„– A fegyver nem jelent védelmet. Már nem. Azóta, hogy… tudod. 1945 óta. Amikor földig rombolták azt a japcsi várost.
– De a tufák azt hiszik. Mert úgy látszik.
– És a látszatot kapják meg.” (38.)
Az 1967-ben kiadott The Zap Gun Pék Zoltán átültetésében új címet, és Faniszló Ádám jóvoltából új köntöst, remekül eltalált borítót is kapott, amely a történet ismeretében easter eggként is funkcionál. A sztori előzménye eredeti nyelven Project Plowshare – Ekevas projekt címen jelent meg 1965–66-ban két részletben a Worlds of Tomorrow magazinban. A címadó projekt egy valós, a nukleáris fegyverek békés felhasználására irányuló kezdeményezés volt az Egyesült Államokban az 1950-es évek közepétől. Miután békeidőben a kardokból gyakran ekevasat kovácsoltak, így ez az aktus vált a katonai technológiák vagy fegyverek békés, civil szférában való alkalmazásának metaforájává.
2022-ben végre az alapműhöz méltó fordításban olvashatjuk a regényt, mely A tökéletes fegyver címen jelent meg az Agave kiadónál. Jelen kiadás azért is hiánypótló, mert a történet már 1992-ben kapott egy magyar fordítást, ekkor a meglehetősen ismeretlen Cherokee kiadónál Transz címen futott. Halász András akkori fordítása azonban leginkább ferdítésnek nevezhető: a legnagyobb jóindulattal is összecsapott és hiányos – több helyen egész mondatok hiányoznak belőle, vagy teljes bekezdéseket egyszerűsít le brutálisan –, tehát abszolút önkényes, értelemzavaró megoldásokkal operál, így egyáltalán nem ad valós képet Dick munkájáról. Szerkesztő, korrektor a kötetben nincs feltüntetve, valószínűleg azért, mert nem is volt, illetve a könyv papírminősége is kívánnivalókat hagy maga után. Az ilyen igénytelen kiadások a ’80-as évektől kezdve erősen hozzájárultak a sci-fi és a fantasy általános renoméjának alacsony voltához, ezért nagy szerencse, hogy napjainkban már tapasztalt és a témában járatos szakemberek dolgoznak a szövegekkel.
De lássuk, miről is szól a történet: a hidegháború a 2000-es években is tovább folyik az USA (a Nyugati Blokk) és a szovjet államok (a Tábor-Kelet) között. Mindkét oldalnak megvannak a maga nagy fegyvertervezői, akik valójában haszontalan fegyvereket álmodnak meg transzállapotban – többnyire ártalmatlan tárgyak tervrajzait –, amelyeket – a másik nagyhatalom tudtával és egyetértésével – csak a propagandagépezet fúj fel és állít be veszélyesnek, színleg ezzel biztosítva a kölcsönös elrettentés politikájának működését a szembenálló felek között. Egy, a Föld elleni idegen invázió azonban összefogásra kényszeríti a (látszólag) szembenálló feleket, és szupertervezőik feladata az lesz, hogy közösen hozzák össze azt a tényleg különleges és hatásos fegyvert, amivel végül legyőzhetik az idegeneket. Rögtön a sztori elején ismerős elemekkel, jellegzetes Dick-i motívumokkal találkozhatunk.
Ha békét akarsz, készülj a háborúra, ugye. A kiégett, negyvenes, kapuzárási pánikkal küzdő Lars Powderdry, ahogy beszélő neve is mutatja, szárazon tartja a puskaport, hiszen (ál)fegyvertervezőként feladata, hogy a nagyközönséget ellássa újabbnál újabb fejlesztésekkel. A média aztán halálos fegyverként tálalja ezeket az egyébként teljesen ártalmatlan tárgyakat – amelyeknek az alkatrészeit aztán általános fogyasztási cikkekben hasznosítják –, ezzel akarván kielégíteni a kisemberek biztonságra való vágyát. Hiszen mi lehetne megnyugtatóbb, mint egy újabb tömegpusztító fegyver a mi oldalunkon? Lars már látatlanban vonzódni kezd rejtélyes orosz vetélytársnője, Lilo Topchev iránt, akiről természetesen kiderül, hogy fiatal, kívánatos és idegileg erősen labilis. A transzállapotot ugyanis mindketten különböző gyógyszerekkel segítik elő, ami nem tesz jót egyikük (mentális) egészségének sem. A tömegpusztító fegyverekről készült demonstrációs adásokat stúdiókban rendezik, az áldozatok valójában androidok. A tömegek és/vagy tudatlanok állami, ipari méreteket öltő megtévesztése fő téma Dick számtalan írásában, legerősebben talán A végső igazságban, Az utolsó szimulákrumban és a Kizökkent időben jelenik meg.
A mutatós, de hasztalan tárgyak dömpingje a Szép új világból is ismerős lehet, ahol a gazdaság működtetéséhez és pörgetéséhez, tehát a fogyasztás megfelelő szinten tartásához feltétlenül szükségesek az újabbnál újabb, teljesen öncélú szórakozások, sporteszközök és játékok, amelyeket kizárólag piaci célokból találnak fel és hoznak divatba. Ez a jelenség ma már egyáltalán nem tartozik a SF irodalom birodalmába. Marc-Uwe Kling QualityLand című szatírájában új szintre emeli ezt a jelenséget: a rendszer időnként automatikusan küld az állampolgároknak valamit, amire elvileg a személyiségprofiljuk alapján vágynak. Reklamációnak helye gyakorlatilag nincs, mert vagy 10 pontot adnak a szolgáltatásra, vagy újabb fogyasztói kérdőívek végeláthatatlan útvesztőin kellene átrágniuk magukat, ami egyszerűen nem éri meg a fáradságot. Így tesz szert az egyik főszereplő, a heteroszexuális Munkanélküli Peter egy rózsaszín, delfin formájú vibrátorra.
Dick itt is erőteljesen kritizálja a fogyasztói társadalom által kinevelt tömegeket és közízlést. Ha már beszélő nevek, Surely G. Febbs a „bezzegember” rettentően különlegesnek tartja magát, mégis majd’ kiugrik a bőréből, amikor konkurenssé választják, ami annyit tesz, hogy a vásárlási szokásai a társadalomban a lehető legáltalánosabbak, ezáltal néhány hasonló társával együtt segítheti a piackutatók működését.
„»Tipikusnak találtak!« Mondta magának. Már a gondolattól is tipikusnak érezte magát. Csodásan érezte magát, erősnek és kissé részegnek; nehezére esett az állás.” (24)
Mázlis Macher az agymosó TV-sztár az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal Baráti Busterét idézi.
„– Azt hiszem, beteg vagyok – mondta Lars. – Egy csalóka világban rekedtem. Tufának kellett volna születnem… a tehetségem nélkül az is lennék. Akkor nem tudnám, amit most tudok, nem bentről néznék kifelé. Én is Mázlis Macher meg a reggeli interjúműsora rajongója lennék, aki elfogadja, amit hall, amiről tudja, hogy igaz, hiszen a tévében mondták, a nagy képernyőn a sztereó színekkel, ami élethűbb az életnél.” (38.)
Az Okos Orville nevű szerkezet gyakorlatilag egy korlátozott MI, velük is gyakran találkozhatunk Dick szövegeiben, legyenek bár intelligens taxik, vagy öntudatos bejárati ajtók, de a Mosoly doki névre hallgató pszichiáter-készülék is ilyen a Palmer Eldritch három stigmájában.
„– Kérdezz valamit Okos Orville-től! Megőrülnek érte az emberek. Napokra bezárkóznak vele, nem csinálnak semmit, csak kérdeznek, és választ kapnak. Helyettesíti a vallást.” (56.)
Az eszköz tehát első ránézésre egy űrkitöltő placebo, hasonlóan az Elektronikus bárányban szereplő Mercerizmushoz. További párhuzam, hogy a regény végén a Mercerrel való közös szenvedéshez – ami végül minden művisége ellenére hatásos érzékenyítő módszerként funkcionál az eltompult emberiség számára – nagyon hasonló megoldást kapunk a fő problémára.
„A történelmet két elv irányítja: a hatalomközpontú és a gyógyító, amit »szeretetként« emlegetnek […]” (88.)
A fegyverek mint játékszerek gondolata a könyv végén egy csavarral a visszájára fordul: mi van, ha valójában a játék a legnagyobb fegyverünk? Olyan dolgokat képes felébreszteni bennünk, amelynek létezéséről egészen addig nem is tudtunk, és ez adott esetben megváltoztathatja egész tömegek világszemléletét. A történetben – ahogy egyébként az életben is – az egymás iránt érzett empátia a megoldás kulcsa. Ne tedd azt másokkal, amit magaddal nem tennél! Ezt üzeni Philip K. Dick, és ennek az igazságát végül még a galaxis távoli szegletéből érkezett megszállók is megértik és átérzik. (Babos Orsolya)
