Az Expedíció középpontjában a titokzatos X Térség áll, ahol nagyjából harminc évvel ezelőtt történt valami: „Az X Térség valaha annak a kiterjedt ősvadonnak volt a része, amely egy katonai bázis mellett terült el, míg harminc évvel ezelőtt a nehezen meghatározó és meghatározott Esemény a határ túlfelére nem rekesztette.” Hogy mi történt pontosan, mi változott odabenn, azt igazából senki sem tudja. Az Esemény megjelenésekor hatalmas port kavart fel, de az elmúlt idő során teljesen kiveszett a közbeszédből, s azóta a Déli Végek nevű társaság felügyeli a területet.
Magáról a társaságról és az X Térségről csak minimális információkat kapunk. Megtudjuk, hogy a Térség egyfajta karanténban van elzárva, hogy se ki, se be ne juthasson senki és semmi. A Térség leginkább egyfajta ősvadonra emlékeztet, de mivel korábban emberek is laktak a területén, vannak nyomai a civilizációnak. Megtudjuk, hogy a Déli Végek több expedíciót is indított az X Térség felderítésére. Ezekre az expedíciókra hosszas és meglehetősen érdekes módon válogatják ki a tudósokat. A kiválasztott kevesek öntudatlanul, hipnózis hatása alatt lépik át az X Térség határát, melynek puszta elérése négynapos gyalogtúrát igényel. Az X Térségbe tilos bármilyen modern eszközt bevinni – hogy miért, azt nem kötik az orrunkra.
A regény felütése nem győzi hangsúlyozni, hogy itt egy tudományos expedíció zajlik, az olvasó figyelme azonban fennakad néhány furcsaságon. A négy tudósból álló csapat minden felkészültség ellenére a teljes bizonytalanságba érkezik. Bizonytalan a küldetés célja (felgöngyölíteni az X Térség „rejtélyeit”), ideje (pár nap, pár hónap, de akár pár év is lehet), ráadásul a látszólagos profizmusnak ellentmond, hogy órát és iránytűt (a vadonba indulók két legalapvetőbb felszerelését) nem vihetnek magukkal. A bizonytalanságot csak tetőzi, hogy a csapat egyik tagja – az ötödik tudós, a nyelvész – még a határ átlépése előtt eltűnik. A csapat vezetője, a pszichológus szerint „meggondolta magát”. A négyfősre zsugorodott (pszichológus, geodéta, antropológus, biológus) csapat ráadásul teljesen magára van utalva: az egyik legfontosabb szabály, hogy az X Térségből semmi módon nem kezdeményezhetnek kapcsolatot a külvilággal, nehogy útnak indítsanak valamiféle fertőzést.
Az expedíció feje fölött Damoklész kardjaként lebeg a korábbi csapatok kudarcának súlya is: kevesen tértek vissza, akik pedig igen, teljesen kifordultak korábbi énjükből. (…) Az egész könyv a keresésről, az értelmezésről és végül annak teljes kudarcáról szól. A művelet ráadásul megkettőződik, mert ahogy főhősünk az X Térségen próbál meg fogást találni, úgy mi, olvasók, VanderMeer prózáján keresünk fogásokat. És bár akadnak fogódzók, ezek legtöbbje nem visz előre, sőt sokszor hamisnak, téves prekoncepciónak bizonyulnak. És itt kell visszatérnünk az angol címhez: Annihilation, vagyis Megsemmisítés – ez kell a továbblépéshez. A megérteni próbált létező ugyanis annyira idegen, hogy a jelenlegi fogalmainkkal nem vagyunk képesek felfogni. Minden próbálkozás tévesnek bizonyul, és mindenki a saját egyedi módján hibázik, attól függően, milyen előfeltevésekkel lát neki a feladatnak. Csak ezek teljes lebontásával, a prekoncepcióink, sőt talán a teljes személyiségünk megsemmisítésével léphetünk előre és remélhetjük bármiféle kommunikáció lefolytatását. Hogy ez az áldozat megéri-e? Az már egy másik kérdés. (Hegedűs Norbert)
A teljes elemzés az Opus 52-ben és itt olvasható.
