Alig jutok szóhoz. Óriási! Ez a döntés legalább annyira lelkesítő (és megható), mint amennyire sokak számára nyilván meglepő vagy egyenesen sokkoló. Bob Dylant aligha kell a Föld bármely pontján bemutatni, több mint ötven éve a popvilág egyik legkreatívabb alakjának tartjuk. Könyvek, filmek, zenei albumok sokasága, különféle hagyományok (blues, rock, jazz) jótékony keresztezése jellemzi eddigi életművét. Bob Dylan díja számomra azt jelenti – az amerikai költészeten belül elfoglalt pozíciójának elismerése mellett –, hogy az irodalom immáron csakis inter- és technomediális közegével együtt értékelendő, attól elválaszthatatlan teljesítmény (a dalszövegek esetében ez evidens). Másrészt a kánonok közti mozgások következtében végleg elbúcsúztatható az az identitáspolitikai eredetű ideológia, hogy a műfajokhoz már előzetesen értékrendszerek rendelhetők. Bob Dylan díja innen nézve az alternatív kánonok, a popkultúra és az ellenkultúra győzelme is. Sok-sok intézményben gondolják persze ma is azt, hogy az úgymond „könnyű műfajok”, a szórakoztatás nem férnek össze a kultúra „magasabb” dimenzióival. Dehogynem! Semmi különbség!
Többször írtam a Watchmen c. film elején felcsendülő híres Dylan-dalról, a The Times They Are A-Changin’-ről. Ha ezt újranézzük és -hallgatjuk, világossá válik, hogy miről van szó. Dylan – s ezt a képsorok ügyesen felerősítik – egyszerre képes az esztétikai ideológia lebontására és a kulturalitás kódjainak rendkívül szórakoztató újrahasznosítására, úgy, hogy közben mindvégig aktuális marad. Ez a távlat pedig arról is szól, hogy a minket körülvevő „szórakoztató”, „populáris” elem nemcsak magával ragadni képes, de villámgyorsan – és ez esetben profi módon – reagál a világunkat érintő hatásokra. Dylan innen nézve is remek alkotó, ráadásul úgy naprakész, hogy maga is változik, s ez szintén fontos eleme a szövegeinek, fellépéseinek. Dylan egyébként kedveli a káoszt, és én ezt nagyon kedvelem benne. Most fel van adva a lecke: a Nobel-díj rendet visz a káoszba? Mi is lenne az, amit irodalmi értéknek nevezünk? Remélem, Dylan nem kezd bele egy realista nagyregénybe, hanem folytatja azt az utat, amelynek éppen a fentiek miatt nem látható be a vége, és amelyben az irodalmi Nobel-díj is – nem leértékelés! – csak egy köztes fázis lehet. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a következő Bob Dylan-dalra… (H. Nagy Péter)
