„A főiskolán kezdődött. Írtam egy 45 oldalas kiáltványt, ami forradalmasítja a zenét.
A prof, akinek beadtam, a gyengélkedőre kísért. Nem is hozzá jártam.”
(Carrie Mathison, s01e11)
Az amerikai politikum a sorozatkultúra népszerű témája. (A 24-től a Kártyavárig sorolhatók a minőségi példák.) A Homeland (2011–2020) a felszínén kémtörténetbe ágyazott politikai thriller – mélyebb rétegeiben lélektani dráma. Mégpedig több lélek drámája és dramatikus viszonya, nyolc évadon (12-12 részen) keresztül.
Bűntörténet és családi krízisek, hűség és lelkiismeret etikai dilemmái: a terrorizmus elleni küzdelemmel párhuzamosan a maguk saját démonaival (traumáival) is harcot vívnak a szereplők. A főszereplő CIA-elemző, Carrie Mathison bipoláris zavarban szenved, hangulatjavító gyógyszerre szorul. Ez magánéletét kudarcok gyülekezőhelyévé teszi, munkájába pedig a kiszámíthatatlanság és az egyediség faktorát illeszti. Claire Danes mesteri fokon alakítja a sebzett hírszerzőt. (A Temple Grandin című életrajzi filmben hasonló hitelességgel formálta meg az autista tudóst.)
A sorozat magyar alcíme (A belső ellenség) nemcsak az ország, hanem a személyiség határain belüli fenyegetésre is utal. Az amerikai – nemzeti és egyéni – identitás problematizálása mellett mentális válságokat is tematizál a mű. Fordított nézőpontból: Carrie betegsége a más szinteken is jelen lévő hasadtság, sérültség és bizonytalanság metaforája. (A bipoláris zavar, a mániás depresszió, néha úgy rémlik, nem pusztán privát anomáliánk: a létezés alapszerkezete is leírható vele. Szubjektum és objektum kettőségében, jó és rossz, fény és sötét pólusai közt létesíti és emészti föl magát a világ, holott a nonduális létmód receptje évezredek óta készen áll – a nem-kettős gondolkodás buddhista vagy advaita hagyományaiban. Meglehet persze, hogy más bolygók, más fajok számára.)
Hogy ezt az érzékenységet mennyire érzékenyen ábrázolja a sorozat, elég talán egyetlen momentummal szemléltetnünk.
A Homeland azon sorozatok közé tartozik, melyek csak indokolt és funkcionális esetekben folyamodnak a zene támogató jelenlétéhez. A jazz a sorozatban hol aláfestésként szólal meg, hol Carrie hallgatja, olykor pedig eldönthetetlen, melyik változat áll fönn. A hangok oszcillálnak a főhős tudata és a történet terei között. Mindenesetre például a főcím zaklatott képsorát kísérő dallamrend, a végefőcím disszonáns zongoramotívuma vagy a pszichés összeomlást (s01e11) modelláló szólamok sokáig, nyomasztóan sokáig a fülünkben maradnak.
Fodor Ákos Jazz című verseskötetének fülszövegében olvashatjuk: „a JAZZ nem csupán mentalitás. Életminőség. Szabad és jóra való emberek közös játéka.” Legyen ez a belépőnk ahhoz a párbeszédrészlethez, mely az első évad tizedik részében hangzik el:
Carrie: Miles Davis. Szereted?
Brody: Én nem ismerem a jazzt.
Miles Davis ist ihnen unbekannt? – kérdezhetnénk Örkénnyel. Mert e röpdialógusban éppúgy jelképi erővel elválik egymástól két világ, mint dr. K. H. G. tragikus történetében. Csak míg ott Hölderlin, itt Miles Davis neve jelöl metonimikusan valami többet, tágasabbat, távlatosabbat.
A „nem ismerem a jazzt” a sorozat kontextusában annak beismeréseként is olvasható, hogy bizonyos kulturális identitáshoz nincs avatott hozzáférésem. A jazz (a Carrie hallgatta jazz) itt egyszerre jelöli Amerikát és a szabadságot, az emberi kreativitást, a szépségvariációk komplexitását, lelket, szellemet, tudatot – s kultúrát, kulturáltságot és multikulturalitást (kontinenseket összekötő zenei tradíciók hálózatáról lévén szó). Intellektualitás és ösztönösség improvizatív egyensúlya, előkészített rögtönzések szabályokat is menet közben újraíró rendszere a jazz. S mint ilyen: a lelki labilitás, a szenzitív egzisztencia instrumentális leképezésére is kiváltságosan alkalmas. Művészet (s a művészethez való viszony) példáz e jelenetben egy magatartást, világképet, létállapotot. Amit hallunk: szép; ahogy a szépség értelmezi magát: még szebb. (Halmai Tamás)
