Adrian Tchaikovsky: Pókfény
Adrian Tchaikovsky Pókfény című regényének első jelenete mindenki számára ismerős lehet, aki valaha is olvasott szerepjáték alapú fantasyt: a pókok lakta erdőbe betör egy kalandozó csapat (tagjai: egy papnő, egy tolvaj, egy mágus és két harcos – az egyikük természetesen íjász), és válogatás nélkül kaszabolni kezdi az erdő „sötét” teremtményeit. Tetteikre felhatalmazást egy prófécia szolgáltat, amely kimondja, hogy a fény harcosainak a Sötét Úr legyőzéséhez egy pókokkal teli erdőben kell megszereznie a nélkülözhetetlen segédeszközöket: az anyapók egyik méregfogát és egy térképet, amely elvezet a Sötét Úr kastélyába.

E ponton akár abba is hagyhatnánk a regény olvasását – mondván: minden második fantasy ezt a történetet meséli el –, ha nem utalna két „apróság” arra, hogy ezúttal talán mégsem a megszokott szcenárió következik. Az egyik az első fejezet címe: Bakacsinerdő-blues (az eredetiben: Mirkwood Blues), amely játékos jellegénél fogva megteremti a tolkieni tradícióhoz való reflektált viszonyulás lehetőségét. A másik pedig, hogy a nyitójelenetet egy Nth nevű pók (zseniális névválasztás, ha engem kérdeztek) nézőpontjából látjuk, ami szintén arra figyelmeztethet, hogy a megszokott történet ezúttal egy kissé más perspektívából kerül bemutatásra.
És valóban, Tchaikovsky regénye úgy meséli újra a Sötét Úr legyőzésének jól ismert történetét, hogy végig szem előtt tartja a műfaj klisévé merevedett szabályrendszerét – használja ugyan, de távolságot is tart tőle –, miközben erőteljes (és teljesen jogos) kritikát gyakorol a tolkieni és az annak nyomán kialakult szerepjátékos fantasy világképével szemben. A Pókfény alaphelyzete ugyanaz, mint a legtöbb (poszt)tolkieni fantasyé: hőseink (az emberek) a fény teremtményei, a velük szemben állók pedig – mivel nem részesültek a fényből – a sötétség gyermekei, s így nem mások, mint legyőzendő akadályok. Ez a felállás a regényben akkor kapja az első – és végzetesnek bizonyuló – döfést, amikor Ntht, a pókot a csapat mágusa átalakítja valami mássá, valami emberhez hasonlatossá. E transzformáció a későbbiekben számos olyan helyzetet teremt, amelyek során a szereplők kénytelenek szembesülni saját előítéleteikkel. Egy idő után mindenki számára világos lesz, hogy a fény és a sötét nem eleve adott pólusok, hanem a tettek döntenek arról, hogy ki áll a fény és ki a sötétség oldalán.
Rendkívül intelligens és nem mellesleg nagyon szórakoztató regény a Pókfény, amely időnként átcsap ugyan műfajparódiába, de összességében mégis megőrzi a komolyságát. Nemcsak a fantasy egyes sztereotípiáit illeti kritikával, hanem egy bizonyos fajta (nagyon is emberi) gondolkodásmódról is lerántja a leplet. Szép példa arra, hogy a fantasy nem csupán egy normává szilárdult értékrend továbbörökítőjeként képes funkcionálni, hanem – ha jól csinálják (márpedig Tchaikovsky igen jól csinálja) – azt is képes elérni, hogy másképp tekintsünk világunk egyes problémáira. (Keserű József)



Gáspár András emléke előtt az alábbi idézettel tisztelgünk. Részlet Hegedűs Orsolya A mágia szövedéke: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. c. könyvéből:
Messzire vezető és igen összetett kérdés, hogy mi alapján választjuk ki az olvasmányainkat. A személyes érdeklődést meghatározó tényezőktől az életstíluson át a média generálta direkthatásig sok-sok mindennel van ez kapcsolatban. (Erre majd egy másik alkalommal szakmai közegben visszatérünk.) Valamilyen véletlen folytán úgy alakult, hogy 2019-ben több trilógiát olvastam el (vagy újra), mint az előző években együttvéve. Az ilyenkor szokásos év eleji visszatekintő mérleg helyett ezekre szeretnék utalni röviden, többféle szempont mentén, egy laza gondolatmenet erejéig. (Ajánlom ezt a pár sort azoknak, akik az írást és az olvasást nem feltétlenül magányos tevékenységként fogják fel.)
