A térbeli határok kijelölésének gyakorlata sokféleképpen megközelíthető a fantasy-irodalomban. Az egyik legtipikusabb példája ennek a térképkészítés, amely a sajátot az idegentől (az ismertet az ismeretlentől) elválasztó praxisként is felfogható. A területek elhatárolása ugyanakkor más szempontok felől is elvégezhető. Ilyen szempontot jelent például a mágia jelenléte vagy hiánya. A fantasy-világokban gyakran élesen elkülönülnek egymástól azok a területek, ahol működik (vagy másképp működik) a mágia, és azok, ahol nem.
Ed McDonald A holló jele című trilógiájának befejező kötete már a címével is egy ilyen mágikus területre utal. A Kárhozat nem emberi hatalmak tevékenysége révén jött létre, és már a neve is jelzi, hogy nem tekinthető az ember számára barátságos környezetnek; veszélyes lények és szellemek népesítik be, s az itt található növények szintén halálos fenyegetést jelentenek. A Kárhozat ráadásul olyan hely, amely folyamatosan változtatja az arculatát: a tereptárgyak itt állandó mozgásban vannak, az utak nem oda vezetnek, ahová korábban vezettek (innen akkor sem juthatunk ki, ha visszafordulunk), tájékozódni pedig csak navigátorok segítségével lehet.
Az, hogy Ryhalt Galharrow, a trilógia főhőse nem pusztul el ebben a környezetben, csak annak köszönhető, hogy magába fogadja a Kárhozatot, amely nagymértékben átalakítja őt. Nemcsak immunis lesz a Kárhozatra, hanem – bizonyos mértékig – azonosul is vele. A cselekmény eközben halad tovább: a Névtelenek és a Mély Királyai közötti küzdelem eldőlni látszik – az utóbbiak javára. A Névtelenek vagy nem mutatkoznak (a Hullámok Úrnője), vagy eltűnnek (Nall), vagy pedig legyengülnek (Szarkaláb), miközben a leghatalmasabb Mély Királya, Acradius magához ragadja a hatalmat, és császárrá kiáltja ki magát. A helyzetet az is bonyolítja, hogy további szereplők (a Szunnyadó, valamint a Fénylány) is belépnek a játékba…
McDonald úgy próbálja meg érdekesebbé tenni ezt a helyzetet, hogy elbizonytalanítja a főszereplőket azzal kapcsolatban, hogy valóban ők állnak-e a „jó” oldalon (bár az a tény, hogy egyáltalán felmerül a „jó” oldal lehetősége, sokat elárul a regénybeli világértelmezés kétpólusú jellegéről). Az író a régi ismerősök mellett újabb, érdekesnek tűnő karaktereket (North, Kanalina fonó, Az Első) dob be a sztoriba, a cselekmény mégis döcögősen halad a végkifejlet felé. A felesleges szószaporítás sem tesz igazán jót a könyvnek. Galharrow menetrend szerinti rendszerességgel (olyan háromoldalanként) megállapítja, hogy immár végleg eggyé vált a Kárhozattal (csak hogy a végén kiderüljön, hogy mégsem).
Sajnos a nem emberi karakterekben rejlő lehetőségeket sem sikerült a szerzőnek kiaknáznia. Acradius ábrázolása ebből a szempontból már-már nevetséges (a figura úgy beszél, mint egy négyéves, aki éppen főgonoszt játszik). Pedig a Mély Királyai és a Névtelenek esetében megvolt annak a lehetősége, hogy végre valami igazán félelmetes (félelmetesen nem emberi) hatalmakkal találkozzunk. Kár érte, mert a regény időnként felvillant egy komolyabb és érettebb látásmódot (például amikor azt problematizálja, hogy az elme milyen szerepet játszik a valóság formálásában).
A befejezés egyértelművé teszi, hogy McDonald romantikus alkat. Persze, semmi baj a szerelemmel, vagy azzal a gondolattal, hogy amíg jó emberek vannak, addig van remény, de mindez egy trilógia zárlatában kiábrándítóan laposan hat. Ettől függetlenül fiatalabb, kevésbé tapasztalt fantasy-olvasók számára kellemes olvasmány lehet a Kárhozat. A veteránok azonban valószínűleg nem sok újat fognak benne találni. (Keserű József)
