„Vajon milyen cselekedet nem tűnik hiábavalónak, amikor az ember a saját viharvert, megsárgult koponyáját tartja a kezében? Jobban tennék, ha addig élveznék a múló életüket, amíg lehet.” (39.) Épp ezért olvassunk Dicket! Jelen gyűjtemény az első nyomtatásban megjelent történetével, a Ruug-gal kezdődik, melyben arra ad nekünk egyszerre szellemes és mélyen elgondolkodtató választ, hogy kutyája miért ugatja hétről hétre egyre megszállottabban és elkeseredettebben a hulladékot elszállító hajnali kukásokat. Már itt megjelenik az a fajta beleélő képesség, amelynek révén írónk a későbbiekben az embertől teljesen idegen létformák gondolkodásmódját és prioritásait megjeleníti. Ennek tökéletes példája a kötet záró novellája, a Rautavaara-eset, melyben az ember és egy földönkívüli faj egymással antagonisztikus ellentétben álló hitképzetei ütköznek össze – a halál utáni életre és a transsubstanciációra vonatkozóan –, az összecsapás színteréül pedig egy mesterségesen életben tartott űrhajós elméje szolgál.
A kötet tartalma igen sokszínű, mind műfajilag, mind hangulatilag, miközben a történeteket át- meg átszövik az életmű jellegzetes, visszatérő motívumai, anélkül, hogy mindez kifejezetten önismétlő jelleget öltene. A főbb témák között szerepel az időutazás, többféle megközelítésben. A koponya és a Fizetség c. darabokban – ez utóbbi alapján készült A felejtés bére – ami történt, az eleve elrendeltetett, azaz a múlt az időutazás ellenére is fix, míg a Kétbalkezes Orfeusz-ban megváltoztatható, bár egy önbeteljesítő jóslattal itt is találkozhatunk, amely az átalakított múltban születik meg. Ez utóbbi novella felfogható a korábbi, Bradbury által írott 1952-es Mennydörgő robaj ironikus-pozitív kicsengésű utódjaként is. A borzasztóan unalmas, de nagyon lelkes figura, Jesse Slade, mivel maga bárminemű kreatív tevékenységre képtelen, elutazik a múltba, hogy megihlesse kedvenc science fiction íróját. A találkozás azonban annyira félresikerül, Slade ihletése annyira kiábrándítóan hat, hogy a jelenbe visszatérve azt látja, hogy az író gyakorlatilag teljes életműve visszamenőlegesen eltűnt az ő idővonalán. Az őt utaztató cég aztán kármentés céljából és filantrópizmustól vezéreltetve igyekszik kihasználni a férfi ritka antitalentumát.
„Olvassa el, Slade. Az áll benne, hogy eljön hozzám, aztán egyenesen megy is, hogy felkészüljön a nemzetiszocialista pártból, hogy a leghatásosabban ábrándíthassa ki Adolf Hitlert az önéletrajzírásból, így akadályozva meg a második világháborút. Ha pedig nem boldogul Hitlerrel, kipróbáljuk Sztálinon, és ha nem boldogul Sztálinnal, akkor…” (248-249.)
Szerencsénk, hogy magát Dicket ezek szerint nem sikerült meglátogatnia…
Találkozhatunk testrablós/mimikri alapú sztorikkal is. A kolónia egy Édenszerű idegen bolygón játszódik, ahol egyszer csak a gyarmatosítók tárgyai megduplázódnak és orvul gazdáik ellen fordulnak. Dick az utószóban megemlíti, hogy hasonló valójában mindnyájunkkal előfordul. Vannak olyan napok, amikor ballábbal kelünk és megbotlunk a küszöbben, nekimegyünk az asztal sarkának, olyan, mintha a környezetünkben minden ellenünk fordulna. Amennyiben ez ténylegesen bekövetkezne, az emberiség rekordgyorsasággal tűnne el a Föld színéről, átadva a terepet az idilli természet térnyerésének.
A Háború a zidiótákkal kellemesen abszurd műfajparódia, könnyed ujjgyakorlat, de közben arra figyelmeztet, milyen súlyos következményei lehetnek annak, ha valamilyen fenyegetést ártalmatlannak tetsző jellege miatt nem veszünk komolyan. A Zidióták kb. 120 centis űrlények, akik a Föld különböző pontjain felbukkanva a bolygó megszállását tervezik.
„– Parányi ingatlanügynökökként jelentek meg – felelte Lightfoot. Legutóbb benzinkutasnak álcázták magukat, jegyezte meg Hauk őrnagy. Ez a baj a Zidiótákkal. Ha valamelyik felvesz egy alakot, mindannyian követik a példáját.” (313.)
Így aztán könnyű is kiszúrni őket, mindaddig, amíg a lények az emberek gondatlanságából rájönnek, hogy bizonyos élvezeti cikkek (dohány, alkohol, nők) fogyasztásától fizikailag képesek megnőni. Így aztán eljön egy pont, amikor az ingatlanügynökök hadserege megkülönböztethetetlen lesz a normál emberekétől, egészen addig, amíg egy újabb, az embereknél önpusztításra alkalmas tevékenységet kipróbálva végleg túl nem nőnek rajtuk.
A címadó Lenn a sivár földön egészen különleges, mivel a fantasy és a horror zsánert erősíti, vérszagra gyűlő angyalokkal, hibázni képes felsőbb lényekkel és egy, másokat Smith ügynök-szerűen felülíró, azaz saját magává változtató szerencsétlen lánnyal a fókuszban, aki túl hamar vágyott a mennyekbe és végül épp emiatt soha nem jutott el oda. A megszállottsága közvetett úton pusztulásba taszítja az emberiséget. A magasabb rendű dimenziókból rosszul visszatöltött információ elszabadul, és végül mindenkit felemészt. Eredeti apokalipszis-forgatókönyv.
A novellák jelentős része az ’50-es/60-as években íródott, így aztán átjárja őket a hidegháborús paranoia szelleme és sok elemük allegorikusan is értelmezhető. Az Isteni vita a jóval későbbi, 1983-as Háborús játékok c. film alaphelyzetét idézi (egy számítógép téves adatok alapján megsemmisítő háborút akar indítani), hogy aztán néhány csavarral egészen más végkicsengéssel záruljon, mint amire az olvasó számítana. Miben bízhatunk jobban, egy gépben, vagy saját magunkban? Hasonló kérdés vetődik fel Az utolsó mester-ben is, ahol az emberiség az anarchia és a falanszter közötti választásra kényszerül.
Az Aranyember az X-men filmek előfutáraként eljátszik egy mutánsokat felkutató és megsemmisítő titkos kormányszerv, valamint az ezt kijátszó gyönyörű, szupergyors, de pusztán ösztön- illetve programszerűen működő poszthumán entitás létezésének konzekvenciáival. A férfi isteni külseje pusztán a túlélését szolgálja: a történetbeli férfiak magyarázata szerint nem tudnak majd ellenállni neki a nők, ezért szívesen bújtatják, valamint az új faj szaporodásának lehetőségét is biztosítják majd. A feltételezés, hogy két szép szemmel és izmos testtel bármit el lehet érni náluk, a női nemre nézve nem éppen hízelgő, de tudjuk, hogy Dick sokszor megégette magát velük, és az élményei folytán kialakult attitűdje is rendszeresen kiütközik az írásaiban.
A fekete doboz mercerizmusa Az álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-ban köszön vissza, bár a vallás tényleges eredetéről itt sem tudunk meg sokat, inkább vírusszerű terjedéséről, döbbenetes népszerűségéről és az ebből következő vélt és valós társadalmi hatásairól van szó.
A Pisze Pat idejében babaházai a Dra-Zs-vel nyakon öntve a Palmer Eldritch három stigmájá-ban válnak fontos cselekményelemmé. Addig is, amíg a felnőttek játszanak, csak a gyerekek hajlandóak szembenézni a háború utáni világ valóságával, és meglátni ott is a lehetőségeket. Lássuk meg az esélyeket mi is a sajátunkban, de közben ne feledkezzünk meg a fantázia végtelen univerzumairól sem, ahonnan ötleteket és energiát meríthetünk a mindennapok minél teljesebb megéléséhez. (Babos Orsolya)
