30 éve került a mozikba a Terminátor 2. Az Ítélet Napja. Legendás alkotás. Szinte biztos, hogy sokak tetszését elnyerte az emlékezőfémszerű terminátortípus (mimetikus polialoid), de a filmet nem pusztán emiatt érdemes újranézni… A történetet keresztező kérdésirányok közül egyet emelnék most ki: az Arnold Schwarzenegger által alakított kiborg számos alkalommal érdeklődik John Connortól az emberi könnyek eredete felől, sőt még a megsemmisülése előtti percekben is ez foglalkoztatja. A kisfiú persze nem bocsátkozik tudományos fejtegetésbe a sírás kapcsán, a filmben azonban egyre világosabbá válik, hogy a Terminátor 2. alkotói (James Cameron és csapata) ezt tekintik a történet keretében az emberi tényező (egyik) specifikumának. Hogy tisztábban lássuk, miért tartható mindez telitalálatnak, egy rövid elméleti biológiai kitérőre van szükség.
Magam először Dawkinsnál olvastam, de nyilvánvalóan több evolúció-szakértő felvetette már, hogy rendkívül nehéz megmagyarázni az emberi sírás evolúciós előnyét. Ez a képesség ugyanis úgy jutott át a természetes szelekció rostáján, hogy – a személyiséghez hasonlóan – annyiféle változata lehet, ahány egyed. Ha a sírásküszöb a gének „ellenőrzése” alatt áll, akkor belátható, hogy bizonyos emberek számára a sírás nem azért „nehezebb”, mert túl edzettek, vagy mert vissza tudják tartani, hanem azért, mert bennük ez a genetikai „léc” magasabban van. Ugyanakkor pontosan ez akadályozhatja a sírás populációban való elterjedését is. Ha a síró lény felhívja magára fajtársai figyelmét, egyfelől gondoskodásra számíthat (pl. szülői ösztön), másfelől (pl. menekülés közben) éppen ő lehet a következő áldozat. Ráadásul gondoljunk el egy éjszaka felsíró gyermeket, akinek hangja – a horkoláshoz hasonlóan – azonnal a barlanghoz vonzza a ragadozókat.
A két példa alapján is látható, hogy fogas kérdésekkel néz szembe az, aki a sírás képességének vizsgálatára adja a fejét. Ez a kutató olyan könyvtárban tapogatózik, melynek minden szobája harmincezer kötetből áll, ám szobánként csak egyetlen kötet egyetlen betűje hordozhatja azt az eltérést, amely a másik szobában lévő kötetek összességétől megkülönbözteti az adott korpuszt. Gondolatkísérletünkben ez a betű a sírásra való hajlam génjét befolyásoló bázisnak feleltethető meg (egy szoba természetesen egy ember genomja). Másként fogalmazva: az emberek különböző génállománnyal rendelkeznek, ezek különböző agyakat építenek fel, melyek különböző személyiségeket (és tudatokat) hoznak létre, akik számtalanféle, eltérő okokból sírnak, még akkor is, ha a dolog „ragadós”. A sírás pedig minden hátránya ellenére fennmaradt: az evolúció bizony nem mindig tűnik logikusnak, sőt olykor kifejezetten kontárként viselkedik.
Amikor tehát a testőrterminátor megérti, hogy védence miért sír, belepillant valami olyasmibe, melynek ismerete a nézők számára is csak részlegesen adott. De ennél talán fontosabb, hogy mindezt – mivel utalás történik rá – a kiborg programja nem tartalmazza. A gép megtanulta… Amikor a Schwarzenegger alakította speciális gépezet önként megy a halálba, felcseréli sorsát az emberiségével. Ekkor már világos: ha nincsenek könnyek, nincs emberi faj sem. Az ikonikus mozdulat (a pusztulás közben felmutatott hüvelykujj = thumbs-up) mellett talán a könnyekre utaló kiborg alakzata az, amely a Blade Runnerhez hasonlóan (vö. az android, Rutger Hauer által rögtönzött briliáns záró monológjával) remekül közvetíti a néző felé, hogy emberré nem a bizonyosság tesz, hanem az emberi identitásra vonatkozó kétely. (H. Nagy Péter)
