A jogi-tárgyalótermi zsáner hangulatát is fölidézi, az Elrabolva filmek mindenre elszánt apafigurájára is visszamutat, és az akciódús nyomozótörténetekkel is csaknem rokon – végső soron azonban mértéket tart, s megmarad saját választott műfaji keretei között: a Stillwater (2021) családi filmdráma, bűnügyi háttérrel. Egy fúrótornyokon dolgozó amerikai férfi történetét követjük nyomon, aki Franciaországban próbálja igazolni gyilkosságért elítélt lánya ártatlanságát. A történet nem bonyolult, az alakítások viszont meggyőzőek. Nüanszokba is belefeledkezhetünk: a befogadói elvárásokat rajzolja át például, hogy a Stillwater nem egyszerűen beszédes földrajzi név, hanem kulcsszó egy narratív csavarhoz…
Leginkább a kontrasztokra építő valóságszerkezet érdemel figyelmet. Ellentétek és eltérések ütközőzónája a film: USA vs. Franciaország, Stillwater vs. Marseille, fizikai munkás vs. jogi környezet, özvegy amerikai férfi vs. magányos francia anya, apa vs. lánya, olajcéges közeg vs. színházi világ, fehérek vs. arabok, egyéni-társadalmi anomáliák (öngyilkosság, alkoholizmus, rasszizmus) vs. esély egy méltóbb életre. Még a műfaj (dráma vs. thriller), a szereplőválogatás (Matt Damon sután darabos karaktere élesen elüt korábbi, jellemzően stilizáltan hősies szerepeitől) és a színjátszói módszertan (amerikai vs. francia színészi gesztusrend) szintjén is érzékelni a kettőségek játékát.
Csupa másság szembesül egymással, idegenségek párbeszéd-képtelenségéből bomlik ki a narratíva: a nyelvek, kultúrák, előítéletek és igazságok közt villódzó hermeneutikai feszültség teszi, hogy a bőséges játékidőt sem érezni hosszúnak – inkább a kilencéves börtönbüntetés sivatagos hosszából értünk meg valamit általa. Megértve azt is, hogy az apának itt nemcsak a fizikai fogságból, hanem egy lelki bezártságból is ki kell szabadítania a gyermekét. Mégpedig párhuzamosan saját identitásának újrakalibrálásával: jelképes apróság, hogy a tengert munkája folytán vertikálisan ismerő-meghódító férfi a marseille-i partokon a horizont uralhatatlan tágasságával szembesül; de kiolvashatunk szimbolikát abból is, hogy a főszereplő aktuálisan építőmunkásként dolgozik.
A színésznőt alakító színésznő (Camille Cottin) francia szavait egy színpadi jelenetben angol felirat tolmácsolja: „There is no truth. Only stories to tell.” Nem sokkal később a börtönbüntetését töltő lány (Abigail Breslin) fogalmaz meg hasonló tételt – spirituális-önismereti színezettel: „Nem számít, hogy ártatlan vagyok-e. Nem számít az igazság. Csakis a béke.” Az igazság fontosságát előbb elvi, elméleti, majd személyes, megszenvedett belátás utasítja el. Utóbbi esetet tovább árnyalja, hogy transzgenerációs traumák húzódnak meg a mélyben („Apa, mi a baj velünk?”). De talán nincs átok. Csak történetek. Újramondhatók, másfelé élhetők. És bár a kontrasztokat nem mindig írja felül katarzis, a kontrasztok és a harmónia metakontrasztja az elnyerhető békesség másik neve is lehet. (Halmai Tamás)
