Tűnjék első hallásra bármilyen meglepőnek is, Baráth Katalin – A fekete zongorával induló – négyrészes történelmi krimisorozatának visszatérő karaktere, Dávid Veron, és új, ma játszódó, eltérő műfaji kódokhoz igazodó bűnügyi regényének (Arkangyal éjjel) főszereplője között több közös vonást is felfedezhetünk.
Itt is egy női főhős szempontjából (sőt hangján) ismerjük meg az eseményeket. Olyan valakiéből, aki tudatosan helyezkedik szembe korának női szerepeivel; miként Veron, ő is kilóg a sorból, ezért viselkedése szokatlannak, botrányosnak minősül, és bizonyos tekintetben férfiasnak mondható. Érzékeny a nőket érő diszkrimináció, különösen a lelki terror és a testi erőszak formáival szemben. Ókanizsai kollégájához hasonlóan ő is szingli, egy komolynak induló kapcsolattal a láthatáron. Nincs híján az irodalmi érdeklődésnek, mint ahogy a humorérzéknek és az (ön)iróniának sem. Miként Veron, ő is amatőrként kezd el nyomozni, igaz, elsősorban a személyes bosszú vezeti. Következtetéseiben, a délvidéki újságírónőhöz hasonlóan, legalább annyi a melléfogás, mint a megvilágító rátalálás. Neki is akadnak férfisegítői, s csak így, összefogva sikerül hatástalanítaniuk a tettest.
Érdekes megfigyelni tehát, ahogy a különbözőn átüt a hasonló. De ne essünk túlzásokba. Az Arkangyal éjjel névtelenségbe burkolózó főszereplője meglehetősen eltérő alkat, más súlycsoport, más (beszéd)stílus, más módszerek jellemzik. (Valódi nevét végig titkolja, s csak a legutolsó, függelékszerű fejezetben derül fény a vezetéknevére, akkor is közvetetten. Sokat elárul azonban róla egyik beceneve: Méregzsák.) Mert más korban járunk, mások a bűnök, amik igazságtételért kiáltanak. Ezért más a műfaj is: ahogy a hátsó borítón olvasható, Baráth Katalin ezúttal „egy ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt”. Valóban: a mai Budapest helyszínein játszódó, némi aktualizálástól sem mentes (szexuális erőszak az egyetemi gólyatáborban), a családon belüli erőszak és a szexuális zaklatás áldozataira és az üldözöttek igazságkeresésére fókuszáló, akciót és dedukciót váltogató regényről van szó, váratlan, de nem túlhajtott fordulatokkal, kiválóan megírt, Tótisz András (T. O. Teas) műfajteremtő karate-krimijeihez méltó verekedési jelenetekkel. Én talán még feszesebbre vettem volna a tempót, tömörebbre a múltba nyúló lelki analízist és a megoldást kifejtő magyarázatot.
Az eddig elmondottak felől nézve a címet támogató, kicsit misztikus hangulatú borító félrevezető lehet. Az „angyalság” itt metaforikusan értendő, elsősorban a szó őrző, védő, kisegítő értelemében, de a megtorlás motívuma sem idegen a kontextustól. Hogy ki és pontosan kiknek az őrangyala is, azt most fedje diszkrét homály. Ez egyébként, mármint a késleltetett magyarázat és a sejtető utalás a regény egyik fontos, hatásosan működtetett narratív eljárása: csak lépésről lépésre derül ugyanis fény nemcsak a tettesre, hanem arra is, milyen lelki adottságok és múltbéli traumák állnak az „angyal” erkölcsileg ambivalens tetteinek hátterében.
Bár hozzám közelebb áll a történelmi mystery storyk világa, kíváncsian várom, lesz-e folytatása e névtelen magyar női akcióhős kalandjainak, illetve, hogy milyen régi vagy új utakon is folytatja majd Baráth Katalin az írást. (Benyovszky Krisztián)
