Kim Stanley Robinson 2312 című regénye a science fiction egyik legnagyobb pillanata. Többszöri újraolvasásra is hallatlanul jól működik. Sőt, a cselekményt megakasztó listák, kivonatok és úgynevezett kvantumséták funkciója az újraolvasás során érvényesül igazán; mivel a mozaik elemeinek rakosgatása a műegész tudatában és egyben halasztódó távlatában lesz igazán élvezetes.
A megszakítást jelentő szövegrészek fragmentumok, melyek optikai értelemben is átrendezik a regényfelületet: a listák szimpla kifejezéseket, a kivonatok szintaktikailag befejezetlen részleteket, a kvantumséták pedig pixelszerű, hézagos narratív elemeket tartalmaznak. Mindhárom a történet valamely konkrét komponensére utal, ily módon nyerhetők kontextusok például a földi történelem jövőbeli alakulásához. A belső utalásrendszer feltárása azonban csak a játék egyik része.
A 2312 szoros kapcsolatban van Kim Stanley Robinson több regényével is (ha nem az összessel). Több gondolatmenet szól az Aurora legfőbb dilemmájáról, a csillagközi utazás kivitelezhetőségéről és az emberi faj planetáris rögzítettségéről. Emellett számos utalás történik a regényben a különféle városkonstrukciók fényében New York (onnan nézve múltbéli) állapotára is, amely kellő részletességgel a szerző New York 2140 című alkotásában lesz kifejtve, és szolgál majd egy másik történet színhelyeként.
A külső utalások szempontjából pedig egy olyan művel létesít kapcsolatot a 2312, melynek koncepciója szintén a történet idejének egy korábbi korszakára vonatkozik. A 2312-ben jó párszor értesülünk arról, hogy az emberiség szétrajzásának egyik, a technológiai szingularitás utáni fázisa az Accelerando. A szituáció természetesen Charles Stross Accelerando című remek produkcióját idézi metonimikusan, nem identikus formában.
Az utalásháló felől szemlélve érdekes továbbá, hogy a 2312 ide vonatkozó passzusai a szóban forgó időszak hibáiról beszélnek. Ezzel összefüggésben szóba kerül egy, az emberiség történelmét befolyásoló, másik hibás tényező is, a Mars rapid terraformálása. Ez felidézheti Kim Stanley Robinson Mars-trilógiájának alapdilemmáját, a Mars lakhatóvá tételének technológiai processzusát és emberi hátterének dinamikáját. A kvabushumanoidok megjelenésének interplanetáris cselekménymintázata pedig visszautal a Stross-mű (és akár egy egész műfajtömb) poszthumanizmusára.
A felvillantott szövevény gazdagítja a 2312 megközelíthetőségét, növeli a komplexitást, de nem nélkülözhetetlen feltétele az olvasásnak. Kim Stanley Robinson hihetetlenül felkészült íróként magában a regényben is futtat olyan önreflexív szálakat, melyek kommentálják az események hozzáférhetőségét és az előzményeket. A szövegközi megkettőződések ily módon egy olyan többszólamúság részei lesznek, amely a történet bonyolítását akkor is érzékelhetővé teszi, ha az olvasó a 2312 világát önmagában érzékeli. Az eredmény így is rendkívül rétegzett marad.
A világ-, a karakter- és a nyelvépítés tehát egyaránt annak szolgálatában áll, hogy az olvasásban egy pillanatig se legyen üresjárat. A regény maximálisan tudatosítja, hogy a sci-fi nem redukálható egyetlen stratégiára, nem puszta reprodukció és nem is automatikus jelhasználat. Kim Stanley Robinson képes megújítani a sci-fi komplexitását és médiatechnikáját a kultúrtechnikai szöveg és az olvasás kreativitása felől. Ez azonban nem merül ki néhány ötlet szétírásában. Robinson – a „hosszú posztmodern” kontrasztjában – kinyitja a sci-fi-írásmódot a jövő felé. (H. Nagy Péter)
A tudomány mai álláspontja, illetve a tudósok többsége szerint az emberiség jövője a világűrben van. A Föld a kimerülés jeleit mutatja (pl. globális felmelegedés, fajkihalás stb.), és ha ez így megy tovább, a helyzet könnyen tarthatatlanná válik. Az emberiségnek új bolygó után kell néznie. De ha túléljük is a közeljövőt, hosszabb távon mindenképpen számolni kell a Naprendszer és a Föld pusztulásával; bár ki tudja, lesz-e akkor (úgy négy és fél milliárd év múlva) egyáltalán emberi faj. Számos változata létezik a kihalásnak. Ám ha eljutunk odáig, a Nap utolsó fázisának idejébe, egyetlen esélyünk a világűr marad.
Nehéz lenne megmondani, hogy vajon mi motiválta Louis Greenberget és Sarah Lotzot (utóbbi nem teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, hiszen már két könyve –
A 
A Twilight Saga és A burok című könyv írónőjét vélhetően senkinek sem kell bemutatni. A young adult kategóriában híressé vált Meyer legújabb regényében a tudomány felé evez, s vele együtt mi is belekóstolhatunk többek között a kémia, a molekuláris biológia és az orvostudomány rejtelmeibe. Nem kell azonban megijednünk, Meyer nem kívánt kemény kémregényt írni, és szerencsére, nem is tálalja akként munkáját. A szöveg tudományosabb részeinek kidolgozásához ő maga is szakemberek segítségét kérte, többek között konzultált egyetemi tanárokkal, nyugdíjazott különleges ügynökkel, őrmesterrel, tengerész altiszttel.
Leah Stevens, miután korábbi munkáját, az újságírást kényszerből maga mögött hagyta, tanárként helyezkedik el egy kisvárosban. Egy napon nem várt események zavarják meg a városka életét: egy lány testére bukkannak a tó partján, ugyanakkor váratlanul nyoma vész Leah lakótársának és barátnőjének, Emmy Greynek. A szálak – ahogyan azt sejteni lehet – egy idő után összeérnek. De vajon mi köze van (van-e egyáltalán köze) Leahnak a két esethez?

