlyos, ugyanis ez mesél az utcaképekről, egy forgatás kulisszáiról, egy film vetítéséről, arról, hogyan élték az akkori emberek az életüket. Kevés az olyan beállítás, ami mindig ott van Tarantinonál, de van egy pár. Ilyen a lábak mutogatása. A lábfétises Tarantinotól ne is várjunk mást. A híres hátsó üléses beállításról nem is beszélve. Rátérve a film kérdéses és/vagy fontosabb részeire, elsőként a Bruce Lee-ügyre. Amikor kijött a film, hatalmas megrökönyödést váltott ki egy jelenet Shanonn Leenél, Bruce Lee lányánál. Szerinte ugyanis apja megjelenítése megszentségtelenítette a személyét, Bruce Lee nem is így viselkedett. Az a véleményem erről, hogy egyrészt Tarantino inkább csak a Lee által alakított karakterek jellemvonásait gyúrta egybe, és abból alakult ki a figura. Másrészt a Leet alakító színész, Mike Moh alakítására nem lehet panasz, bármennyire is furcsán lett megalkotva a jelleme.

A másik a Manson szekta. Tarantino csak egy rövid jelenet erejéig teszi be Charles Manson figuráját, nem nagyon foglalkozik vele. A követőire fókuszál, akik itt általánosságban fiatal 20-as/30-as lányok, meg néhány csávó. Egyszerű hippiknek vannak beállítva, ahhoz képest, hogy egy sorozatgyilkos szekta volt. Bár a film végén tolnak egy Tarantino-filmhez méltó vérfürdőt, nem is akárhogyan. A motivációjuk kivételes, úgy gyilkolnak, ahogy anno gyerekként a televízióban látták. Ez teljesen Tarantinora vall. Kifordítja önmagából a valóságot. Többet erről a részről nem is mondanék. Összességében ez egy élvezhető vígjáték-dráma. Akik pörgős párbeszédeket, idegfeszítő akciójeleneteket várnak, azok valószínűleg csalódnak, mert a Volt egyszer egy... Hollywood elüt a mester eddigi filmjeitől. Én mindenesetre nagy izgalommal várom a mester következő produkcióját. (Csongrádi Ábel)

Címkék: Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood

Szólj hozzá!

Sam Hargrave: A Kimenekítés

hannlec 2020.05.13. 14:01

Avagy teljes magyar címén: Tyler Rake: A Kimenekítés. Íme, egy újabb hollywoodi akcióparádé. Ebben a sovány filmes időszakban már ez a kijelentés is valami. A Netflix kihasználva az alkalmat be is indította a saját kovácsműhelyét. A filmben a leginkább Thorként ismert Chris Hemsworth Tyler Rake-et játssza, akit azzal bíznak meg, hogy menekítse ki egy drogbáró fiát. Ez a történet. Csonkasága ellenére azonban bőven ad teret az akciókhoz, melyek jönnek is. És ütősek.

 

A filmet Sam Hargrave készítette élete első rendezéseként. David Leitch és Chad Stahelski után tehát a harmadik olyan kaszkadőr, aki rendezésbe fogott. A filmnek két igazi sztárja van, abból az egyik mindenképp ő. Zseniálisan bánik egyes snittekkel, és érezhető, hogy az akció a vérében van. Hargrave és operatőr társa, Newton Thomas Sigel felnőttek ahhoz, hogy képesek élethűvé tenni ezeket az elképesztő jeleneteket. Nem érződik az, ami megannyi más akciófilmnél, hogy a karakterek csak a levegőt ütik. A néző tökéletes szögből lát minden egyes ütést, lövést, melyekkel a karakterek egymás életére törnek. Persze, annak ellenére, hogy elsőfilmes rendező, azért meg kell jegyezni, hogy kaszkadőrként számos nagy produkcióból vette ki a részét. Például a Russo testvérek keze alatt, kikhez az utóbbi két Bosszúállók film is köthető. Hargrave, Leitch és Stahelski után, már a harmadik élő bizonyíték arra, hogy a modern akciófilm zsánerét a kaszkadőrök tartják sikeresen a vízszint felett. Hargrave olyan jeleneteket képes összehozni, hogy azokat még a legnagyobbak is megirigyelnék.

 

extraction.jpg

Itt jutunk el a második fényponthoz, aki maga a film főszereplője. Chris Hemsworth ugyanis ennyire még nem tette magát fizikailag oda semmihez. Hemsworth képes felnőni azokhoz az elvárásokhoz, amikre szükség van efféle jelenetek sikeres leforgatásához. Néha hosszú perceken át figyelünk egy-egy vágásmentes akciójelenetet, melyek elképesztő fizikai odaadást követelnek. Itt meg kell dícsérni az indiai színészt, Randeep Hoodát is, aki Hemsworthszel összehozza a film tán legütősebb akciójelenetét. Hemsworth tulajdonképpen megidézi azokat a 80-as évekbeli akciósztárokat, akiket hajdanán mindannyian annyira szerettünk.

 

Azonban a film sajnos korántsem tökéletes. Mint az akciófilmek legtöbbjénél, itt is a tinta volt a legbecsesebben őrzött kincs. A forgatókönyvíró (aki mellesleg a fiatalabbik Russo testvér, Joe), bár próbál mélyíteni a karaktereken egy-két csendesebb, társalgósabb jelenetben, ezeket sajnos nem igazán tudjuk átérezni. Hemsworthon kívül (de még nála sem teljesen), nehezen tudunk bárkivel is azonosulni, vagy legalább szorítani nekik. Így ezek a jelenetek, melyek a karakterek építésére szolgálnak, inkább felesleges altatásnak érződnek és egyetlen funkciójuk, hogy elvigyenek a következő akció helyszínére. Sok helyen a film visszatérő kritikája az eltúlzott erőszak volt. Nos..., erre csak annyit lehet mondani, hogy láttunk mi már embereket ennél erőszakosabban befőttes üvegeket is nyitni. A film semmivel sem erőszakosabb, mint egy átlagos 16 karikás akciófilm.

 

Összességében egy jó, de felejtős filmet láttunk. A Kimenekítés az a fajta film, amit 20 év múlva már senki nem fog nézni, de néhány akciójelenetére az emberek még mindig klikkelni fognak az interneten. Akciófilmek kedvelőinek ajánlatos, művészfilmek kedvelőinek kevésbé. Két dolog biztos: Sam Hargrave nevére innentől odafigyelünk és Chris Hemsworth Schwarzenegger babérjaira hajt. (Tóth Márk)

Címkék: Sam Hargrave A Kimenekítés

Szólj hozzá!

Autokatalitikus hurok az irodalomban

hannlec 2020.05.05. 09:49

Thomas A. Szlezák Homérosz c. könyve mintapéldája lehet az irodalomnépszerűsítő opusnak. A filológiát ebben olyan tematikus olvasatok egészítik ki, melyek a nem szakmai kérdésekkel foglalkozóknak is segítenek eligazodni a homéroszi (szöveg)világban. Richard Shusterman Pragmatista esztétika c. dolgozatában viszont szerepel egy izgalmas szembeállítás: „[…] túl korai lenne levonni azt a következtetést, hogy a populáris művészet egyetlen klasszikusa sem fog fennmaradni az esztétikai élvezetek tárgyaként. Könnyebb elképzelni, hogy egyesek megmaradnak, mint azt elhinni, hogy manapság is sokan olvassák Homéroszt puszta kedvtelésből.” Ez a Homéroszra vonatkozó valószínűtlenség, mondjuk, Szlezák említett könyvének fényében azért valamelyest árnyalható („az elemzések olyan olvasóknak szólnak, akik azt vallják, ma is lehetséges spontán irodalmi élvezettel befogadni a régebbi korok nagy költészetét”), ugyanakkor – érdekes módon – összefügghet a populáris irodalom egy korszakos tendenciájával. Vagyis a két pólus akár ki is békíthető vagy megfordítható, azaz a populáris alkotások „fennmaradhatnak”, a klasszikusok pedig „popularizálódhatnak”. A két jelenség pedig kölcsönösen erősítheti egymást.

 

3.JPG

Dan Simmons egészen kivételes Ílion-duológiája a legösszetettebb science fiction művek közé tartozik. Már az alapötlet, hogy a trójai háború áthelyeződik a távoli jövőbe és a Marsra, elég bizarrnak tűnik, és nyilvánvalóan magyarázatra szorul. Nos, mindez technológia kérdése. A földi világ radikális átalakítását követően a poszthumánok elhagyják a bolygót, egy bránlyuk segítségével összekötik Tróját a marsi Olympos Monsszal (a Naprendszer legnagyobb, 24 km magas kráterével és annak környékével), a kvantumteleportáció alkalmazásával pedig görög istenekként élnek tovább. Ez a kapcsolatrendszer azt eredményezi, hogy a krónikások adatvédelme ellenére a homéroszi világ lépten-nyomon átalakul, a háború többszörös eltérülése aztán az Iliász zárlatánál siklik ki véglegesen, Akhilleusz ugyanis Patroklosz halálát követően – Hektórral és a trójaiakkal az oldalán – az istenek ellen fordul. Simmons műve tehát továbbfűzi-átépíti azt a hagyományt, amely őt magát is lehetővé tette.

 

Számos bravúros ötlet, melynek olvasása során sokan talán nem is tudatosítják, hogy mindez egy alternatív Földön és Marson játszódik. Erre a monumentális regény egyik szála utal implicit módon, mégpedig az, amelyik egy Ardis Hall nevű helyszínen veszi kezdetét, s melynek egyik szereplője egy Ada nevű hölgy. Vagyis egyértelművé válik az olvasók egy része előtt, hogy Dan Simmons alkotása Vladimir Nabokov Ada című regényének egyfajta folytatása. A Földön maradt, régi értelemben vett emberi kolóniák (Simmons nabokovi kifejezésével élve „ódivatú emberek”) egy torinói lepelnek keresztelt rugalmas médiumon keresztül követhetik – mintegy élő közvetítésben – a trójai háború eseményeit. A poszthumán technológiával ily módon a görög istenek előállíthatóvá válnak, melyet a lepelmédium a virtuális valóság elvén tálal, egyetlen adatfolyammá olvasztva össze szimulációt és interdimenzionális valóságot. Ebben a jövőbeli (alternatív) világban tehát – a Burning Man fesztiválok mellett – Homérosz eposzának transzmedializálása lesz a kitüntetett szórakoztató mű(világ).

 

De tökéletesen világos az előbbiek fényében, hogy Dan Simmons alkotásának Homérosz mellett a másik kötelező intertextusa Nabokov Adája. Ha ezek után „puszta szórakozásból” kézbe vesszük Homéroszt, olvasás közben nehéz lesz szabadulni a simmonsi ötletektől. De talán nem is szükséges, hiszen az eposzok filológiai érdekű megközelítését jótékonyan kiegészíthetik a regénytechnológiai beszivárgások. Azok a megoldások (Héphaisztosz szerkezeteitől a moraveceken át a poszthumán lényekig), melyek ismét élvezetessé tehetik az antik mű olvasását. Közben pedig feltehető az a kérdés is, hogy a háromszög másik két tagja nincs-e valamilyen kapcsolatban egymással. A figyelmes olvasó felidézhet egy ide vonatkozó részt a Nabokov-regényből, annak is a végéről, melyben Van dühében a következőképpen szólítja meg az őt elhagyni készülő lányt: „Igazság Kastélya, Fény Kastélya! […] Trójai Heléna, Ardisi Ada!” Ennek sokan nem tulajdonítanának jelentőséget, de azok, akik olvasták Dan Simmons Ílionját, felfigyelnek rá, és az Adát annak előzményeként (is) fogják érteni a szépségek egymásba játszása mentén. Az ehhez hasonló körök egybefogják azokat a műveket, melyek egymás nélkül is tökéletesen élvezhetőek, de így talán megsokszorozódhat a hatásuk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a sci-fi képes újraalapozni az antik és a klasszikus olvasmányok iránti érdeklődést. (H. Nagy Péter)

Címkék: Nabokov Dan Simmons Ada Iliász Homérosz Ílion Thomas A. Szlezák

Szólj hozzá!

Wagner – WW

hannlec 2020.04.29. 13:48

Úgy jött ki a lépés, hogy az HBO éppen a karantén ideje alatt adja a Westworld harmadik évadát. Az ötödik epizódban (Genre) van egy-két akciójelenet, melyekben a zenei hatás miatt növekszik a komplexitás. Például amikor Dolores (Evan Rachel Wood) és Caleb (Aaron Paul) autóval menekülnek, és tüzet nyitnak az üldözőikre, egy olyan operarészlet csendül fel, amely a zene- és filmtörténetben ikonikusnak számít. Aligha van jelképesebb találkozása a klasszikus zenének és a filmbeli akciónak, mint az Apokalipszis most inváziós jelenete. Coppola filmjének elhíresült részében egy helikoptertámadás alatt a következő párbeszéd zajlik. Kilgore ezredes (Robert Duvall), miután a szörfözésről konzultál egyik beosztottjával, így szól: „A kelő nappal a hátunk mögött szállunk még egy mérföldet, aztán jöhet a zene.” A zene? – kérdez vissza a szörfös srác, a válasz pedig így hangzik: „Igen, Wagnert játszunk. A sárgák összeszarják magukat, a fiaink meg imádják.” Majd az ezredes kiadja a parancsot: „Jöhet a pszicho háború. Hadd szóljon!” És indul A valkűrök lovaglása, melynek dallamaira a támadók letarolják a vietnami partszakaszt. Aztán a gyalogsági harc után a beszéd ismét a szörfözésre terelődik.

 

ww.jpg

 

Hosszan lehetne elemezni ezt a jelenetet, hiszen egyrészt a vietnami háborút groteszk szituációk sorozataként mutatja be, másrészt tükröt tart azok elé, akik a háborút – könnyelműen – szórakozásnak gondolják, de most ennek az emblematikus megoldásnak az utóéletére koncentrálunk. A Bőrnyakúak című filmben van egy jelenet, amely ide passzol. Az Öböl-háború idején az egyik alakulat, a 22-es osztag készül a bevetésre. Amikor a CBS Híradó tudtul adja, hogy Irak elfoglalta Kuvaitot, s az utóbbi nagykövete segítséget kér az USA-tól, elhangzik a várt mondat: „Mehetünk háborúzni”. Egy hirtelen vágással a moziteremben találjuk magunkat. A fiúk az Apokalipszis most című filmet nézik, éppen a helikoptertámadásnál tartanak. Mindenki a Wagner-részletet dúdolja, és lelkesen imitálja a színészek mozdulatait. Egyszóval harci szellem uralkodik a nézőtéren. A jelenet érdekessége, hogy mediális megkettőződésre épül: Sam Mendes filmjében Coppola alkotásának egy részlete pörög fekete-fehérben, melynek snittjeit mi is együtt nézhetjük a 22-esekkel. A mozinak aztán hirtelen vége szakad, s a hangszórókból elhangzik a parancs: „Harcra fel, katonák!”

 

Számos filmben szerepel még ez a betét, például hallhatjuk az Arthur-trilógia 2. részében, a Rango című animációs mesterműben, vagy a Minyonokban, de még a Bátor, a gyáva kutya című rajzfilmsorozatban is előkerül. Felcsendül továbbá a Wagner-motívum Luc Besson kultikus filmjében, A nagy kékségben is. A Westworld szóban forgó epizódját Luc Besson alkotásaival egyébként David Bowie popklasszikusa, a Space Oddity is összeköti, amely a Valerian és az ezer bolygó városa elején hangzik el, a WW-ben pedig az autósjelenet után egy kültéri jelenetben, és olyan hangszerelésben, mintha a Michael Nyman Band vagy a Balanescu Quartet játszaná. A kilassított képekkel együtt ez így nagyon stílusos. Wagner pedig valószínűleg úgy kerül a képbe, hogy Caleb beszivárgó emlékein keresztül felidézhet egy katonai konfliktust, és mivel a szereplő drog hatása alatt van, a zene téríti vissza a fegyverhasználathoz. Az ötödik epizódban ily módon kulcspozícióba kerül a zene, és az egyes jeleneteket összevarrja a filmtörténet különböző pontjaival. Ugyanakkor az említettek nélkül is működik az akciósorozat, ebben az esetben viszont a néző belefeledkezhet a látványvilágba. A Westworld áramvonalas képeit azonban funkcionálisan egészítik ki a hangok. (H. Nagy Péter)

Címkék: Westworld

Szólj hozzá!

Egy pápa meg egy másik = A két pápa

hannlec 2020.04.06. 09:25

A kritika apróbb spoilereket tartalmaz!

Nemigen fordult elő, hogy olyan pápáról forgassanak filmet, aki még él és tevékeny. A két pápa dokumentumfilm-jellegű alkotás. Nemcsak a történet (Anthony McCarten műve), hanem az operatőri munka (César Charlone) tekintetében is, amely néhol kézi kamerás felvételeket mutat a pápa életéből egy összejövetelen, vagy egy tévéfelvételen keresztül láthatjuk a pápa miséjét. 

A forgatókönyv meglehetősen érdekesen bánik egy-két témával. Igaz, hogy néhány dolgot ferdít (például Bergolio bíboros lemondását), de engem sokkal inkább aggasztott az, hogy Ratzingert, pontosabban XVI. Benedeket hogyan mutatják be mint pápát. Vagyis pontosabban hogyan nem, mert a megválasztása utáni éveket átugorjuk, és csak a lemondása előtti utolsó évébe nyerünk betekintést. Az, hogy megemlítenek olyan témákat, mint a papi gyermekbántalmazás, érdekes ív lett volna, viszont az alkotók ezzel nem kezdenek semmit, ami elkeserítő, mert ez a téma nagyon fontos, főleg a mai világban.

a_ket_papa.jpeg

Viszont a film ügyesen bánik a két pápa karakterével. Az elején Bergolio lemondására mondja azt Benedek pápa, hogy megalkuvás, és hogy ezzel az egyházat teszi ki támadásoknak. Amikor viszont a pápa akar lemondani, akkor Bergolio bíboros mondja neki ugyanezeket a szavakat. Ez a „pálfordulás” ügyes forgatókönyvi húzás volt szerintem. A két pápa közötti elvi ellentéteket – a szentségek kiszolgáltatásáról, a homoszexuálisokról – élesen mutatja be a film. 

A történet Bergolióra, a mostani Ferenc pápára koncentrál. Az ő életéből láthatunk visszaemlékezéseket, amelyek számomra kissé felemásak. Tetszett például, amikor azt mutatták be, hogyan lett ő pap, viszont az argentin katonai diktatúrát bemutató rész túl hosszú volt. Az utána következő száműzetés viszont hatásosan árnyalta a karakterét. A fiatal Bergoliót játszó Juan Minujín fantasztikusan játszotta a meggyötört apátot.

Ha már a szereplőknél tartunk, akkor kiemelném, hogy a két főszereplő, Jonathan Pryce (Ferenc pápa) és Anthony Hopkins (Benedek pápa) nagyon eltaláltak. Kinézetükben teljesen hasonlítanak az igazi pápákhoz, a távoli beállításoknál igen szembeötlő a hasonlóság. Hopkins erős alakítást hoz Ratzinger szerepében. Vannak meglepő és feszült pillanatai, amelyekben igazán ki tud teljesedni. Ugyanez elmondható Jonathan Pryce alakításáról is, nála több az erős érzelmi megnyilvánulás, és ettől lesz igazán élvezhető a játéka.

A film humora is igen szerteágazó. Bergolio szarkasztikus humora nagyon jól áll a filmnek. A popkultúra iránti rajongásukat fejezi ki, amikor Bergolio ABBÁ-t dúdol, vagy hogy Benedek Rex felügyelőt néz gyermeki rajongással. A film zeneileg is inkább bizonyos kulturális hatásokra utal. Hallhatjuk az ABBA Dancing Queen c. slágerét, vagy a Bella Ciaót, amely egy olasz partizándal, és elég mély nyomot hagyott az olasz kultúrában. A zene, amelyet Bryce Dessner szerzett, korántsem véletlenül főként latin-amerikai dallamokat tartalmaz.

A film alapja igaz történet, de a filmbéli találkozó nem történt meg. Inkább drámaivá teszi az egészet, próbálja befogadhatóbbá tenni a valóságot az átlag nézőnek szerintem.

Egészében nézve ez a film elég érdekes képet mutat be az egyházról, a pápa személyéről. Azoknak ajánlom A két pápát, akiket érdekel a vallás, a teológia és az egyház működése, illetve kedvelik az életrajzi filmeket. (Csongrádi Ábel)

Címkék: A két pápa

Szólj hozzá!