[...] Ha a középkori pestisjárványokkal foglalkozunk, azonnal felmerülhet irodalmi példaként Wiliam Owen Roberts Ragály című alkotása, melyhez rendelkezünk egy remek kalauzzal is. Ureczky Eszter A kontamináció kultúrái. A pestis és a modern biopolitikai test születése Wiliam Owen Roberts Ragály és Geraldine Brooks Csodák éve című regényeiben című tanulmánya a Prae folyóirat 2020/2-es, Ragály című tematikus számában jelent meg. A dolgozat kiindulópontja szerint: „Az 1348-ban játszódó Ragály az emberi és a társadalmi test premodern és modern fogalmai közötti átmenetet ragadja meg, s a pikareszk hagyományra építve szatirikus társadalmi panorámát kínál a késő középkor Európájáról.” (51–52. old.)
Másrészt, a gondolatmenet rávilágít arra, hogy a pestis olyan történeti trópusként értelmezhető, amely a nyugati kultúra identitásképző traumájaként a test összeomlását és az urbánus káoszt jelképezi. Ezzel olyan antropológiai univerzálékra nyílik horizont, mint a „[…] bűnbakképzés (pogromok), elszigetelés (karantén), áldozathibáztatás, moralizálás (isteni büntetés), mások szándékos megfertőzése (»anointers«), ál- vagy ellentudományos elméletek (flagellánsok), valamint a tömegsír (»plague pit«) rémképe.” (52. old.) Ureczky Eszter gondolatmenetét hosszan lehetne idézni releváns szempontrendszere miatt; a regény szubverzív megoldásaira, epizodemikus narrativitására ugyanúgy kellő hangsúlyt fektet, mint a groteszk testképre vagy a szennyeződés metaforáira, így nagyban hozzájárul a mű olvasatlehetőségeinek dinamizálásához.
A rövid, fragmentumszerű, a narratívát sporadikusan áttörő, akár önállóan is működő epizódok egymásutánja számos műfaji kódot ír egymásra, ami a bubónarratíva hangnembeli sokszínűségét is kialakítja. Legfeltűnőbb talán a mese és a novella szabályrendszereit és retorikáját működtető elbeszélői technika, amely helyenként (de nem mindenhol) kapcsolatba kerül a pestisjárvány terjedésével, és töréseket idéz elő a cselekmény folytonosságában. Ugyanakkor mindez a posztmodern regényekre jellemező iróniatermelés forrása is lehet (helyenként), amikor a stílusváltás a ragály ecsetelését átcsúsztatja például a mese fordulataira emlékeztető szövegváltozatba:
A hajó fedélzetén az egyik matróz jókora púpot növesztett a hónaljában. Senki nem látott még ilyet soha. Az ágyékában aztán újabb púp jelent meg. […] A járványok a hajókon olyan természetesek voltak, mint nyáron a szúnyogok. Úgyhogy próbálták továbbra is olyan nemtörődöm módon elütni az időt, mint eddig. // Míg mindannyian meg nem haltak.” (136. old., Csuhai István fordítása)
Roberts regénye másrészt témává teszi magát a történetmesélést is, az egyik legnyilvánvalóbb ide vonatkozó elem Boccaccio epizodikus szerepeltetése a firenzei fejezetben, aki éppen a saját műveinek könnyedségéről és humoros karakteréről nyilatkozik. Több helyen mindez az utalásháló megnyílásával jár, amire nagyon jó példa a lélek súlyáról szóló rövid betét is, amely – az olvasó szempontjából – kortárs műveket éppúgy felidézhet (pl. 21 gramm), mint a városi legendákat, az áltudományos „kísérleteket”, a tévhiteket, a faktoidokat és a babonákat. Érdemes hangsúlyozni viszont, hogy Roberts panorámája nemcsak szórakoztató, hanem könnyedén vált át olyan területekre is, mint például a női szereplehetőségek korfüggő értelmezése, vagy a járványokat követő pozitív hatások felvillantása. Ez az utóbbi pedig nagyon is alkalmas arra, hogy a mű perspektívája kilendüljön egy olyan témacentrum irányába, amely a pestisjárványban képes megpillantani a pozitívumot is. Többek között az ilyen megoldások hívják fel a figyelmet Roberts alkotásának kalandokon túli összetettségére. [] (H. Nagy Péter)
