„– 911, miben segíthetek?
– A késemmel idétlenkedtem, és beleállt a kezembe. Próbálom kihúzni, de nem megy…
– Ne, ne húzza ki, hagyja benne! (félre) Tizennégy évadnyi Grace klinika után az emberek tudhatnának ezt-azt.”
(s02e02 09:52)
Mint a hasonló tematikával élő sorozatok (pl. Harmadik műszak) és a rokon zsánerek (Az újonc, S.W.A.T.), a 911 L.A. (9-1-1, 2018–) is a fegyveres/életmentő testületek napi ügymenetével foglalkozik, a fikciós stilizáltságba realista igényt keverve. (Ha nem is Drót dokumentarista módján.) Nem magányos hősök, hanem köznapi csapatemberek küzdenek itt is a közjóért, ami annyit tesz: végzik munkájukat – változatos feladatokat ellátó – tűzoltóként.
Mi zajlik egy segélyhívó központban? És a diszpécserek lelkében? Hány fázison fut át a bejelentés, míg a problémából megoldás – rosszabb esetben: védhetetlen tragédia – lesz? A katasztrófaelhárítás és életmentés műveleteit Los Angeles utcáin követhetjük nyomon. A lekerekített epizódok rendre magánéleti hátterekbe is bepillantást nyújtanak; az áthúzódó szálak az ismerősség és otthonosság érzését fokozzák. Óhatatlan súlypontja ennek a szériának is a csoportdinamikai játék, a csapatban létezés szakmai ethosza – mely a személyes traumák gyógyításában is nélkülözhetetlen elem. (Vö. „Az életünket bizony nemcsak a tapasztalataink formálják, hanem a kapcsolataink is. Kiket szeretünk, kik szeretnek minket. És minél erősebbek a kötelékek, minden más annál kevésbé tűnik rémesnek.” S02e05 42:15.) Egy kiélezett helyzetben (s01e03) egyenesen családként hivatkozik magára a szakmai közösség – amely öndefiníció az efféle műveknek elmaradhatatlan hivatásfilozófiai krédója. (Nyilván azért, mert a valóságos testületeket is meghatározza a bajtársias összetartozás kultúrája.)
A sorozatnak nem a dialógusok, a történetvezetés vagy a színészi játék az erőssége: inkább a hangulata és a szemléletmódja. A helyenként banális, helyenként extrém (olykor brutális) baleseti vagy bűnügyi körülmények a kizökkent rend régiójába rántják a nézőt – s egyszerűen csak jólesik osztozni aztán a válságkezelés rutinjában, az időlegesen visszabillentett egyensúly illúziójában. (Ez a narratív logika alighanem krimiirodalmi fejlemény a nyugati kultúrában. A visszarendeződés narratívái a legszínvonalasabb esetekben persze nem érintkeznek azzal a népszerű tévképzettel, hogy a harmónia őrei etikai héroszok volnának; inkább az ember mint drámai lény ontológiai belátását hordozzák. Ahogy Chesterton egyik novellájában olvassuk: „Ember vagyok – felelt Brown atya komolyan –, ezért minden ördög ott lapul a szívemben.” Isten kalapácsa, ford. Péter Ágnes.) Ha illuzórikus is, amit valóságnak vélünk, az illúziók valóságossága még mindig tartós menedékünk lehet.
P. S.: A fenti jellemzőket a sorozat 2020-ban indított – és szentimentálisabbra hangolt, szappanoperai színezetű, néhol romkomba hajló – spin-offja, a 911-Texas(9-1-1 Lone Star) nevesebb színészek (Rob Lowe, Liv Tyler, Lisa Edelstein) szerepeltetésével és a texasi miliő sajátosságaival toldja meg. Úgy látszik, amikor megnő a bizonytalanság a világban, megnő az igény is a biztos, kiszámítható működésmódokra. A sorozatesztétika világában is. (Halmai Tamás)
