David Bowie a popot nemcsak hangélménynek tekintette, hanem vizuális közegnek is, ezért videoklipjeiben arra törekedett, hogy az információrétegek túlfussanak a dalszövegen és függetlenedjenek a nyelvi kötöttségektől. „A videoklipnek – írja David Buckley – ki kellett állnia a többszöri befogadás próbáját, és ezt a kihívást Bowie boldogan vállalta. Számára a videoklip mindössze egy újabb formátum volt, amelynek segítségével megjeleníthette az elméjében a zene és a képek közt zajló, folyamatos párbeszédet.” (373. old.) Pop, üzlet és videoművészet összekapcsolása a ’80-as évek elején olyan tényező volt, melyet bátran a popkultúrát megújító fejlemények között tarthatunk számon.
Kalmár György a következőképpen nyilatkozik a videoklip érzékenységéről Testek a vásznon című könyvének Lady Gagáról szóló fejezetében: „A videoklip műfaja különösen érdekes és értékes lehet a kultúratudomány számára, amennyiben sokkal gyorsabban és érzékenyebben képes reagálni az adott történelmi, kulturális pillanatra, mint a (nagyobb átfutási idővel készülő) film. De nyilvánvalóan nem is egyirányú kapcsolatról van szó: a videoklip, épp népszerűsége, valamint a televízióban és az interneten való könnyű hozzáférhetősége folytán sokkal inkább együtt él az adott kor kultúrájával, és sokkal közvetlenebbül formálja is azt, mint a legtöbb hagyományos kulturális forma.” (50. old.) Ez fontos fejlemény, de másfelől a popalkotók – David Bowie nyomdokain haladva – azért fordulnak a klip műfaja felé is, mert olyan médiumkapcsolási lehetőségeket rejt, melyek a dalok forgalmazásában előnyösek. Ha egy dalból klip készül, akkor az újabb intermediális váltáson megy keresztül, a hang fel fogja idézni a vizuális anyag szegmenseit, és fordítva. (Vö. fentebb: zene és képek közt zajló dialógus.) A klip befogadása közben tehát részben arra is érdemes figyelni, hogy a képi rendszer hogyan módosítja a dal (fel)tételezett (pl. a szöveghez társított) üzenetét.
A Rammstein 2022-ben megjelent klipjei közül az Angst a rapiditásra és a könnyen referencializálható explicit üzenetalkotásra lehet példa, viszont a Zeit képi világa olyan dimenziókat is megnyit, melyek jelentősen kimozdítják/gazdagítják a viszonylag egyszerű, az idővel kapcsolatos klisékből álló dalszöveget. (Kontextusként: Christian Lorenz billentyűs az alábbiakat nyilatkozta a klip megjelenésekor [2022. március 10.]: „A témáinkat most is, mint eddig általában, hétköznapi történetek és a világesemények inspirálják, és hát mindig történik valami. A témánk alapvetően az emberek ütődöttsége, és ez a koronavírusos időkben sem különbözik nagyon a normális időktől. A legtöbb dolog, amellyel az ember foglalkozik, végeredményben a saját fejében zajlik.” Bizonyos szempontból ez a zárógondolat igaz az időre is. A Zeit című lemez egyébként a Rammstein karanténalbuma.)
A klip a halál képeivel kezdődik, ám az időtengely-manipulációnak köszönhetően az életbe megy át a jelenet (ahogy a harcot ábrázoló snittnél is a katona „feléled”). És ez elsőként éppen a „Zeit” szónál történik. A jelképes alakok a születéssel kötik össze a képsorokat, és amikor belépnek a hangszerek, az idő homokjában látjuk a születés pillanatát – visszafelé. Míg a teljes, tükörszerű beállítás homokórát formáz. Olyan jelenet is van a klipben viszont, amelyben az időtengely-manipuláció eltűnik, de szinte azonnal meg is fordul a világ újra, és az idő homokjából képek, jelenetek jönnek létre. A szöveghez képest feltűnő – valószínűleg minden néző számára – a vakság megjelenítése, a fiatalság és az öregség párhuzama, és a pillanat megállításának evokációja. A fokozatos rendezetlenné válást, a múlt nyomait a megfordítások visszavezetik a halállal való szembesülés rendezettségébe. A lányát elvesztő apa látványa pedig meglehetős élességgel hangsúlyozza, hogy a világgal rendelkező ember esetében megkerülhetetlen tapasztalat, hogy az idő keltette érzelem számára az idő.
Ahogy Carlo Rovelli Az idő rendje című könyvében megfogalmazta: „Az idő irányultsága tehát valóságos, de perspektívából adódik: a világ entrópiája a mi szemünkkel nézve nő a magunk termikus idejében. Mi a dolgok megtörténtét látjuk, e szerint a változó szerint elrendezve; ezt a változót nevezzük egyszerűen csak »időnek« […].” (197. old.) A Rammstein klipje úgy teszi kézzelfoghatóvá mindezt, hogy kiteríti a jövő felől a múltat, és porrá alakítja a beállításokat. Ebben az anyagszerűségben pedig megpillanthatjuk, hogy – a dalszövegen túl, a képek előre-hátramozgó taktusában – mit is (és mi mindent) jelenthet számunkra az idő perspektívajátéka. (H. Nagy Péter)
