MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Az MA PKK debütáló félévének témája a posztcyberpunk irodalom volt. Ezt a témakört februárban egy szimpóziummal zárjuk, majd március közepén elkezdődik a második félév, mely a populáris kultúra vizuális aspektusairól fog szólni. Izgalmas időszak elé nézünk, hiszen a szemináriumokon olyan jelenségek kerülnek majd elő, mint a virtuális világok képi megjelenítései, olyan műfajok, mint a képregény és a graffiti, illetve olyan kérdéskörök, mint a férfi- és a női testkép változásai. Számos releváns művel foglalkozunk majd, köztük olyan sztárok alkotásaival is, mint Neil Gaiman vagy Lady Gaga. Érdemes lesz tehát velünk tartani – képben lenni – 2014-ben is. (HNP)

2013 egy igencsak jó év volt a sci-fi és a fantasy rajongók szempontjából, hiszen a műfaj felkapottságának köszönhetően számos remek könyv jelent meg magyarul. A kiadók törlesztettek néhány régi adósságot, de újdonságokban sem volt hiány. 

13. Dmitry Glukhovsky: Metró 2034

Teljesen más, mint a Metró 2033, de tetszett a Homérosz-áthallás és ahogy azt Glukhovsky kiforgatta. 

12. Brandon Hackett: Az ember könyve

A félév folyamán rengeteget beszéltünk róla, ezeket a dolgokat most nem írom le még egyszer. 

11. Benedek Szabolcs: A vérgróf

Végre egy rendes vámpírregény. Szép borító, remek stílus és hangulat. A századforduló Budapestje, a „boldog békeidők” minden nosztalgiája benne van. 

10. Greg Egan: Diaszpóra

A Hard SF mesterműve, bármit is jelentsen ez. Meg kell küzdeni vele, de megéri. 

9. Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton

Nem tudom, hogy sci-fi-e vagy fantasy. Mikor megalapítottuk az MA PKK-t, én a SZTALKER Kutatócsoport nevet javasoltam. Leszavaztak, de attól ez még egy remek könyv. 

8. Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

Rajamieni az egyik legszimpatikusabb fiatal szerző. Azt mondják, zavaró a sok idegen kifejezés, de én a Diaszpóra után olvastam, és így felüdülésnek tűnt. 

7. Orson Scott Card: Végjáték

Decemberben olvastam el (a film megnézése előtt) és leesett tőle az állam. Könnyed és olvasmányos, mégis hihetetlenül sokrétegű. Klasszikus. 

6. Neal Stephenson: Snow Crash

Régi adósságom volt ennek a könyvnek az elolvasása és egy kicsit sem csalódtam benne. De hogyan is lehetne csalódni egy olyan könyvben, amelyben a főgonosz egy Raven nevű, érzelmileg súlyosan instabil izomhegy, aki egy olyan Harley-val közlekedik, melynek oldalkocsijában egy atomtöltet pihen békésen? 

5. China Miéville: Kraken

Remek kis urban fantasy, Londonnal, világvégékkel, Cthulhu-áthallásokkal. Minden oldalra jut 10 zseniális ötlet, de a történeten még lehetett volna csiszolni. Emiatt néhol kicsit erőltetett, de így is az év egyik legjobb fantasyje. A blurb szerint jobb, mint Gaiman, de ezt nem kell elhinni. 

4. Lauren Beukes: Moxyland

Beukes dél-afrikai írónő, fiatalos és „trendi”, de közben metszően éles kritikát fogalmaz meg a fennálló társadalmi viszonyokkal szemben és még jól is ír. 

3. John Scalzi: Az utolsó gyarmat

Remek kis háborús sci-fi. Első ránézésre faék egyszerűségűnek tűnik, de miközben olvasod, rájössz, hogy ki van itt számítva minden. Imádom Scalzi fanyar humorát, és jó volt visszatérni John Perryhez és Jane Saganhoz. 

2. Itó Projekt: </Harmónia>

Őszintén szólva ezt a könyvet csak a borítója miatt vettem meg, de aztán belelapoztam és azóta ez az egyik kedvenc könyvem. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Újradefiniálja a „disztópia” szó jelentését, egy nagyon megrázó és mégis emberi történet, ami még formailag is tud újat mutatni: a szöveghatárok feloldását a végletekig viszi. 

1. Neil Gaiman: Óceán az út végén

Az első hely nem volt kérdéses. Gaiman egy zseni és mi szerencsések vagyunk, hogy olvashatjuk a könyveit. 

(Hegedűs Norbert)

2013 nálam a science fiction és a fantasy éve volt. Akárcsak 2012, vagy – feltételezhetően – 2014. Sok jó könyvet olvastam, és akadt néhány egészen kimagasló is. Amint elkezdtem őket sorra venni, kiderült, hogy egy egész listára (sőt kettőre) való van belőlük. Íme, ezek voltak az én legnagyobb sci-fi és fantasy olvasmányélményeim 2013-ban:

SF 2013

1. Stephen King: 11/22/63 – Nem SF a szó szoros értelmében, de az időutazás miatt ide soroltam. Ez volt a tavalyi jézuskám, még januárban elolvastam. Kingtől még sosem olvastam rosszat, de talán ez volt eddig a legjobb. Utoljára húszévesen – a Bűn és bűnhődést és az Érzelmek iskoláját olvasva – éreztem ilyen (pozitív) érzelmi felindultságot egy könyv befejezésekor.

2. Alastair Reynolds: Jelenések tere – Ezt is még az év elején olvastam. Emlékszem, a közepe táján kicsit leült a szöveg, de a vége annyira jó volt, hogy a befejezése után olyat csináltam, amit soha korábban: értékeltem egy ötössel a bookline-on.

3. Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj – Rajaniemi neve is többször szóba került a szemináriumokon, és be kell vallanom, hogy a Kvantumtolvaj nekem nagy kedvencem lett. Igazi nyelvi csemege. Olyan szöveg, amely után napokig Rajaniemi-mondatokban fogalmazol, sőt Rajaniemi-mondatokat álmodsz.

4. China Miéville: Konzulváros – Lassú? Lehet. Vontatott? Kinek, hogy. Nekem nagyon bejött ez a nyelvfilozófiai sci-fi. Mindenképpen újra fogom olvasni hamarosan (akárcsak Rajaniemit).

5. Ian Watson: Inkvizítor – Itt szerettem bele a Warhammer 40K világába. Kétszer is elolvastam, ami ritkán esik meg velem. Watson kellően perverz, és zseniálisan bánik az iróniával. Épp annyit csepegtet belőle, amitől még nem lesz a dolog a komolytalan.

6-7. Orson Scott Card: Végjáték / Ender árnyéka – A Végjáték elolvasását sokáig halogattam. Féltem, hogy csalódás lesz. Nem volt az. Az egyik legjobb sci-fi, amit valaha olvastam. Rögtön utána elolvastam a párhuzamos regényt, az Ender árnyékát is. Az ugyanolyan jó volt.

8. Brandon Hackett: Isten gépei – Nem Az ember könyvét kellett volna annyit reklámoznunk, hanem az Isten gépeit, mert az sokkal jobb regény. Körülbelül hibátlan. Simán hozza bármelyik angolszász SF regény színvonalát. (Hugo-díjat Botondnak!)

9. James S. A. Corey: Leviatán ébredése – Látom, a Térség-könyvekről a februári szimpóziumon is lesz szó. A Leviatán ébredése ígéretes kezdet. Remélem, a folytatás még ennél is jobb lesz.

10. David Brin: Csillagdagály – A Szellemlovasban vettem, bagatell összegért. Megérte. Brin is újraolvasós szerző. Kár, hogy az Uplift-könyvekből nem jelent meg több magyarul. Idénre hirdették a Galaktikánál az Existence-et. Remélem, jövőre kijön.

Fantasy 2013

1. Mark Lawrence: Tövisek királya – A Tövisek hercege ígéretes volt. A Tövisek királya pazar. (Ha ez a tendencia folytatódik, nem tudom, milyen jelző lesz elegendő a Tövisek császára méltatására.) Lawrence egészen elképesztően jól ír. Más, mint Martin, más, mint Rothfuss. A fejezetek rövidebbek, a cselekmény pörgősebb, a nyelvezet pedig nagyon letisztult. Nem hiába mondják róla: színtiszta szépirodalom.

2. Terry Pratchett: Kisistenek – Pratchett-től idén több könyvet is olvastam, de a Kisistenek annyira jó, hogy..., szóval nagyon jó. Olvassátok el az első oldalát. Szerintem ez a legzseniálisabb első oldal, amit valaha írtak.

3. David Gemmell: Trója – Tudom, ez nem egy könyv, hanem három (vagy négy – attól függően, hogy milyen nyelven olvassuk). És még csak az sem biztos, hogy fantasy. De az biztos, hogy az eddigi legjobb Gemmell. Így újramesélni a trójai háborút! Leesett tőle az állam.

4. Neil Gaiman: Óceán az út végén – Nincs igaza annak, aki azt mondja, vékony, meg hogy egy nap alatt kiolvasható. Ez egy hihetetlenül gazdag könyv, és én több napig lassan, nagyon lassan olvastam. És még többször el fogom. Gaiman sosem okoz csalódást. Korunk klasszikusa.

5. R. A. Salvatore: Az utolsó lépés – Talán egyszer vagy kétszer szakítottam meg az olvasást, mire a könyv végére értem. Ebből a szempontból (is) Gaiman ellentéte. A Drizzt-saga sokadik része. Rajongóknak kötelező. A nem rajongóknak meg nyilván teljesen érdektelen.

6. George R. R. Martin: Varjak lakomája – Martint viszont lassan olvasom. Majdnem olyan lassan, mint ahogyan ír. Pedig sosem untat. Csak hosszú, nagyon hosszú. De ezt persze nem bánom. A Sárkányok táncából a fele még hátravan.

7. Stephen King: Az – Nem fantasy, hanem horror, de mivel horrorlistám nincs, ezért bevettem ide. Alapmű, bár kicsit későn olvastam. Tizenhét évesen kellett volna. Akkor ez lenne a bibliám.

8. Orson Scott Card: A kegyelem ára – Card fantasyja különös könyv. Nem olvastam még csak hasonlót sem. Zavarba ejtő, ez talán a legjobb szó. Nem konzumálásra szánt, mégsem lehet letenni.

9. Jan van den Boomen: Morgena könnyei – Nemrég újraolvastam, úgyhogy ez már kritikai értékelés: nem tökéletes, de iszonyúan hangulatos, és vannak nagyon eltalált részei. Jó a sztori, jók a karakterek, és nem olyan dagályos, mint sok más M.A.G.U.S.

10. Wayne Chapman: Keleti szél – Chapman néha fáraszt, de néha nagyon rá tudok hangolódni. Idén elég sokat olvastam tőle. Talán a Keleti szél javított változata volt a legjobb. Kiforrott. Igazi M.A.G.U.S. csemege.

 (Keserű József)

A cím ne tévesszen meg senkit, ez nem 2013 hivatalos elnevezése, de nem is valamilyen gagyi horoszkópból származó címke, pusztán egy személyes horizontot jelöl ki, melyen belül mozogni fogok.

Amikor kedvesemmel az év elején megtudtuk, hogy kisbabánk lesz, azt hittük, nem lesz időnk semmire. Ehhez képest a várakozás ideje alatt igen sokat olvastunk és írtunk, plusz mindkettőnknek könyve jelent meg a Lilium Aurumnál. Annál a kiadónál, amelyik az általam szerkesztett Parazita könyvek sorozatot jegyzi, és 2013 elején a széria három kötetét is sikerült kihoznia: Hegedűs Orsolyának a magyar fantasyről (A mágia szövedéke), Sánta Szilárdnak a kortárs sci-firől (Mesterséges horizontok) szóló kitűnő monográfiáját, valamint egy többszerzős tanulmánykötetet a vámpírizmusról (Az éjszaka gyermekei). Ez a sorozat szívügyem, mert a populáris kultúrával foglalkozik magas szakmai színvonalon.

A könyveknél maradva, ha ki kellene emelni azokat a szépirodalmi műveket, melyek számomra a legemlékezetesebbek voltak 2013-ban, akkor – igen hosszas töprengés után, mivel Neil Gaiman, China Miéville, Dan Simmons vagy Robert Charles Wilson írásait nagyon kedvelem – a következő három mellett voksolnék. Greg Egan Diaszpóra című hard SF regénye döbbenetes erejű extrapoláció az emberiség és a technológia jövőjéről, a „test korszakának végéről”. David Gemmell nagyszabású Trója-ciklusának záró kötete méltó befejezése az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, legheroikusabb vállalkozásának, a homéroszi eposzok újramesélésének. Stephen King 11/22/63 című alkotása egy olyan időutazásos történeten keresztül beszéli el a Kennedy-gyilkosságot, mely elképesztő választ ad arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha az elnök elleni merénylet meghiúsul.

Az említett három regény mellé gyorsan felsorakoztatok három olyan könyvet is 2013-ból, melyek a tudománynépszerűsítés csúcsai közé tartoznak, hiszen ez a műfaj ugyancsak szívügyem. Nick Lane Hajrá, élet! című sikerkönyve lebilincselő eszmefuttatás az evolúció csodájáról. Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén című grandiózus futurológiai munkája több mint elgondolkodtató olvasmány a biológia meghaladásáról. Richard Panek 4 % univerzum című mestermunkája pedig remek bevezetés a sötét anyag és a sötét energia kutatásának történetébe. (Zárójelben ide kívánkozik, hogy a tudománynépszerűsítő irodalom jelenleg olyan magas színvonalon áll, hogy a választás ténylegesen csak az olvasó ízlését tükrözheti.)

Mivel több könyvet említettem a vártnál, filmet és színházi produkciót csak egyet-egyet fogok. A 2013-ban bemutatott filmek közül szintén nehéz választanom, mert mindenevő, emellett mert Középfölde képi világának elkötelezettje és Guillermo del Toro meg Alfonso Cuarón látásmódjának kedvelője vagyok. Sok-sok jól működő produkció nagyjából azt hozta, amit vártunk (vagy egy picivel többet), volt azonban egy olyan megoldás, amely megváltoztatta egy teljes műfaji hagyományhoz való viszonyunkat. Ez a film a Z világháború. Úgy tűnik, elbúcsúztathatjuk a közelikből álló véres zombifilmek klisérendszerét, hiszen Marc Forster és Brad Pitt darabja nem csak felpörgeti a dramaturgiát, de olyan nagytotálokkal élénkíti, melyek tökéletesen hihetővé teszik az apokaliptikus kultúrtájat. A legjobb színpadi produkció 2013-ban pedig az Alföldi Róbert rendezte, pátoszmentes István, a király volt, és punktum.

A szóban forgó év mindezek mellett azért is emlékezetes marad számomra, mert kollégáimmal, barátaimmal (Hegedűs Norberttel, Keserű Józseffel és Sánta Szilárddal) megalapítottuk az MA Populáris Kultúra Kutatócsoportot. (Tiszteletbeli tagnak Bényei Tamást és Rácz I. Pétert kértük fel, de ezen a téren még lesznek meglepetések. További tagjaink olyan fiatal kutatók, akik nem csak lubickolnak a popkultúrában, de erőteljesen tanulmányozzák is valamely szeletét: Baka L. Patrik, Bárczi Zsófia, Benyovszky Krisztián, Deisler Szilvia, Hegedűs Orsolya, Kiss Tímea, Klapcsik Sándor, Sz. Molnár Szilvia, Stemler Miklós, L. Varga Péter, Zolczer Péter.) A populáris kultúra és a tudomány közti kapcsolatrendszer tanulmányozása ugyanolyan fontos számunkra, mint – mondjuk – Lady Gaga médiastratégiájának megértése. Ha valaki azt gondolná, hogy az utóbbi irányában elfogult vagyok, akkor rövidre vágva a témát leszögezem, hogy a kedvencem 2013-ban is a prog metált játszó Dream Theater maradt. A zenekar legújabb, az együttes nevével megegyező című albumát olyan szavakkal jellemezhetnénk, mint a „higgadt”, a „letisztult”, az „elegáns” és ehhez hasonlók, de mind elég közhelyes volna. Az összhatás elképesztő: olyan, mintha Bach, Beethoven, Mozart, Paganini és Vivaldi egy zenekarban játszana, csak persze keményebb hangzásvilágokat bejárva. Ugyanakkor Gaga tevékenysége példaértékű a popkultúrában, ezért folyamatos elemzést igényel.

Szóval, az év csak részben telt várakozással, hiszen sok még a teendő a popkultúra elismertetése terén. Aztán megszületett Marci, ugyanakkor a KULTer.hu szerkesztői úgy aposztrofálták oldalukon az apját, hogy „popkultúra-kutató”. Born This Way – Így születtem hát én is újjá, s részben ezért írtam ennek a kis élménybeszámolónak mindjárt a címében, hogy 2013 számomra a popkultúra éve volt. (H. Nagy Péter)

Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport 2013-ban tartott utolsó szemináriumán Ernest Cline Ready Player One című regényével foglalkozott. Cline alkotása – mely 2044-ben játszódik – egy disztópikus jövőt ábrázol. Hegedűs Norbert részletes ismertetőjéből megtudhattuk, hogy a történet világában energiaválság van, állandóak a háborúk, a szegénység, éhezés pusztít, az emberek mobilházakban élnek és többségükben drogfüggők. Főhősünk, Wade a társadalom peremén él, és élete nagy részét a virtuális OASIS-ben tölti. James Halliday – az OASIS megalkotója – itt rejtette el a Húsvéti Tojást, melynek megtalálója örökli Halliday teljes vagyonát. Ehhez viszont ismernie kell az 1980-as évek minden szegmensét (számítógépes játékok, zene, filmek, irodalom, hétköznapi kellékek stb.), hiszen Halliday akkor nőtt fel.

Ezen a ponton kapcsolódott az előadáshoz H. Nagy Péter, aki a retró fogalmát járta körül. A halott stílusok és divatok iránti rajongás csillapíthatatlan korunkban. A jelenség velejárója az ún. múmiakomplexus, mely a mulandó konzerválásának vágyán alapul. A retró jelen van a vizualitásban (pl. Kerry Conran produkciói), animációban és technológiában (pl. Rontó Ralph, animációs mese vagy a rombolás-építés dinamikája), illetve az irodalomban és a popkultúrában. Utóbbira lehet tehát példa a Ready Player One, hiszen ezesetben a retró tudásszerkezet, melyre cyberakció-sorozat épül. Választ kaptunk továbbá arra is, hogy az irodalomkritika miért nevezi az alkotást ,,az új generáció Neurománcának”. Cline ugyanis beépíti a virtuális teret – azaz az OASIS-t – egy gibsoni környezetbe.

Végül, de nem utolsósorban, Zolczer Péter által betekintést nyerhettünk néhány számítógépes játékba, melyek a 80-as években élték virágkorukat. Ilyen az Adventure, mely témánk szempontjából is fontos lehet, hiszen ebben volt elrejtve először a Húsvéti Tojás.

Az előadásokat élénk diskurzus követte, és végeredményben elmondhatjuk, hogy remek zárása volt ez az MA PKK első félévének. (Máté Orsolya)

Az MA PKK következő szemináriumának témája Ernest Cline Ready Player One című regénye lesz. A mű magyar fordítása az Agave kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben. Cline alkotása alkalmat ad arra, hogy a szemináriumon körbejárjuk a retro jelenségét. Korunkban a halott stílusok és divatok iránti étvágy csillapíthatatlan. A 2044-ben játszódó történet olyan cyberakció-sorozatra épül, melynek teljesítéséhez a popkultúra speciális ismeretére van szükség. A szimulációt ugyanis egy olyan figura tervezte, aki az 1980-as években nőtt fel, s ennek az évtizednek minden szegmensét a legapróbb részletekig felhasználta számítógépes programjaiban. Ahogy a főhőst körülveszi a 80-as évek adatóceánja, úgy merül el az olvasó a korszak mesterséges hangulatában. Cline regényét az irodalomkritika „az új generáció Neurománcaként” határozta meg. A szemináriumon minden bizonnyal kiderítjük azt is, hogy miért. (HNP)

2013. december 4-én tartotta meg az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport soron következő kritikai szemináriumát, melynek központi témája Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén című műve volt. A szemináriumot H. Nagy Péter nyitotta meg, aki a futurológiai dilemmák mellett felvetette azt a kérdést is, hogy vajon hol húzódik a határvonal science és fiction között. Kurzweil szövege egyértelműen a kettő határán egyensúlyozik. A bevezető után Hegedűs Norbert és Zolczer Péter mutatta be a hallgatóságnak, hogy mi is lényegében az ún. szingularitás elmélete.

Hegedűs röviden vázolta Kurzweil életművét, aki feltalálóként és futurológusként ismert, kutatási területei pedig a zeneszintézis, a beszéd- és arcfelismerés, az olvasástechnológia és a virtuális valóság. A szingularitás kulcsgondolata, hogy az emberi fejlődés exponenciálisan megy végbe, alapelvei pedig a következőek: a paradigmaváltás növekvő sebessége, az emberi agy feltérképezése, tudatunk programozhatósága, ami által valóra válhatna a „halhatatlanság”, az emberi intelligencia erősségeinek egyesítése a gépi intelligencia erősségeivel, biológiai korlátaink meghaladása, a nanotechnológia elterjedése, a virtuális valóság a valódi valóság versenytársává válása, illetve a világegyetem meghódítása. Zolczer Péter remek érzékkel kapcsolódott Hegedűs előadásához. A matematikai szingularitás magyarázatával közelebb vitte a szeminárium résztvevőit az exponenciális fejlődés megértéséhez. A technológiai fejlesztések nagyütemű előrelépéseit pedig látványos videókkal és ábrákkal támasztotta alá (pl. fraktálok – önhasonlóság – Mandelbrot halmaz).

Záróakkordként a szingularitás szépirodalmi vonatkozásairól esett szó, hiszen a jelenség és ezzel együtt A szingularitás küszöbén hatása vitathatatlan az SF irodalomban. Hegedűs Norbert Greg Egan Diaszpórájáról, Hannu Rajaniemi Kvantumtolvajáról és John Scalzi Vének háborúja című regényéről beszélt. A Diaszpóra a hard SF egyik csúcsteljesítményének számít, melynek alapvetése Kurzweil elméletével azonos. A társadalom virtuális poliszpolgárokból és húsvérekből áll, hangsúlyozva az intelligens szoftverek, a génsebészet és a mutáció jelenlétét. A Kvantumtolvaj érdekessége, hogy a történet egy krimiszál köré épül, főhőse a poszthumán Arséne Lupin, technológiai vonatkozásai pedig a nanotechnológia, a gevulot-rendszer, a közös exomemória és az egyedi nyelvezet. Végül, de nem utolsó sorban, a Vének háborújában a világűr gyarmatosítása, a tudat áttelepítése, a FejGép és a nanotechnológia kap kiemelt szerepet.

A diskurzust egy helyénvaló kérdés indította el: a jelenlevők közül ki vállalná a technológiai szingularitással járó változásokat ember mivoltukban? A válaszok alapján a hallgatóságot – akár Brandon Hackett Isten gépei című könyve alapján – antitechnológistának nevezhetnénk. Egyelőre. (Máté Orsolya)

Képek az akcióról itt.

Az MA PKK következő szakszemináriumának témája Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén című nagyszabású munkája lesz. A könyv magyar fordítása az Ad Astra Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban. „Az emberi képességekben mélyreható és drámai hirtelenségű változást eredményező szingularitás dátumát 2045-re teszem. Az abban az évben létrehozott nem biológiai intelligencia egymilliárdszor erősebb lesz, mint az emberiség teljes intelligenciája ma.” Ezt a tételt a szerző sok-sok technológiai tendencia alapján igyekszik alátámasztani, s végső következtetése szerint az emberi intelligencia már rálépett arra az útra, amely a biológia meghaladásához vezet. Kurzweil futurológiai eszmefuttatása ugyanakkor abból a szempontból is érdekes, hogy kiindulópontja, előfeltevés-rendszere számos science fiction alkotással mutat párhuzamot. Ilyen például az ember és a gép összeolvadása, amely a neves feltaláló szerint a megállíthatatlan evolúciós folyamat eredménye. A szeminárium tehát alkalmat ad arra, hogy feltárjuk a populáris kultúra és a tudomány kapcsolatrendszerének egyik legizgalmasabb – a posztcyberpunk irodalom kontextusában pláne releváns – fejezetét. (HNP)

A Partitúra irodalomtudományi folyóirat 2013/1-es száma az MA PKK szempontjából egy igen fontos blokkot tartalmaz. A szám első felében olyan tanulmányok szerepelnek, melyek a fantasztikum nyelvi, poétikai, retorikai stb. funkcióját elemzik számos szépirodalmi és elméleti szöveg bevonásával. Míg Kovács Árpád, Selmeczi János (stb.) professzionális írásai elsősorban a klasszikus kánonokra koncentrálnak, addig Hegedűs Norbert elemzése az aktív kánont mozgósítja, ezen belül is Neil Gaiman műveivel foglalkozik. A dolgozat a Megint világvége c. szöveg értelmezésén keresztül jelöli ki Gaiman műveinek pozícióját a kortárs fantasy spektrumában. Az összeállítás továbbá abból a szempontból is szerencsésnek mondható, hogy Dosztojevszkijről és társairól Gaiman kontextusában olvashatunk, és fordítva. Mindez jelzésértékű a kánonok interakciója szempontjából is. (HNP)

2013. november 20-án került sor az MA PKK negyedik szemináriumára. Ezúttal két szöveg került fókuszba: Brandon Hackett Az ember könyve c. regénye, illetve Baka L. Patriknak a műről írt tanulmánya, amely a Poszthumán metamorfózisok címet viseli. A szemináriumnak tehát kettős célkitűzése volt: egyrészt szerette volna árnyalni Az ember könyvéről (egy szépirodalmi szövegről) szóló beszédet, másrészt reflektálni próbált a primér szöveg által ihletett kritikai szövegre (a Poszthumán metamorfózisokra).

A beszélgetés elején Keserű József röviden összefoglalta a regény cselekményét, megjegyezve, hogy szerencsére Magyarországon van néhány meghatározó SF kiadó, mint a Galaktika vagy az Agave, így nem szenvedünk hiányt jó sci-fi könyvekből. Baka L. Patrik ezzel egyetértve megjegyezte, hogy ennek ellenére létezik egy olyan közvélekedés, mely szerint a magyar szerzők a sci-fi másodvonalát alkotják, bár erre Az ember könyve rácáfol. A regény felütését elemezve Keserű elmondta, hogy az alapötlet – miszerint az idegenek kiragadnak 3000 embert és egy ismeretlen helyre viszik őket – akár egy egzisztencialista szövegből is származhatna, hiszen a fő kérdés itt is az, hogy hogyan reagálnak az emberek egy ilyen végletes helyzetre.

 Baka L. Patrik tanulmánya felhívja a figyelmet a nevek fontosságára a regényben. Ennek kapcsán kerül szóba Az ember könyve egyik legérdekesebb ötlete, ti. hogy az idegenek illatokkal kommunikálnak, és ezek segítségével azonosítják egymást (Menta, azaz „Élénken lebegő” tkp. nem egy név, hanem egy illat). Ezután élénk vita alakult ki arról, hogy lehetséges-e illatokkal kommunikálni, majd Keserű József – egy remek feladat segítségével – rámutatott, hogy az emberek esetében a szagtársítások meglehetősen esetlegesek, hiszen az illat megnevezése eleve értelmezi az adott jelenséget, amihez a szag kapcsolódik.

Ezután a beszélgetés vezérfonalát a regény másik nagy ötlete, az idegenek génvágya adta. Hiszen már a regénycím is egy biológiai metafora (az ember könyve a DNS), és azáltal, hogy a regény bemutatja, ahogy az emberi gének miatt az idegenek egyre emberszerűbbé válnak, a szöveg metaforikusan visszaadja a génkészlet kombinálódását is. Keserű szerint az elrablók idegensége éppen abban ragadható meg a legjobban, hogy azok készséggel feladják a faji identitásukat, míg az emberek görcsösen ragaszkodnak emberségükhöz. A változás azonban elkerülhetetlen, nem csak az idegenek, de az emberek esetében is.

A folyamatos mutációhoz kapcsolódott H. Nagy Péter üzenete is, aki ugyan nem lehetett jelen a beszélgetésen, de Keserű József tolmácsolásában (tehát némileg megváltozott formában) felolvasott levele tovább árnyalta a regény üzenetét:

Egy apró kiegészítés Baka L. Patrik Poszthumán metamorfózisok c. tanulmányához: Lady Gaga és a Hard SF összekapcsolása

Brandon Hackett Az ember könyve című Hard SF regénye egy olyan földi közösségről szól, melynek tagjai hirtelen egy furcsa (organikus) űrhajó gyomrában találják magukat, majd megérkeznek az idegenek bolygójára, ahol egy helyi háború ütközőpontjába kerülnek. Számunkra a történet egyetlen eleme lesz fontos a továbbiak megértéséhez: az idegenek magas szintre fejlesztették a biológiát, képesek a horizontális génátadásra, melynek hatására – viszonylag gyors folyamat eredményeként – transzgenikus fajokra tagozódnak szét. Az idegenekkel szoros kapcsolatba kerül két földi fiatal (Attila és Auri), akiket szintén alávetnek az átalakítási folyamatoknak. Nézzük, hogy kerül a képbe Lady Gaga.

Főhőseink egy rövid párbeszédet folytatnak a zenei ízlésükről, amikor a kolónia egy rögtönzött koncertre készülődik. Így hangzik: „– Tudod már, milyen számokat fognak játszani? – Hát, az biztos, hogy lesz például a Queentől a Mama, a Beatlestől az Imagine és a Yesterday, U2, Jimi Hendrix, Elvis Presley, Abba és egy csomó más régi vacak. Semmi normális zene, mondjuk egy Lady Gaga, vagy Katy Perry. Hogy lehet kihagyni Lady Gagát! De hiába mondtam anyának. – Hát ez tényleg ciki… – felelte kényszeredetten Attila. Ki nem állhatta Lady Gagát.” (18.) Ebből a párbeszédből most nem az ízléskülönbség a fontos, vagy az, hogy a Mama minden bizonnyal a Bohemian Rapsody, illetve, hogy az Imagine Lennon-dal, ami a Beatles feloszlása után keletkezett, hanem mindössze annyi, hogy Auri kedveli Gagát, s ez összekapcsolódik a személyiségével.

A második szöveghely tárgyi rekvizitumokra utal. A véletlenszerűen felszippantott földi holmikból az emberek lakrészeket alakítanak ki. A kislányé így fest: „Auri szobája kevésbé hatott üresnek, mint az övé, a kislány jó érzékkel helyezett el tárgyakat, amitől még otthonosnak is lehetett nevezni. A padlón egy rongyszőnyeg hevert, a deszkapolcot talán Jurij szerelte fel a falra, rajta Auri nemrég talált táskája, a piperetükre, a lemerült iPad-je, guberált újságok, pár talált gyűrű és karkötő hevert. A falon egy szakadt Lady Gaga-poszter függött, a sarokban egy szék állt, előtte az ágya, egy fűvel bélelt kuckó, mint az övé, de Aurinak volt egy zebracsíkos pokróca is hozzá.” (87.) Itt már világos, hogy Auri számára Gaga igen fontos, hiszen ideiglenes otthonának is jól látható tartozéka a művésznő képe.

A harmadik idézet a történet azon részéből származik, amikor a kislány az idegenek közbeavatkozása miatt egyre furcsább dolgokat művel, mindenesetre még normális ruházatban látjuk őt: „A rámpa közepére ért, majd amikor meglátta Jurijt és a többieket, megtorpant. A földi, világos farmerját és a kedvenc, Lady Gaga feliratú sárga pólóját viselte.” (230.) Nem sokkal ezután megkezdődik Auri totális átváltozása, melyről a regény végére kiderül, hogy visszafordíthatatlan folyamat. Ha feltesszük a kérdést, vajon véletlen-e, hogy Lady Gaga háromszor is identifikálja a szövegben Aurit, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy nem. Mégpedig azért nem véletlen, mert Gaga szerepeltetésének – bármennyire is esetlegesnek tűnik – itt valóban tulajdonítható funkció. A történet során ugyanis éppen az a szereplő megy át teljes átalakuláson, aki rajong az átváltozó-művész Gagáért. A popkultúrából származó elem és a gének okozta metamorfózis ilyen jellegű, olvasásalakzatot eredményező, produktív párosítása remek megoldás. S ezért az ötletért – véleményem szerint – a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond dicséretet érdemel.

Összefoglalva: remek kis beszélgetés alakult ki szerda este a kari olvasóban, és – visszautalva Keserű József beharangozójára – tényleg kár lett volna kihagyni. (HNP & HN)