„Ő a hatalom lehetőségét látta; horog volt, ami beleakadt az oldalába, és a sebből a vágyakozás vére ömlött.” (83.)
Megint eltelt egy év – jól, rosszul, de mindenképp eseménydúsan –, és a SF köntösébe bújtatott, akár ötven-hatvan évvel ezelőtti figyelmeztetések sajnos továbbra sem vesztették el aktualitásukat, sőt, talán most, az ukrán háborúval a szomszédunkban erősebben világítanak azok a felemelt mutatóujjak a világ eseményhorizontján, mint az elmúlt boldog békeidőkben.
Az Agave kiadó szerencsére továbbra is gondoskodik róla, hogy ezek a történetek el is jussanak az olvasókhoz, így aztán 2023-ban is megkapjuk a megszokott Philip K. Dick-adagunkat, a kiadó ugyanis folytatja az életműkiadást, melynek sorában a jelenlegi az utolsó, kizárólag Dick által írott kötet, amit még nem olvashattunk magyarul. Eredetileg 1964-ben jelent meg novella formájában The Unteleported Man címmel, két évvel később pedig már regénnyé bővítve. Azóta számos kiadást megélt, a publikációtörténetét most nem részletezném, megteszi helyettem a magyar kiadás utószava, de a sok későbbi hozzátoldás és átírás bizonyára rányomta a bélyegét a végleges szöveg minőségére is, mert a kötetet – bármennyire faljuk is az oldalait – nem egyszerű megemészteni. A végére határozottan az volt a benyomásom, hogy ez egy különösen zavarba ejtő könyv, ezáltal az életműnek is emlékezetes, többek által szinte olvashatatlannak tartott darabja.
A kiinduló helyzet kísértetiesen a Repedés a térbent idézi. A Föld túlnépesedésére a megoldást egy magáncég kínálja: egyirányú teleportációs eljárás segítségével juttatják el a gyarmatosítókat a TV-adásokban Édenkertként feltűnő Bálnaszájra, ahonnan ugyan nem lehet visszatérni, de ki is akarna eljönni gyönyörű zöldellő birtokáról a zsúfolt, koszos bolygónkra? Rachmael ben Applebaum szállítmányozó vállalata a fenti technológia miatt ment csődbe, ráadásul rájön, hogy a kolóniáról sugárzott felvételek némelyike hamis, ezért utolsó megmaradt űrhajójával vállalkozik egy tizennyolc éves űrutazásra, hogy leleplezze az átverést, és hazahozza azokat, akik vissza akarnak térni.
Visszatérve a diszkrepanciákra: a cselekményben gyakoriak az elsőre egymásnak homlokegyenest ellentmondó történések, amiket – ok nélkül semmiféle szerkesztő vagy szöveggondozó nem hagyhatott volna benne a sztoriban. A legszembeötlőbb, és -idegesítőbb, hogy a teleportkapun keresztül Matson Glazer-Holiday, a Kamu Rt. – a nagyhatalmú földi titkosrendőrség – középkorú elnöke készül átmenni a Bálnaszájra, hogy egy katonai puccsal átvegye a hatalmat, de helyette Rachmael ben Applebaum érkezik meg (!), az az Applebaum, aki űrhajóval indult el ugyanoda pár oldallal korábban. Az ember nem akar hinni a szemének, ezért újra és újra oda-és visszalapoz, de hiába, akkor is ez áll a könyvben feketén-fehéren.
Ráadásul a történet végén Applebaum egyszer csak megint az űrhajóján terem, ahol az ENSZ ügynökei elfogják és visszaviszik a Földre, amitől aztán az embernek igazán „Ez meg mi a fene volt?” (vagy inkább WTF)-érzése támad és már a saját szövegértésében kezdi keresni a probléma gyökerét. Közben rengeteg minden történik a gyarmatokon, Applebaumot bedrogozzák, alternatív világokba pillant be, őrült tudós által írt, jövőbelátó könyvet olvas, stb. Ezek, és még számtalan egyéb furcsaság miatt az ember könnyen eshet abba a kísértésbe, hogy az egész művet elkönyvelje zavarosnak, inkonzisztensnek, logikátlannak, vagy csak annyit mondjon rá: rossz, értelmetlen, katyvasz.
Alaposabb átrágás után viszont hajlok arra, hogy több, illetve más van itt a háttérben, mint ami a felszínen látszik. A legfőbb anomáliát ugyanis két elmélettel is megmagyarázhatjuk, bár az egyik, akármennyire kézenfekvőnek is tűnhet, egy „apróságon” végül elbukik. Az első, számomra kevésbé meggyőző verzió kulcsa az időutazás. Eszerint a könyv végén található rész, amikor Applebaum a hajón van, valójában a sztori eleje, mert a kálváriája végén a férfi egy időtorzító szerkezet segítségével visszamegy az időben a teleportálása előttre, tehát az eredeti koncepciója érvényesül, elindul az űrhajóval és elfogják, emiatt aztán a teleportkészülékkel kénytelen eljutni a gyarmatra. Ezáltal az egész folyamat egy végtelen ciklusba szorul. Ez az uroborosz, vagy Möbius-szalag szerű megfejtés viszont még nem magyarázza meg a személycserét: hogy lesz Matsonból Applebaum, valamint mit csinál mindeközben Matson, ha nem ment át a Bálnaszájra, amikor tervezte?
Az egységesebb értelmezés szerint Matsonon a saját szervezete hajt végre agymosást – hiszen végül is ez az egyik munkaköri kötelességük –, és ezáltal elhitetik vele, sőt, másokkal is, hogy ő valójában Applebaum, azért, hogy valós személyazonosságával ne bukjon le azonnal az ellenséges területen. Ezt az is alátámasztja, hogy Applebaum-Matsonnak ugyanúgy Freya a szeretője, mint a Földön Matsonnak. A Kamu Rt. tehát folyamatosan sugározza a megtévesztő adást Matson agyába, feltehetőleg az igazi Applebaum elméjéből közvetítve, aki időközben a csillagközi térben hasít, teljes izolációban az űrhajójában, és emiatt kezd lassan becsavarodni. Ez magyarázhatja azokat a rémisztő paravilágokat is, melyekbe Applebaumként bepillantást nyer, miután a Bálnaszájra átérve azonnal meglövik egy LSD-nyíllal. Ezt az értelmezést az Applebaum-Matson drogos tripjébe beszivárgó latin szövegek is tovább erősítik, Applebaum ugyanis elhatározta, hogy az előtte álló tizennyolc év alatt az űrben latin műveltségét fogja csiszolni. Dick meglehetősen eredeti húzása annak bemutatása (gyakorlatilag ez maga a történet), ahogy a két férfi valósága egyre erősebben egymásra lapolódik, egymásba olvad. Hasonló történik az Assassin’s Creed játékokban, ahol az aktuális főszereplő az Animus segítségével képes sajátjaként átélni az ősei emlékeit, melyek a DNS-e genetikus memóriájában tárolódnak. Ennek következménye, illetve mellékhatása a bleeding effect, azaz az ős emlékeinek átszivárgása a valóságba, minek következtében egy ókori, vagy középkori jelenet rávetülhet a valóságra, de a felhasználó az ős mozgáskultúráját, jelen esetben orgyilkos képességeit és macskaügyességét is elsajátítja az Animus használata során. A helyzet idővel, azaz túlzott használat esetén olyan méreteket ölthet, hogy a valóság megkülönböztethetetlenné válik az átszivárgó emlékek világától.
A fentebbi, második elmélet fényében hajlamos vagyok megbocsátani azt a tömérdek félrevezetést és mellékvágányt, melyekben a Kamu Rt. örömmel dagonyázik, végtére is a név, ez esetben a cím kötelez, nem? A szöveg nemcsak a szereplőivel, hanem az olvasóval is a bolondját járatja, mivel olyan rejtvényként prezentálja magát, melynek vonatkoztatási pontjai szintén képlékenyek és vita tárgyát képezhetik. A megfejtés viszont jutalmazó, és minden újraolvasás újabb és újabb részleteket világít meg, akárcsak az újranézős filmek esetében. (Donnie Darko, A gépész, Memento, Mr. Nobody, Tenet, Harcosok klubja, Dark City és társaik.)
A teljesség igénye nélkül, rengeteg toposz, ami egyébként belengi az egész életművet is, itt is kísért: A paravilágok terei megfeleltethetőek a Plamer Eldritch-i végzetes idiosz kozmosznak. Sőt, maga az embertelen arc – Dick saját nagyhatású látomásélménye – is megjelenik: „Amit maga előtt látott, nem ember volt, nem emberarc; rossz volt, megrémisztette. És nem tehetett ellene semmit, nem tudta nem nézni, nem tudott elmenni, és az sem ment el, soha nem is fog, mert ebben nem játszott szerepet az idő, nem volt lehetőség a változásra; amivel szembenéz, örökké bámulni fog rá, és ennek tudata ugyanennyi ideig fog élni őbenne, nem tudja továbbadni senkinek, mert nincs senki más.” (97.)
A paratereket érzékelőket pszichiátriai esetekként kezelik, mint A Halál útvesztőjében, vagy az Az Alfa hold klánjaiban és a tüneteik is hasonlóak. Itt is feltűnik egy férfi, akin kísérleteznek, és egy világtól elzárt kamrában él, mert nincsen szinkronban az idővel, hanem gyorsítva érzékeli azt, akárcsak az Időugrás a Marson Manfredja. Vannak elvarratlan cselekményszálak is, az első oldalakon például Applebaumnak álmában az a tévképzete, hogy patkányként él egy közelebbről meghatározhatatlan helyen és időben, és erről igen éles benyomásai vannak. Mindez többé nem kerül elő sehol. A Kamu Rt-t elsősorban PKD-veteránoknak ajánlom, mások jó eséllyel csalódni fognak benne, érthető okokból. Aki rászánja magát, mindenképp egy egyedi, meglehetősen agyégető tapasztalattal lehet gazdagabb. Végtére is: „Pokoli jó lenne, sóvárgott, ha visszamehetnénk és újrakezdhetnénk az életet. Csak ezúttal másképp, végre a helyes úton. Egy második esély, de a mostani tudásommal… És mit is tud pontosan?
Rohadt élet, nem emlékszik.” (143.) (Babos Orsolya)
