MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

 Paul Tremblay nagyszerű, Bram Stoker-díjas (a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást) regénye első látásra egy klasszikus ördögűzős narratívára épül. A tizenéves Marjorie – állítása szerint – hangokat hall a fejében, és ezek a hangok időről időre sokkoló cselekedetekre veszik őt rá. A család – az apa ösztönzésére – a katolikus egyházhoz fordul segítségért, amelynek papja ördögűzéssel próbál meg segíteni a lányon. E különös eseményeknek az szolgáltat még bizarrabb hátteret, hogy a rituáléra egy valóságshow keretében kerül sor.

Számos klasszikus és modern rémtörténetből (E.T.A. Hoffmanntól Stephen Kingig) ismerős lehet az a jelenség, amit Bevezetés a fantasztikus irodalomba c. könyvében Tzvetan Todorov habozásnak nevez. Ennek lényege, hogy a szöveg oly módon manipulálja olvasóját, hogy az nem tudja eldönteni, az eseményekre van vagy nincs természetes magyarázat. Ez figyelhető meg Tremblay regényében is, ahol a szöveg szépen játszik velünk, miközben eldönthetetlen marad: Marjorie-t tényleg megszállta valami, vagy viselkedésének oka inkább pszichikai eredetű (netán tudatosan vezeti félre a környezetét).

Bár az olvasói habozást kiváltó lebegtetést olyan finoman alkalmazza Tremblay, hogy az akár önmagában is elvinné a hátán a regényt, annak érdekessége mégsem merül ki ebben. Az író olyan csavarokat iktat be a narrációba, amelyek révén a szöveg még mélyebb és hátborzongatóbb jelentésekkel gazdagodik. Az eseményeket Marjorie húga, Merry meséli el tizenöt év távlatából. Az időbeli távolság már önmagában is fokozza a bizonytalanságot (nem lehetünk benne biztosak, hogy minden úgy történt, ahogy az akkor nyolcéves Merry visszaemlékszik rá), és erre rátesz egy lapáttal, hogy a beszámoló elsődleges címzettje egy bestsellerszerző, aki (sejthetően egy szenzációvadász) könyvet akar írni az egykori ördögűzésről, s akinek az esetről összegyűjtött információi nem mindig csengenek egybe Merry visszaemlékezéseivel.

Merry narrációját időnkét egy Karen nevű hölgy blogbejegyzései szakítják meg, amelyek a popkultúra és a divatos elméletek kontextusában próbálják meg értelmezni a tizenöt évvel ezelőtti valóságshowt (amely a kellően többértelmű A megszállottság címet viseli), lépten-nyomon utalva annak konstruált jellegére. E blogbejegyzések valódi csemegét jelenthetnek a bölcsészeknek, de időnként Merry narrációjában is találkozunk olyan gondolatokkal, amelyek a legújabb médiateóriák egyes belátásaival lépnek párbeszédbe. Pl. „[Ú]gy emlékszem vissza erre a jelenetre, mintha lassított felvételben játszódott volna le. Életem egy műsoros videókazetta, amit lassabb lejátszási sebességgel elemzek ki szenvtelenül.” (201.)

A média általi közvetítettség kérdése kulcsszerepet játszik a regényben. Folyamatosan azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk kivonni magunkat e közvetítettség alól, pontosabban e közvetítettség nem teszi lehetővé, hogy hozzáférjünk valamiféle autentikus vagy megnyugtató jelentéshez. Egy idő után még afelől is kétségeink támadnak, hogy talán nem is Marjorie-t szállta meg valamiféle démon (jelentsen ez bármit is), sokkal inkább a vallási fanatikus apát, vagy a későbbiekben horror-rajongóvá vált húgot.

A Szellemek a fejben meglepően komplex regény. Nemcsak a média manipulatív hatalmáról és a vallás leple mögé rejtőző emberi butaságról szól, hanem sokat elárul nekünk a popkultúra természetéről is. Mert – ahogy Karen írja a regényben –, ha Marjorie-t nem démon szállta meg, akkor talán „a popkultúra hatalmas, csodálatos és rettenetes réme költözött bele” (106.). És azért a kettő nem ugyanaz. (Keserű József)

Augusztus első hetében zajlott a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által rendezett Fiatal Írók Tábora, melynek helyszíne ezúttal is Ipolyszakállos volt. A műhelymunkák mellett több író-olvasótalálkozó és az irodalomhoz kapcsolódó előadás került a programba, ezek közül néhányat maguk a fiatalok készítettek (és ezek közül páran szintén a kutatócsoport tagjai). A pénteki napon a kutatócsoport négy tagja ellátogatott a helyszínre, hogy megismertesse a táborlakókkal a csoport tevékenységét, majd egy rövid beszélgetés során néhány témát vetettek fel. Elsőként H. Nagy Péter mutatta be a csoport működését, illetve azt, hogy milyen részterületeket kutatnak, majd ezt követően Németh S. Csilla a testkultúráról és a tetoválásokról beszélt, őt követte Hegedűs Norbert, aki a fantasy/urban fantasyről mondott el néhány gondolatot, végül Zolczer Péter az irodalom és a tudomány viszonyáról beszélt. Az előadások végén természetesen az érdeklődők nyugodtan kérdezhettek, így a kíváncsiság kielégítésére is adott volt a lehetőség. Jövőre remélhetőleg a csoport még nagyobb szerepet vállal, ugyanis az irodalom határterületei és a populáris irodalom fontos részét képezik a mai irodalmi alkotók életének. (N. Juhász Tamás)

A párhuzamos univerzumok teóriája egyre nagyobb karriert fut be regények és filmek narratív sémájaként. Neil Gaiman és Michael Reaves Köztesvilág című regénye (amely egy ciklus nyitódarabja, magyar fordításban egyelőre csak az első kötet férhető hozzá az Agave kiadásában) kolosszális megoldással gazdagítja e közkedvelt spektrumot. A történet főhőse egy átlagosnak tűnő napon eltéved, és felfedezi, hogy otthona pusztán csak az egyik a sok-sok alternatív Föld közül. Ugyanakkor olyan mintázat, multiverzum része, melynek egyik pólusán a racionális elveken nyugvó tudomány, míg a másikon a mágia az uralkodó világszervező erő. Az ún. Köztesvilág (amely Joey-t és másolatait alkalmazza) funkciója, célja pedig nem más, mint az ezek közötti egyensúly fenntartása, érvényesítése. (Szép olvasásallegória!)

A fikción belül a harcban álló tudomány és mágia tehát egyazon, átjárható struktúra része. Ez a kapcsolatrendszer egy olyan irodalmi (ill. a popkultúrában igen gyakori) tendencia felé mutat (visszamenőlegesen is), melyben eltűnik a különbség sci-fi és fantasy között. Ám ez az „eltűnés” azt is jelenti, hogy a szóban forgó regény mindkettő egyszerre. Komplementer játéktér, mely innen nézve sci-fi, onnan nézve fantasy (a hibrid helyett inkább a kiméra a megfelelőbb szó rá), és éppen ezért hasonlóan viselkedik, mint a párhuzamos univerzumokat lehetővé tevő kvantummechanika (vö. részecske/hullám dualitás). Mivel a mű arra fut ki, hogy az egyensúlyt meg kell őrizni, ez a szerzők válaszaként is olvasható a sci-fit és a fantasyt szembenálló diskurzusokként elgondoló kritikai hagyományra. Pláne akkor, ha mindkét zsáner ráépülhet egy megfelelő, a képzeletet nemhogy nélkülöző, de nagyon is megmozgató tudományos alapra, a sokvilág-elméletre. (H. Nagy Péter)

N. K. Jemisin Az ötödik évszak c. regénye közmegegyezésszerűen a kortárs fantasy egyik legfontosabb darabjának számít. Ez bizony egyedi hang, melyet nem csak a történetszövés és a világépítés remek megvalósítása jellemez, hanem a nyelvi és a retorikai műveletek komplex kidolgozása is. Mindez olyan stílust és hangulatszabályzó rendszert eredményez, amely nem pusztán a fantasy kliséit újítja meg, de különféle kulturális kódok reflektált közvetítésére is alkalmas.

A cselekménnyel nem foglalkozom (elnézést!), csak az alapötlet egyetlen komponensét emelném ki. A történetben fontos szerepet játszik az ún. orogénia, melyről a mű paratextusában a következő olvasható: „A hő- és a kinetikus energia, valamint az ehhez kapcsolódó energiaformák irányítására való képesség szeizmikus események befolyásolása céljából.” (Itt jegyzem meg, hogy a föld manipulációjára épülő alkotások egyike, Moskát Anita Horgonyhely c. regénye Jemisin művének releváns kontextusát alkotja.) Szóval, a világépítés szempontjából Az ötödik évszak – feminista vagy gender fantasy mellett – egyfajta „geológiai fantasy”-ként definiálható (a geopoétika használatos kifejezés!), melyben a földmozgások, a vulkanikus tevékenység stb. képezi az apokaliptikus térszerkezet kiindulópontját.

Mindez sajátos megvilágításba kerül a szerző önkommentjének fényében. Jemisin így nyilatkozik a mű keletkezési körülményeiről: „Ez a fantasy részben az űrben született. […] Az ötlet csíráját a Launch Pad elnevezésű workshop adta, amelyen 2009 júliusában vettem részt. Akkoriban a NASA is támogatta ezt a programot, melynek célja az volt, hogy összehozza azokat, akik hatással vannak a médiára – meghökkentő módon idetartoznak a science fiction és fantasyírók is –, és megértesse velük a nagybetűs Tudományt, ha már felhasználják a munkájuk során.” Jemisin könyve remek példa arra, hogy egy olyan, olykor a tények világától a végletekig elrugaszkodott „műfajban” is, mint a fantasy, ott lehet a tudomány. Csak nem önmagában van ott, hanem sok-sok mindennel ötvöződik, mint Az ötödik évszakban is.

Bár Richard Dawkins valószínűleg hülyét kapna attól, hogy egy fantasy-regénnyel párosítom korszakos teljesítményét, új könyvét (ugyanis utálja Tolkient), de mégiscsak ezt teszem, mindjárt kiderül, miért. A mester Gyertyaláng a sötétben c. önéletrajzi munkájának elején (és aztán beljebb is) arról értekezik, hogy valószínűleg létrejön az ún. „harmadik kultúra”. (Egyébként ha létrejön, akkor az részben éppen neki köszönhető.) „Megváltozott volna a Zeitgeist, mióta C. P. Snow a tudomány és a művészet közötti kulturális szakadékon kesergett? Mi történt az azóta eltelt időszakban? Felötlik bennem a hatalmas szellemi óriás, Douglas Adams képe, aki sajnos már nem lehet köztünk.” Snow A két kultúra c. 1959-es előadására utal itt Richard, amely arról szólt, hogy a természettudósok és „az irodalmi entellektüelek” elkülönültek egymástól. És hogy jön ide Douglas Adams? Emiatt:

 „Azt hiszem – mondja Douglas a Törd át a tudomány gátját c. dokumentumfilmben –, a regény szerepe kissé megváltozott. A XIX. században még a regények voltak a világ komoly kérdéseit boncolgató eszközök – ott volt például Tolsztoj és Dosztojevszkij. Napjainkban már mindenki tisztában van azzal, hogy ezekről a témákról egy tudóstól jóval többet lehet megtudni, mint egy regényírótól. Azt hiszem, hogy amikor valódi, szilárd fogódzókra van szükségünk, akkor a tudományos könyveket vesszük elő, a regényektől pedig inkább a könnyed megnyugvást várjuk.”

Majd Dawkins leszögezi: „Talán éppen mostanában vagyunk tanúi a tudományos és irodalmi szféra konstruktív összeolvadásának. Lehet, hogy ezekből nő majd ki […] a »harmadik kultúra« […].” Talán így már érthető, hogy miért került egymás mellé ebben a szösszenetben Jemisin regénye és Dawkins önéletrajza. Az ok a tudomány költőisége és a radikális fikció tudományos alapra helyezése. (H. Nagy Péter)

Az MA PKK meghívást kapott a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által rendezett Fiatal Írók Táborába. A rendezvényen H. Nagy Péter, Hegedűs Norbert, Németh Csilla és Zolczer Péter vesznek részt. A kerekasztal-beszélgetésen szóba kerül majd többek között – a fiatal kutatók profiljának megfelelően – az urban fantasy, a testkultúra, a sci-fi és a tudomány kapcsolata (de lesz szó természetesen Lady Gagáról is). A popkultúra-kutatás kapcsán – H. Nagy vezényletével – érinteni fogják a résztvevők az elmélethálózatok, a médiateóriák, a különböző kapcsolatrendszerek és kánontípusok kérdéskörét is. A rendezvénnyel kapcsolatos munkamegbeszélésre 2016. július 22-én került sor az érsekújvári Irish Castle Pubban. Hajrá, fiatal írók, jövünk!

Dick 20. század derekán írt sci-fijei olyan technológiai és társadalomtörténeti ötletek kavalkádjára épülnek, melyek rendre bejöttek, megvalósultak az utóbbi évek során. Ezek közül elevenítsük fel a Különvélemény c. novella alapötletét (a mű megtalálható az Emlékmás c. kitűnő válogatásban, amely pár napja jelent meg az Agave kiadó gondozásában). A történetben három mutáns látnok jövendöléseire épül az ún. profilaktikus bűnmegelőzés, amely statisztikai módszeren nyugszik. A rendőrség ez alapján tartóztatja le azokat, akik bűnt fognak elkövetni, de – paradox módon – még nem tettek semmit. Három különvélemény van, melyek egymás folytatását adják. A többségi vélemény érvényesül, de oly módon, hogy a második érvényteleníti az elsőt, a harmadik pedig a másodikat. A többségi jelentés illúzióját az hozza létre, hogy a három eltérő verzióból kettő egy bizonyos ponton egyezik. Dick szövege az időösvények kereszteződését és a jövő genezisét viszi színre, azt a folyamatot, melyben az alternatívákból létrejön a tényleges történelem. A mű tehát eljátszik egy olyan eljárással, amely lehetővé teszi a jövő átírását, ám az ártatlanok letartóztatásán, kiiktatásán alapul.

Ez a képlet a ma emberének egyre ismerősebb lehet. Miről is van szó? Világunkat át- meg átszövik az elhárító-rendszerek. „9/11 után – írja L. Varga Péter Színre vitt terror c. kitűnő tanulmányában – az ENSZ elsődleges céljává a védekezés, a megelőzés vált, ami azonban már deklaratív jellegében fölhatalmazhatta az USA republikánus vezetését arra, hogy legitim módon hirdessen – megelőző csapásként értett – háborút az egyébként arc nélküli, ily módon a rettegés fokát emelő terrorizmus, továbbá az Egyesült Államokat »veszélyeztető« távoli országok ellen.” Valóban, a terrorelhárítás lényege, hogy részben olyan célpontokat szemel ki, akik/melyek valószínűleg elkövethetnek valamit. Ennek következtében hamar kialakul egy olyan paranoid kép az ide tartozó szervezetekről, hogy mindenkit lehetséges merénylőnek tekintenek (vö. Cory Doctorow: Kis testvér).

De talán nincs is mit csodálkozni azon, hogy Dick megjósolta a 9/11 utáni bűnüldözési stratégia alapelvét. Pesszimizmus a science fictionben c. esszéjében így fogalmazott az író 1955-ben: „Bizonyos értelemben minden felelős író akaratlanul is betölti a vészmadár szerepét, mert ez a vész ott lóg a levegőben; az állítás a sci-fi szerzőkre pedig még inkább igaz, amennyiben a műfaj mindig is a tiltakozás médiumának számított. A science fictionben nem elég, ha az alkotó hajlandó eljátszani Kasszandra szerepét, egész egyszerűen köteles megtenni ezt.” Innen nézve Dick valójában csak eleget tett annak a követelménynek, amelyet a szóban forgó médium szabott ki rá. A tudományos fantasztikum szempontjából ugyanis a jövőt csak részben fedi homály. (H. Nagy Péter)

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Banks Kultúra-regényei 25 éven keresztül tartották mozgásban az űropera műfaját. „A Kultúra civilizációs gyűjtőfogalom – írja a szerző A Kultúráról dióhéjban c. esszéjében –; hét-nyolc űrutazó humanoid faj laza szövetségét értjük alatta, amelyet nagyjából kilencezer évvel ezelőtt hoztak létre.” A helyszín a mi galaxisunk, de annak egy élettel teli, fiktív változata. A Kultúrában a genetikai manipulációnak köszönhetően a humanoid alfajok számos változata jött létre, illetve kialakult a gépi intelligencia, az MI-k közössége is. A kultúrabeli hadihajók önálló személyiséggel rendelkező lények, Elméik a hajótesteket irányító agyakként foghatók fel. A Kultúra legnagyobb csillaghajói az ún. rendszerhajók. „Olyanok – írja Banks –, mint a Kultúra – kicsiben. Amit a Kultúra tud, azt egy RH is tudja; amit a Kultúrában meg lehet csinálni, azt egy RH fedélzetén is meg lehet csinálni. Mind információs, mind technológiai szempontból azonosak, sőt egyenértékűek a civilizációval, amely kitermelte őket; mintha a Kultúra tökéletes fraktállenyomatai volnának.” A kultúrabeliek a természetes bolygófelszínek helyett orbitálokon (műbolygókon), űrhajókon és különféle mobil élőhelyeken élnek. Kábé ez a háttér.

A galaxis persze elég nagy ahhoz, hogy mindig legyen benne valami gubanc. Banks a Kultúra-regényeiben olyan ötletgyárat működtet, melynek legfőbb jellemzője az irónia. Sánta Szilárd tehát joggal jegyzi meg Mesterséges horizontok c. könyvében, hogy Banks keze nyomán az űropera új változata született meg, melyben a játékosság dominál. „Mindaz – írja a popkultúrakutató –, ami társadalmunkban heves viták tárgyát képezi, legyen szó faji, nemi stb. egyéb elnyomásról, Banks sci-fi regényeinek világában már egy »poszt« állapotban leledzenek.” A posztmodern űroperák poétikájának pedig a szó- és nyelvjátékok fontos rétegét képezik, amire Sánta Szilárd szerint az Elmék és az űrhajók nevei, illetve az MI-k kommunikációja hozható példaként. Így igaz, Banks nyelvi teljesítménye valószínűleg egyedülálló a sci-fi történetében. Hidrogén szonáta c. művében például ilyen elnevezései vannak a rendszerhajóknak: Kisebb eltérések előfordulhatnak, Felültetési rend, Digitális mosási címke a világ szövetén, Közlekedő edény, Neked ez tiszta? és így tovább.

A Hidrogén szonáta Banks utolsó Kultúra-regénye. A történet egy olyan probléma körül bonyolódik, melynek felderítése visszavezet a Kultúra alapításának idejébe. A kutatás célja egy civilizációk közti kapcsolatrendszer feltárása, amely mögött egy kulturális átverés, egy pszichológiai kísérlet áll, és amely összefügg a vallási iratok érvényességének megkérdőjelezésével (a részleteket itt elhallgatjuk, de nagy poénról van szó). Eközben a küldetést teljesítő főhős próbálja eljátszani az ún. Hidrogén szonátát, melyhez egy különleges hangszer és négy kéz szükséges, ezért az csak a testmanipulációs technológia fejlődése után lehetséges. (Főhősünknek sikerül…) Nos, a Banks-regények megjelenése Magyarországon az Agave kiadónak köszönhető. A Hidrogén szonáta borítóján az áll, hogy „Az egyik legjobb Kultúra-regény” – ez azonban itt szinte felesleges észrevétel, mert – nem túlzás – mindegyik jó. Banks maradandót alkotott. (H. Nagy Péter)

2001. szeptember 11. után talán a második legkomolyabb amerikai célpont elleni csapás 2012-ben, Bengáziban történt, épp az ikertornyok elleni merénylet tizenegyedik évfordulóján. A Kadhafi-rendszer megbuktatása után Líbiában erősen Amerika-ellenes hangulat uralkodott, mely akkor tetőzött, amikor 9/11 évfordulóján helyi iszlamista fegyveresek lerohanták az USA bengáziban működő diplomáciai képviseletének épületeit, valamint a CIA helyi kirendeltségét. A merénylet során négy amerikai vesztette életét, köztük az Egyesült Államok líbiai nagykövete is. Bár mifelénk is cikkeztek róla, az ügy igazán az USA-ban kavart nagy viharokat, mivel a merényletet követő politikai botrány hullámai egész a csúcsvezetésig: Barack Obama amerikai elnökig és Hillary Clinton külügyminiszterig elértek. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a vérengzés és az amerikaiak halála elkerülhető lett volna, ha a döntéshozók figyelembe veszik a líbiai komplexumokat védő civil fegyveresek figyelmeztetéseit, akik korábban többségükben az amerikai különleges egységeknél szolgáltak.

A könyv épp az ő szemszögükből, a túlélő operátorok szemével meséli el a 2012. szeptember 11-én történt véres eseményeket. Ahogy írtuk, ezek a férfiak korábban többségükben mind az Egyesült Államok fegyveres erőinél szolgáltak, leszerelésük után pedig fegyveres biztonsági vállalkozókként védték az amerikai külképviselet épületeit. Ki patriotizmusból, ki a pénz miatt, de volt, akit az adrenalin éltetett: ahány félék, annyiféle motivációval kerültek Líbiába.

Zuckoff könyve tényregény: saját bevallása szerint nem változtatott az események sorrendjén, nem használ fiktív szereplőket, és nem is nagyít a drámai hatás kedvéért. Csakis a merényletnél jelen lévő szemtanúk elbeszéléséből indult ki, az ő jelentéseiket, visszaemlékezéseiket rendezte olvasmányos szöveggé.

A könyv elején megismerjük a bengázi bázison tevékenykedő operátorokat, betekintést nyerünk a munkájukba, a forrongó Líbia – európai szemmel nézve kaotikus – mindennapjaiba. Zuckoff emberközelbe hozza ezeket a marcona férfiakat, minden névhez egy arcot, hobbit, motivációt, történetet kapcsol, ezért mikor a nagykövetség elleni támadáshoz érünk, már nem igazán tudjuk elfogulatlanul követni a történteket: szinte mi is az egyik operátor bőrében érezzük magunkat. A könyv ugyan már az elején leszögezi, hogy nem kíván felelősöket keresni, sem ujjal mutogatni, a sorok között olvasva azonban mégis megtaláljuk a szerző és az interjúalanyok véleményét az inkompetens bürokraták bicskanyitogató döntéseiről.

Aki szeret bepillantani a kulisszák mögé, kedveli a háborús tényirodalmat, és nem retten vissza egy erőteljes adrenalinlökettől, annak Zuckoff könyve ideális választás. „Idegtépő” – írja a The Washington Post blubrje, és ennél jobbat mi sem nagyon tudunk róla mondani.

Az eseményekről azóta Michael Bay is készített egy nagyköltségvetésű filmet, de ha egy mód van rá, a történettel való ismerkedést az Agave könyvével kezdjük. (Hegedűs Norbert)

Richard Morgan: Az acél emléke

Sötét és kegyetlen világ, egy (anti)hős, akivel nehéz azonosulni, sok káromkodás, több liter vér. Főképp ezek jellemzik a fantasynek azt a – grimdarknak is nevezett – vonulatát, amelynek tengelyén Richard Morgan Az acél emléke c. regénye is elhelyezhető. Morgan hozza, amit egy grimdarktól elvárunk, s mindezt helyenként némi saját ízzel is megfűszerezi.       

A felütés például határozottan biztató.

Ringil pallosának leírása a regény első oldalán az egyik legjobb szövegrész, amit az utóbbi öt év fantasyjeiben olvastam (legfeljebb Joe Abercrombie settenkendő rosszfiúi előzik meg A királyok végső érve c. regényből). Amellett, hogy szembesít a kulturális idegenség kérdésével, a részlet finoman ironizálja a heroikus fantasy egyes kliséit. A kocsma kandallója felett pihenő fegyverről megtudjuk, hogy olyan ötvözetekből készült, „melyekre nem is volt emberi kifejezés”, s a kiriath nyelvben volt ugyan neve, „de a cikornyás elnevezés lefordíthatatlannak bizonyult”. Olyannyira, hogy „Archeth [a regény egyik kiriath származású karaktere] sem tudott többet kihozni belőle, mint hogy »Amit szívesen látnak a Hollók és más Fosztogatók Házában a Harcosok Hajnalán«, így Ringil végül megmaradt a Hollótársnál.” Morgan itt és az ezt követő temetői jelenetben úgy alkalmazza a heroikus fantasykből ismert fordulatokat, hogy közben távolságot is tart tőlük, de csak épp annyira, hogy ne forduljon át paródiába a dolog.

Sajnos a továbbiakban kevés ehhez hasonló passzussal találkozunk. Bár a későbbiekben is akadnak olyan szövegrészek, amelyek a klisék kimozdítására irányulnak – főként azokra a részekre gondolok, ahol a heroikus fantasy beszédmódját megtörik a szereplői szólamok –, összességében mégsem ez lesz az uralkodó modalitás. Morgannek el kellett döntenie, hogy komoly fantasyt ír vagy paródiát, és végül is az előbbi mellett döntött. Ez azonban azzal járt, hogy a hagyományos elemek nagy részét kénytelen volt hagyományos módon alkalmazni. Nála is vannak idegen fajok, akárcsak más fantasykben, és – akárcsak más fantasykben – ezek itt sem igazán érdekesek. Van küldetés is, természetesen, de alapjában véve ez sem igazán érdekes. Van továbbá egy önmarcangoló főhős, aki legalább részben eltér a tucatfantasyk hőseitől. Ringil kiváló és bátor harcos, jellemének összetettségéről azonban sokat elárul, hogy képes gyereket is ölni, ugyanakkor habozás nélkül odaadná az életét az emberi közösség megmentéséért. Mindemellett pedig homoszexuális.

Ez utóbbi mozzanat nem kellene, hogy hangsúlyos legyen – hiszen miért ne lehetne egy hős homoszexuális –, de a helyzet az, hogy a karakter szexuális orientációja a regényben egyáltalán nem mellékes kérdés. Morgan éppen ezen a vonalon erősíti fel a szöveg szubverzív jellegét. Ez pedig határozottan jót tesz a regénynek. Az acél emléke ugyanis nem hibátlan könyv. A cselekményszövés sokáig nyögvenyelős, a mellékes részletek időnként túl nagy teret kapnak, és a helyenként ellaposodó párbeszédeket sem mindig képesek feldobni az általában nagyon macsósra hangolt – de magyarul néhol erőltetetten hangzó káromkodásokkal tűzdelt – belső monológok. Morgan mindezt azzal kompenzálja, hogy igyekszik igazán gátlástalan lenni. Talán a legjobb példa erre az a pornografikus jelenet, amely finoman szólva is arra ösztönöz, hogy újradefiniáljuk az egyes kortárs fantasyk kapcsán is emlegetett „a szexualitás nyílt ábrázolása” kifejezést.

Apróbb hibái ellenére Az acél emléke figyelemreméltó könyv, amely határozottan ott van a legjobb kortárs fantasyk között. Remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk a folytatásait. (Keserű József)

Tűnjék első hallásra bármilyen meglepőnek is, Baráth Katalin – A fekete zongorával induló – négyrészes történelmi krimisorozatának visszatérő karaktere, Dávid Veron, és új, ma játszódó, eltérő műfaji kódokhoz igazodó bűnügyi regényének (Arkangyal éjjel) főszereplője között több közös vonást is felfedezhetünk.

Itt is egy női főhős szempontjából (sőt hangján) ismerjük meg az eseményeket. Olyan valakiéből, aki tudatosan helyezkedik szembe korának női szerepeivel; miként Veron, ő is kilóg a sorból, ezért viselkedése szokatlannak, botrányosnak minősül, és bizonyos tekintetben férfiasnak mondható. Érzékeny a nőket érő diszkrimináció, különösen a lelki terror és a testi erőszak formáival szemben. Ókanizsai kollégájához hasonlóan ő is szingli, egy komolynak induló kapcsolattal a láthatáron. Nincs híján az irodalmi érdeklődésnek, mint ahogy a humorérzéknek és az (ön)iróniának sem. Miként Veron, ő is amatőrként kezd el nyomozni, igaz, elsősorban a személyes bosszú vezeti. Következtetéseiben, a délvidéki újságírónőhöz hasonlóan, legalább annyi a melléfogás, mint a megvilágító rátalálás. Neki is akadnak férfisegítői, s csak így, összefogva sikerül hatástalanítaniuk a tettest.

Érdekes megfigyelni tehát, ahogy a különbözőn átüt a hasonló. De ne essünk túlzásokba. Az Arkangyal éjjel névtelenségbe burkolózó főszereplője meglehetősen eltérő alkat, más súlycsoport, más (beszéd)stílus, más módszerek jellemzik. (Valódi nevét végig titkolja, s csak a legutolsó, függelékszerű fejezetben derül fény a vezetéknevére, akkor is közvetetten. Sokat elárul azonban róla egyik beceneve: Méregzsák.) Mert más korban járunk, mások a bűnök, amik igazságtételért kiáltanak. Ezért más a műfaj is: ahogy a hátsó borítón olvasható, Baráth Katalin ezúttal „egy ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt”. Valóban: a mai Budapest helyszínein játszódó, némi aktualizálástól sem mentes (szexuális erőszak az egyetemi gólyatáborban), a családon belüli erőszak és a szexuális zaklatás áldozataira és az üldözöttek igazságkeresésére fókuszáló, akciót és dedukciót váltogató regényről van szó, váratlan, de nem túlhajtott fordulatokkal, kiválóan megírt, Tótisz András (T. O. Teas) műfajteremtő karate-krimijeihez méltó verekedési jelenetekkel. Én talán még feszesebbre vettem volna a tempót, tömörebbre a múltba nyúló lelki analízist és a megoldást kifejtő magyarázatot.

Az eddig elmondottak felől nézve a címet támogató, kicsit misztikus hangulatú borító félrevezető lehet. Az „angyalság” itt metaforikusan értendő, elsősorban a szó őrző, védő, kisegítő értelemében, de a megtorlás motívuma sem idegen a kontextustól. Hogy ki és pontosan kiknek az őrangyala is, azt most fedje diszkrét homály. Ez egyébként, mármint a késleltetett magyarázat és a sejtető utalás a regény egyik fontos, hatásosan működtetett narratív eljárása: csak lépésről lépésre derül ugyanis fény nemcsak a tettesre, hanem arra is, milyen lelki adottságok és múltbéli traumák állnak az „angyal” erkölcsileg ambivalens tetteinek hátterében.

Bár hozzám közelebb áll a történelmi mystery storyk világa, kíváncsian várom, lesz-e folytatása e névtelen magyar női akcióhős kalandjainak, illetve, hogy milyen régi vagy új utakon is folytatja majd Baráth Katalin az írást. (Benyovszky Krisztián)