Az életszeretet könnyedségét számunkra a franciák testesítik meg, a franciák számára pedig a spanyolok. Legalábbis 1962-ben így volt. Mármint a Szerelem a hatodikon (Les Femmes du 6e étage, 2010) című vígjáték szerint. És a sztereotip poentírozás világában.
A film hatásának összetevői az arányérzék (a komikus és dramatikus elemek aggályos egyensúlya), a korfestés biztos gesztusai (a ruháktól az autókig minden a miliőt sugározza) és a színészi elevenség (a főszereplő, Fabrice Luchini az egyik leglenyűgözőbb francia színművész, de vászonra illesztett jelenlététől senki nem marad el tehetségben, intenzitásban).
A történet egyszerűen szerkesztett és többé-kevésbé kiszámítható lefolyású: (kis)polgári családi élete ürességéből Joubert úr a hatodik emelet cselédszobáinak univerzumába költözik át – új életért, új távlatokért. A fordított térmetaforika bája (lent élnek saját sorsuk jómódú rabjai, fent a boldog kirekesztettek) magával ragadja, az énekre és táncra mindig kész mentalitás karneváli eréllyel forgatja ki identitásából: „Most először érzem azt, hogy a helyemen vagyok”, mondja. Nem csoda: a nyelvi/nemzetiségi, a nemi és a társadalmi hierarchia rögzült-fojtogató struktúráiból a férfi éppúgy kiszabadul, mint idővel talán a külön sorsdrámát megélő feleség is (őt Sandrine Kiberlain alakítja). A feleslegesség és az idegenség létérzete a tizenkilencedik század orosz epikájától az egzisztencialista filozófián és a kafkai abszurd realitáson át ível – úgy látszik, a kortárs francia vígjátékokig.
Egyszerre kedves és fajsúlyos darab Philippe Le Guay rendezői munkája – éppen ezért föltűnő a magyar címváltozat intenciója, mely szerelmi komédiává hamisít egy részben egzisztenciális, részben emberi jogi drámát. Mert míg az eredeti fölirat hatodik emeleti nőket említ, azaz több főhőst és döntően női vonatkozást ígér, az itthon forgalmazásba került átirat az alkotás tematikus kérdésirányait – romantizáló szűklátókörűséggel – a szerelemre egyszerűsíti, s épp a nőket iktatja ki a szókapcsolatból. (Hogy eközben a hatodik emeletből hatodik lesz: ebben a kontextusban stiláris nyegleségnek hat.) Mintha éppen az a lenéző-eljelentéktelenítő megkülönböztetés nyerné vissza jogait, mely hatvan éve a spanyol cselédek életét megkeserítette. (A filmbéli asszonyok a gazdasági nehézségek és a francói politika elől települnek át Franciaországba, s bevándorlói életük bántalmazó-zaklató viszonylatoktól sem mentes.)
A meggondolatlanul spoilerező (The Martian – Mentőexpedíció), a műfaji elvárásokat torzító (In Bruges – Erőszakik) vagy egyszerűen csak szellemtelen (Született gyilkosok/feleségek/detektívek stb.) hazai címadások mellé újabb típus került: a talán jó szándékú, de ideologikusan érzéketlen magyarítás. María (Natalia Verbeke) és társai többet érdemelnének – de legalábbis a joubert-i figyelem, figyelmesség hangsúlyait. (Halmai Tamás)
