Richard Kelly első alkotása, a Donnie Darko 2001. elején debütált, és bizonyos körökben (elsősorban a spekulatív fikció reflektált fogyasztóiról van szó) azóta is emlegetik, mint olyan filmet, amely fogas kérdésekkel szembesíti a befogadót; ezt azonban egyfajta irigylésre méltó könnyedséggel és játékossággal tálalja. Érdemes felidézni néhány mondat erejéig ezt a látásmódot – 20 év elteltével is.
A nézők többsége első megtekintés után időutazásos történetnek tartja a Donnie Darkót (melyre a Hawking-féle elméleti háttér felvonultatása okot is adhat). A történet elején a címszereplőt egy nyúlmaszkos alak kihívja a házból, és közli vele, hogy 28 nap, 6 óra, 42 perc és 12 másodperc múlva vége lesz a világnak. Ennek köszönhetően Donnie (Jake Gyllenhaal) megmenekül, ugyanis nem tartózkodik a lakásban, amikor arra ráesik egy repülőgép-hajtómű. Később a srác több olyan magánakciót hajt végre (pl. az iskola eláztatása, Cunningham [Patrick Swayze] házának felgyújtása), melyet Frank, a nyúlmaszkos – és szembelőtt – fiú (James Duval) sugall neki (s megtudjuk azt is, hogy Donnie paranoid skizofrén). Közben megismerkedik új osztálytársával, Gretchennel (Jena Malone), akivel egymásba szeretnek.
A történet további részletei átugorhatók, mindaddig, amíg – kontingenciákon át – el nem érkezik a végső fordulat. (A történetelemek összeillesztésében döntő funkciót tölt be a véletlenszerű illeszkedés. Példa lehet erre a „pinceajtó” jelölősor, amelyet az angoltanár [Drew Barrymore] dob be a párbeszédbe, majd később Donnie és Gretchen tényleg rátalál egy pinceajtóra.) Donnie és barátnője meglepi a tolvajokat Halálnagyi (Patience Cleveland) házánál, a dulakodás következtében Gretchen az útra esik, majd az érkező autó halálra gázolja. A sofőrt, a halloweeni jelmezt viselő Franket (aki a főszereplő nővérének [Maggie Gyllenhaal] a barátja) Donnie fejbe lövi. Ezzel párhuzamosan Donnie édesanyja (Mary McDonnell) a tánccsoportos lányokkal hazafelé tart Los Angelesből, repülőgépük viharba kerül, a gép hajtóműve pedig belezuhan egy, a viharban keletkező féreglyukba. Eddig a pontig a történet egyenes vonalvezetésű.
Ezen a ponton azonban egy hurok keletkezik, amely összezavarhatja a nézőt. A repülőgép-hajtómű belehullik a féreglyukba, és ezáltal 28 napot visszautazik az időben. Rázuhan Donnie-ék házára, most viszont azt látjuk, hogy a fiú a szobájában van; majd a vágás után kiderül, hogy meghalt. Újraindul a történet (más irányban); azonban itt van vége a filmnek. Nos, fontos tudatosítanunk valamit. Attól függetlenül, hogy kétszer látjuk a hajtómű becsapódását, valójában egyetlen effektusról van szó. A hajtómű megérkezése a féregjáraton keresztül, a detonáció pillanatában megkettőzi az univerzumot. Az egyikben Donnie él, Gretchen meghal (ez a film tulajdonképpeni cselekménye), a másikban fordítva, Donnie hal meg, és ezzel Gretchen élheti saját életét, mivel nem is találkozik a fiúval.
Tehát Richard Kelly szenzációs forgatókönyve maximálisan megérthető innen nézve is, senkinek nem kell járkálnia az időben, „mindössze” – egy neuralgikus ponton – megkettőződik a világ. Úgy vélem, ez a megközelítés legalább annyira helytálló, mint a történet azon olvasata, amely a spekulatív fikciók működésmódjából indul ki. Ez utóbbi Hegedűs Orsolya megfogalmazásában így hangzik: „A film a címszereplő halálát tekinti olyan divergáló pontnak, amely mentén felépíthető egy alternatív életszakasz. A konstrukció mindezt retrospektív módon tálalja: csak a történet legvégén szembesíti a nézőt azzal, hogy amit valóságnak gondolt, vagy akként nézett, az valójában meg sem történt”. (Hegedűs Orsolya, A mágia szövedéke, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2012, 143.)
Persze, el lehet játszani a gondolattal, hogy az egész csak a fiú elméjében pörgött le. Donnie skizofréniája ugyanis nemcsak azt segíti elő, hogy Frankkel társalogjon (aki a jövőből szivárog át a jelenbe), hanem azt is, hogy a történet elején megússza a balesetet. A másik univerzumban nem látjuk a nyúlmaszkos alakot a ház előtt, Donnie az ágyában ülve mosolyog. Ez a mosoly azonban ne tévesszen meg minket, hiszen ha Donnie – látszólag – sejti is, mi történik (vagyis mintha feláldozná magát Gretchenért, pontosabban így is nézhető a jelenet), magán az elágazási ponton nem tud változtatni. Láttuk, mi történik, ha a fiú élve marad, majd a világ képi „visszacsavarása” után tudjuk, milyen lesz a világ nélküle. Érdektelen. Ekkor persze az addig látottak fényében ok-okozati kapcsolatot tételezünk fel a dolgok között, holott az talán nincs is. A film számos ponton hívja elő ezt a befogadói magatartást (például amikor Gary Jules Mad World című szenzációs dala alatt Frank a szeméhez nyúl), s ez által képes saját értelemirányait is megtöbbszörözni. (Olykor ehhez elegendő egyetlen gesztus, például Donnie Darko mosolya, Frank mozdulata, Cunningham könnyei stb.)
A címszereplő tudatával kapcsolatban felvethető továbbá, hogy skizofréniája nem a két világ kereszteződése-e. A skizofréniában szenvedő emberek nem többszörös személyiséggel rendelkeznek. Egyetlen személyiségük van, amely széthasadt vagy széthullott. „A modern pszichológiai vagy pszichiátriai szaknyelvben a skizofrénia szót az olyan, súlyos pszichotikus zavar megnevezésére használják, amelyre a valóság drámai megbomlása jellemző […]. Az ebben a betegségben szenvedő embereket általában zavaros gondolatok és kiszámíthatatlan hangulatok gyötrik, és gyakran téveszmék (rögzült, téves hiedelmek; például amikor a beteg azt hiszi, hogy követik) és hallucinációk (szenzoros inger nélküli érzékleti tapasztalatok, például amikor a beteg hangokat hall) áldozatául esnek.” (Scott O. Lilienfeld – Steven Jay Lynn – John Ruscio – Barry L. Beyerstein, 50 pszichológiai tévhit: Hiánypótló gyűjtemény a lélektan közhiedelmeiről, ford. Cziczelszky Judit, Partvonal Kiadó, Budapest, 2010, 235.) Innen nézve a film úgy is nézhető, hogy Donnie világában a valóság összekeveredik a referencia nélküli érzékeléssel, viszont a megkettőződést ebben az esetben sem tudjuk megkerülni.
Emellett kiemelhető egy lényegesnek tűnő mozzanat a film rendezői változatából. Ebben a verzióban nagyobb hangsúlyt kap a Roberta Sparrow (a Halálnagyi) által írt könyv (Az időutazás filozófiája), amelynek egyes oldalai szerepet játszanak a történet tagolásában. Ez a szerkezet valószínűleg arra utal, hogy Donnie életszakaszának alakulása megfeleltethető a könyvben írottaknak. Az egyik legfontosabb részlet így szól: „Ha egy tangens univerzum létrejön, rendkívül instabil lesz, néhány hétig képes csak fennmaradni. Végül önmagába zuhan, fekete lyukat alkotva az elsődleges univerzumban, ami képes megsemmisíteni a teljes létet.” Úgy tűnik, ez volt tehát Richard Kelly alapötlete, s innen nézve nem is annyira meglepő, amikor az akkori fiatal rendező a Director’s Cut DVD-kiadásához írt jegyzetében megállapítja, hogy „Tangens univerzumban élünk. Ez az egyetlen a logikus magyarázat”. A tangens univerzum összeomlásának képi megfelelője lehet a történet „visszacsavarása”, amikor a film végén visszafelé látjuk „megtörténni” az eseményeket, és visszajutunk a kezdőpontig, a hajtómű leeséséig (amely így a tangens univerzumból érkezett egy féregjáraton át az elsődleges univerzumba).
Végül elmondható, hogy a Donnie Darkóban úgy kereszteződnek a különféle filmes műfajok sémái, hogy a történet nem azonosítható egyikkel sem maradéktalanul (tinitörténet, misztikum, love story, sci-fi, horror stb.), ugyanakkor több is, mint ezek szimpla összessége. Az egymásba szövődő szálakat Donnie alakja köti össze, miközben világossá válik, hogy a fenyegető jövőbe látó vagy onnan érkező, nyúlnak öltözött Frank vagy a fiú elméjében létezik, vagy egy tangens univerzum alakja. A film végén megjelenített időhurok (melyben sok elbeszéléselem találkozik), a világ „visszatekeredése” pedig létrehozza a filmtörténelem egyik legszebb és legmeghatóbb feedbackjét. Ami 20 év távlatából is remekül működik, és ugyanolyan meglepő, mint annak idején. (H. Nagy Péter)
