Ken Liu novelláin keresztül megközelíthető (egy bizonyos pontig), hogy mit jelent a transzkulturális gondolkodás. Az egyszerre több kultúrában (pl. földi és idegen, kínai és amerikai, reális és fantasztikus stb.) íródó történetek ugyanis felvetnek egy sajátos kérdést, amely a különböző kódok (vagy adatkezelési technikák) szétkapcsolása mentén körvonalazódik. Ez a látszólag egyszerű, de megkerülhetetlen kérdés így hangzik: Mi különbözteti meg a kultúrát az emberitől?
A minden kultúrában egyszerre íródó történetek viszont (ilyenek pl. a tudomány modelljei) szétfeszíthetik a transzkulturalizmust, mert eliminálódik a kultúrák közti különbség. (A kínai orvoslás nem jó példa ennek cáfolatára!) Az irodalom bizonyos típusa antropomorf beíródásokon keresztül reagál erre, de úgy, hogy azok mellett futtatja a genetika, az etológia, a kozmológia, a szociobiológia stb. eredményeit is; saját létére pedig úgy biztosít rálátást, hogy szubrutinszerűen variálja az információkat, a nyelvi és képi elemeket. A médiatechnika felől nézve a kultúra nem feltétlenül emberi.
Ken Liu novelláiban tehát megfigyelhető a transzkulturalizmus paradoxona (egyszerre leplezik le a monokulturális fóbiákat és szabadítanak fel kultúrafüggetlen tényezőket), emellett reflektálódik a médiumhasználat és a hibridizáló technika. Mindez pengeélen táncol, mert az olvasók többségét biztosan megsiratja egy-egy történet (pl. A papírsereglet), de egyik sem válik giccsessé (valószínűleg elszabadítja az empátiát, ahogyan a jó horror előhívja a rettegést, vagyis az érzelemskálát ragyogóan tudja manipulálni).
Hoznék egy példát a fentebbi működésmódra, a Kognitív képességek breviáriuma c. alkotásból. Ebben a novellában az alapszituáció egy családi történet, melyet kétféle rendszer keresztez. Az apa olvas a gyerekkel, egyben visszaemlékezik az anyával való kapcsolatukra; miközben részleteket láthatunk egy breviáriumból (amit az anya hagyott hátra), és folyamatosan tudományos kihívásokkal nézhetünk szembe a múlt összerakása során. A három szintet (olvasás, múlt, könyv) egy futurológiai távlat köti össze (a család szakadása a Föld elhagyása miatt következik be, s ez a kézirat születésének apropója is).
A novella egy ponton a gondolkodást a komplexitással összefüggő tömörítéssel hozza kapcsolatba. Ezt már csak azért is megteheti, mert vannak erre vonatkozó elképzelések (az információkezelés tetemes részét a tudattalan végzi), ám ezzel nem pusztán a tudományos hátteret gazdagítja (a kozmológia és a biológia mellett), hanem az adott ponttól színre is viszi az emlékek tömörítését. A továbbiakban például a kurzívval szedett részek lennének ilyen tömörítések (egyben redundanciák), s ezzel a szöveg felkínál egy sémát, melynek mintázatként való felismerésével a családtörténet tömörített verziójához juthatunk.
Ez a játék megfelel a breviárium, illetve az idegen létformákat leíró részek töredékes felvillantásának, mivel kognitív folyamatok nyelvi tömörítéseként foghatók fel, funkciójuk pedig az emlékezet beindítása, eltérítése és modellálása. (A széttöredezett szöveg a tömörített emlékezet lejegyzésének sablonja.) Tehát pont ezek a részek azok, melyek összekötik a tudományt és a fikciót, a kogníció emberi és nem emberi dimenzióját, hitelességük azonban bizonytalan, ellenőrizhetetlen, mert a csillagközi expedíció tapasztalataként is felfoghatók, nem csak az anya kitalációjaként. Az viszont bizonyos – és ez a kötet nagy részére igaz –, hogy Ken Liu mestere a tömörítésnek. (H. Nagy Péter)
Richard Shusterman Pragmatista esztétika c. gondolatmenetében szerepel egy izgalmas szembeállítás: „túl korai lenne levonni azt a következtetést, hogy a populáris művészet egyetlen klasszikusa sem fog fennmaradni az esztétikai élvezetek tárgyaként. Könnyebb elképzelni, hogy egyesek megmaradnak, mint azt elhinni, hogy manapság is sokan olvassák Homéroszt puszta kedvtelésből.” Ez a Homéroszra vonatkozó valószínűtlenség mondjuk Thomas A. Szlezák Homérosz c. könyvének fényében azért valamelyest árnyalható, ugyanakkor érdekes módon összefügghet a populáris irodalom egy korszakos tendenciájával.
A fantasy-szövegek általában nem a nyelvi virtuozitásukkal és/vagy a poétikai összetettségükkel hívják fel magukra a figyelmet (bár kivételek mindig akadnak); ezt azonban egy olyan műfaj esetében, amely különböző médiumokban (számítógépes játék, szerepjáték, film stb.) megjelenő, mégis koherens világok létrehozására, illetve az e világokban való elmerülés élményének a kialakítására törekszik, nem hibaként vagy gyengeségként, sokkal inkább a műfaj meghatározó jellemvonásaként érdemes kezelnünk. Sárközy Bence már tizennyolc évvel ezelőtt így fogalmazott az egyik tanulmányában: „Olyan történetközpontú szövegek esetében, amelyek nemcsak egy önfeledt, átéléses olvasói magatartást, hanem a regényszövegeken kívüli térben a regényvilág játszhatóságát, vagyis a virtuális megélhetőség egy ilyen fokát célozzák, maguk a szövegek azok, amelyek megteremtik a transzparencia illúzóját, mivel folytonosan feltételezik a téma abszolút átvihetőségét a nyelven keresztül az olvasóhoz. Az olvasói átélés intenciójának megkerülhetetlen előfeltétele, hogy a nyelv »áttetszőségével« szemben támasztott esetleges aggályok sosem explikálódhatnak.”
John le Carré 
Korunk egyik előfeltevése, hogy a jelen valójában a múltbeli történelem frissítése, azaz folyamatos újjászületés. A retro ugyanakkor nem egyenlő az ún. múmiakomplexussal, a mulandó konzerválásának vágyával. Olykor az új ötvözet nem helyezhető vissza automatikusan a felidézett időszakba. Ha a másféleségen legalább akkora hangsúly van, mint az azonosságon, akkor az idő különbségtermelő játéka megkettőzi a világot, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a kulturális valóság nem teljesen az, aminek gondoltuk. Jóval képlékenyebb.
